Ön zenész is, író is, műveinek visszatérő motívuma a muzsika. Összefügg-e azzal kései pályakezdése, hogy műveiben tollhegyre tűzte az álllamszocialista diktatúra abszurditásait?
– Világéletemben drámaírónak készültem, mintegy huszonöt színpadi alkotást követtem el. 1968-ban debütáltam a Hottentotta passió című darabommal, a szakmai bemutatóján Újpesten megjelent az akkori szakma színe-java. A közönségpremier a Metro Klubban nagy sikert és botrányt keltett, utána nyomban be is tiltották. Vagyis a válasz: igen.
– Legendák szólnak az ön franciaországi sikereiről, amelyeket itthon agyonhallgattak.
– A feleségem révén jutottam ki Párizsba 1972-ben, őt az Egészségügyi Világszervezet munkatársaként hívták meg onkopatológusként. Magammal vittem néhány színművet, A lépcső című drámám nyolcoldalas szinopszisa többszörös véletlenek láncolatával eljutott Marcel Maréchalhoz, a világhírű rendező-színházigazgatóhoz, aki úgy szólt: ez egy nagyon jó darab, elő kell adni. A bemutató 1973 decemberében volt Párizsban, s mivel időközben visszatértem Budapestre, bár negyvennyolcszor játszották Párizsban, Grenoble-ban, Lyonban, egyszer sem láthattam, mert Aczél György nem engedett ki. A művet korábban Gyárfás Miklós és Hubay Miklós támogatásával próbáltam – eredmény nélkül – átvinni az itthoni rivaldán. A franciák kértek tőlem új darabot, eljuttattam hozzájuk a Kamarazenét, amelyet 1978-ban mutattak be Lyonban, Avignonban. Az is nagy szakmai sikert aratott, oda már saját költségen kiutazhattam Nos, így kezdődött drámaírói karrierem, s le is állt, hiszen a két francia sikersorozatot agyonhallgatta a hazai sajtó.
– Mikor történt meg a hazai áttörése a rendszerváltozás után?
– A rendszerváltozásig a leltár: két sikeres francia bemutató, itthon pedig hallgatás, csönd és asztalfióknak írt huszonöt dráma. Az Esterházy Jánosról szóló drámámmal tört meg a jég, ezt a Komáromi Jókai Színház mutatta be 1991-ben, játszották Pozsonyban, Kassán, Pannonhalmán, és három nagydíjat kapott a kisvárdai fesztiválon.
– Igaz, hogy az első könyve csak hatvanéves korában jelent meg?
– Bár korábban is napvilágot láttak írásaim, az első valódi, nyilvános kiadónál megjelent, önálló könyvem 1987-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Ezt követte mintegy húsz könyvem, melyek nagyrészt regényeket, novellákat, esszéket tartalmaznak. Bár elsősorban drámaírónak tartom magam, csak három drámakötetem van.
– Ön tehát jobbára zenészként kereste a kenyerét, többségében szépprózái és versei jelentek meg, miközben drámaíró – ezek a különféle utak most összefutottak a Csalán utcai Bartók-házbeli drámabemutatón, amely helyreállítja az ön egykor elsikkasztott drámaírói életpályáját.
– Bartók és a zene egész életemet végigkísérte. 1926. október 14-én születtem Pozsonyban, 1945-ben kellett onnan eljönnöm mint pozsonyi felvidéki menekült, zenei és jogi tanulmányaimat már ott elkezdtem, mindkettőt Budapesten fejeztem be, zeneművészeti főiskolai diplomát 1952-ben kaptam Végh Sándor növendékeként, s a Magyar Rádió zenekaránál, majd az Állami Hangversenyzenekarnál voltam főállású zenész 1987-ig, mondhatjuk, a zenéből éltem. Bartók pozsonyi életútállomásait már ott is, gyermekként tanulmányoztam, ott járt középiskolába, a pozsonyi Magyar Katolikus Királyi Gimnáziumban érettségizett, édesanyja sokáig ott élt, ott voltak barátai. Az ottani kitűnő Bartók Béla Énekkar Bartók barátja, Németh István László vezetésével, előbb mutatták be ott Bartók számos kórusművét, mint Budapesten. És azt is tudtam, hogy Bartók Béla a Csalán utcában lakott. Bartók 1940-ben innen emigrált Amerikába. Én pedig a hatvanas években a Bartók-ház tövébe költöztem. S két kisebb Bartók-színmű, a Vadgesztenyék, majd a Sonatina után írtam meg a Hanggá sűrűsödött kiáltást.
– Miről szól az új Bartók-mű?
– Mint tudjuk, Bartók Béla már egy bécsi ösztöndíj birtokában, jelentős mértékben Dohnányi Ernő hatására jött Pozsonyból Magyarországra, s ott vált azzá, aki, a magyarság és az európaiság szintézisét megvalósító modern és hagyománytisztelő világhírű zenésszé. Ha akkor Bécs mellett dönt, talán lesz belőle egy Alban Berg-szintű jelentős kozmopolita zenész, de nem „a Bartók”. És ez a nagy magyar muzsikus 1940-ben elhagyja Magyarországot. Mielőtt emigrál, elindul sétálni a Csalán utcában, és megidézi életútjának nagy fordulatait. Úgy érzi, el kell mennie, bár tudja, hogy „szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”. Azt hiszem, Bartók, mint minden jelentős ember, aki hozzájárult a történelem formálásához, legendává formálódott. Nos, én a saját egyéni módomon alkottam meg a Bartók-legenda költői változatát. Remélem, az én legendám újjáéleszti a régi, elfelejtett Bartók-mítoszokat is.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
