A forróság után

Szeptember harmincadikán elkezdődik a mozlim böjt megtörésének háromnapos ünnepe, az Eid al-Fitr. Ez zárja le az iszlám világ egyik legnagyobb és legátfogóbb rituális eseményét, „a hit öt oszlopának” egyikét, a ramadán havi böjtöt. Amely nem csupán az ételt és italt tünteti el az asztalokról, hanem sokszor a hívek közötti társadalmi különbséget is.

id al Mubarak! Ramadan al Kerim! Kullu Aid va Antum biheir!
Hányszor, de hányszor hallottam már ezeket a barátságos és szívből jövő köszöntéseket ramadán havában, a mozlim böjt idején! Csak megjegyzem, hogy ezek között talán a legérdekesebb, európai fülnek szokatlan és nehezen értelmezhető az utolsó. Kullu Aid va Antum biheir! Talán úgy is lehetne fordítani: ahány ünnep, ti (mindig) jól vagytok! De maga a jókívánság ennél többet mond: az ünnepek és az évek haladtával tapasztalataink, elménk és persze pénztárcánk gyarapszik.
A három nagy egyistenhívő vallásban (iszlám, keresztény, zsidó) a böjt egyaránt megtalálható. A legfiatalabban, az iszlámban sem mindig volt egy hónap hosszúságú. Mohamed próféta, aki szerette volna szövetségeseknek megnyerni terveihez a zsidó népet, több olyan gesztust is gyakorolt feléjük, amelyeket megváltoztatott a zsidók elutasító válaszát követően. Például: imádkozáskor eredetileg Jeruzsálem felé kellett fordulni, a heti pihenőnap a zsidó előírásoknak megfelelően a szombat, és a böjt is a zsidó jom kippur (az engesztelés napja) mintájára egynapos volt a próféta későbbi döntéséig. Miután a zsidók elutasították Mohamed szövetségesi felkérését, a vallási vezető megváltoztatta az imádkozás irányát, és a mekkai Kába-kőt jelölte ki (megnyerve ezzel az ott élő sokistenhívő törzseket szövetségesének), a heti pihenőnapnak pedig a pénteket választotta. A korábban kijelölt böjti napot pedig (muharram havának 10. napját) meghosszabbítva kiterjesztette az egész ramadán hónapra, legalábbis a hónap nappali részére.
A ramadán alatti böjt kötelező jellegű, az iszlám öt alappillérének egyike. Érvényes valamennyi iszlám hitet követőre (számuk ma már 1,2 milliárdra tehető) Indonéziától az Egyesült Államokig. (Kivételek persze vannak. A várandós, a gyermekágyi vagy menstruáló nőknek, a betegeknek és a kisgyermekeknek nem kell napközben éhezniük-szomjazniuk. Régi időkre utal az úton lévőkkel kapcsolatos kivétel, amely a sivatagon átkelők egészségét védte, de mára a tehetősebbek kiváltságává vált. Sokan éppen ramadán hónapban utaznak távol hazájuktól, és erre hivatkozva felrúgják a böjt szigorú szabályait.)

Líbia: kommandó a népi bizottságtól

Elsőre mindig egy viccesnek tűnő emlék jut eszembe a nyolcvanas évekből, amikor frissen doktorált jogászként valami eszement ötlettől vezérelve javában arabul tanultam Líbia legnagyobb egyetemén, Tripoliban. A sok tízezres kollégiumban sokáig egyedül éreztem magamat a sok mozlim hívő között, és az elszigeteltséget súlyosbította az akkori világpolitikai helyzet: ebben az időben embargó alatt állt az ország, no még nem az angliai repülőgép elleni merénylet okán. Kora nyár volt már, ami Líbiában 45 Celsius-fok fölötti hőséget jelent.
A mozlimok magukban mindig megkönnyebbülnek, ha nem a forró nyárban kell teljesíteniük a napkeltétől napnyugtáig tartó harmincnapos böjt előírásait. Nem is a nappali étkezések tiltása okoz gondot, hanem elsősorban a folyadék tilalma. A nagy melegben víz nélkül nagyon-nagyon nehéz meglenni. Fodor professzor úrtól már korábban megtanultam, hogy maga a ramadán szó is eredetileg forróságot, nagy meleget jelent arabul. A jelenlegi lunáris alapú iszlám időszámítás előtti korszakra utal, amikor a luniszoláris időszámítás volt érvényben (háromévenként a 12 holdhónaphoz egy tizenharmadikat illesztettek), és a böjt ideje mindig nyárra esett. Ma már nem mindig, de én akkor pont kifogtam. A böjt második napján ellógtam az órákról, és kollégiumi szobámban kis rezsómon erőlevest próbáltam főzni valami otthonról hozott leveskockából. Az erős illatok kiszivárogtak a törött ablakokon és a rosszul záródó ajtón, és hamarosan rám tört a népi bizottság kommandója. (Líbiában sajátos, európaiak számára nehezen értelmezhető közigazgatás van, amelynek az alapja a népi bizottság. Nincsenek minisztériumok, követségek stb., csak népi bizottságok, ami a népképviselet sajátos formáját jelenti.) A ramadánt Líbiában nem lehet megszegni nyilvánosan még külföldieknek sem, és én ezt tettem, mert az illatok ingerelték a böjtölő hívőket. Megúsztam a dolgot, de ettől kezdve nem kísérleteztem a szabályok ilyen mértékű megszegésével. Napközben megadóan böjtöltem, és vártam az iftárt, a ramadáni reggelit, a napnyugta utáni első étkezést. A hatalmas, hodályszerű teremben a szokásoktól eltérően gazdagon, mindenféle addig nem látott finomsággal (tej, halva, datolya, húsok, rizs stb.) meg volt terítve, az ételekért nem kellett sorba állni, elviselni az európainak kijáró lökdösődést. Mint egy jól edzett kutya a tréning alatt, úgy ültem a sok ételt és a vizet bámulva, miközben fél szemem a többi diákhoz hasonlóan a falakra felfüggesztett tv-készülékeket figyelte, ahol Mekkát mutatták, és egy óra jelezte a napnyugtáig hátralévő perceket.
Elsőnek mindenki a víz után nyúlt a jel elhangzását követően, majd szomja enyhítését követően a gazdagon megterített asztalokat otthagyva a többségében líbiai diák kirohant a szabadba, és spontán előimádkozással megkezdte a napnyugtakor esedékes imát. Megkapó, lenyűgöző, egyben félelmetes látvány volt a sok ezer fiatal közös imája, hitvallása a napnyugta utáni vöröses félhomályban. Nehezen tudtam eldönteni, irigyeljem-e őket az összetartozás és közös hit ilyen elementáris megnyilvánulásáért, vagy inkább szorongjak a látványtól.

Egyiptom: kávé kardamonnal

Később, a líbiai éveket követően Kairóban már nem volt ilyen hatással rám a ramadán hangulata. Talán közrejátszott ebben Kairó multikulturális jellege is. A város tele turistákkal, az emberek jelentős része ebből, belőlük él, nem zárhatnak be hosszú időre: a vallási előírásokat legalábbis befolyásolja a létért folyó küzdelem. Természetesen a kötelező böjtöt mindenki tartja, bár a turistának inkább olyan érzete van, mintha a böjti időszak nehézségei jobban sújtanák a hivatalokban dolgozókat, mint az utca emberét. Szinte az egész mozlim világra jellemző, hogy ramadán hónapban megváltozik az egyébként is sajátos munkastílus, a hatékonysági mutatók visszaesnek. A böjt alatt mindenki fáradt és „szenved”, az ügyek állnak, a sokak által idézett, nem a modernizációra utaló IBM-effektus (I: „In sa’a Allah”, azaz, ha Isten is úgy akarja; B: „bukra”, azaz holnap; M: „máles”, azaz nem fontos, nem érdekes, semmiség) hatása megsokszorozódik. Az iszlám országokban dolgozó nagykövetségek már előre kalkulálnak ezzel a hónappal: ekkor bármilyen, elsőre egyszerűnek tűnő ügyet is kis valószínűséggel lehet elintézni a hivatalokban. Nem segít ezen a küldő ország „azonnali” jelzésű sürgető távirata sem.
A mozlim országokban egyébként már voltak erőtlen kísérletek a böjt hava által jelentett „hátrányok” kiküszöbölésére, a termelés, a munka hatékonyságának szinten tartása érdekében, azonban rendre elhaltak. Ennek alapvető oka, hogy rendkívül veszélyes a vallási előírások, hagyományok körébe beleavatkozni a politika oldaláról. A reakciók kiszámíthatatlanok.
Egyiptomban napnyugta után, ramadán idején az évszaktól függetlenül izzik a levegő. Az esti ima és a vendégségben vagy családi körben elköltött első étkezést, az iftárt követően karneválszerű hangulat alakul ki az utcákon. Megtelnek az éttermek, kávézók (a leghíresebb a Fisávij kávézó a Kan al Kalili körzetben), az utcákon tömegek sétálnak, fecserésznek, vásárolgatnak önfeledten. A finom, általában kardamonnal (hél) ízesített kávék mellett a mentás teák fogynak leginkább. Mindkettőt csak javasolni tudom. Nem nagyon kedvelem, de szinte minden mozlim országban jellemző édesség ramadán idején a cérnametélthez hasonló tésztából, sok-sok mézzel édesített, pisztáciával töltött konáfa. Van, aki szereti, én nem, valahogy túl édes nekem. A kávézók teraszain egymás kezébe adják a vízipipa, a nargilé szopókáját (ma már mindenkinek adnak külön műanyag rátétet, hogy ne kelljen tartania szomszédja esetleges betegségétől), és méltóságteljesen játsszák a táblajátékok különböző változatait, vagy kártyázgatnak a hangos zeneszó mellett.
Minden hiedelem ellenére a legtöbb országban a vízipipa dohánya nem kábítószerrel vegyített (persze vannak kivételek). A dohány almával, banánnal, rózsával stb. illatosított és szertartásos meggyújtása, elszívása hosszabb ideig eltart, alkalmat adva az elmélyült társalgásra, a meditálásra, a világ dolgainak számbavételére.

Libanon: együtt a koldus,
a milliomos és az autónepper

A társadalmi különbségek eltüntetésére a Korán és az iszlám egyébként is ügyel. Ramadán idején a tehetősebbek sátrakat állítanak fel házuk előtt, és a napnyugtát követően megvendégelik az oda betérőket, legyenek akár ismeretlenek is. Furcsa, de ezzel nem élnek vissza a rászorultak. Ugyanakkor valamilyen formában egybecseng ez a tradíció a térségben tapasztalható szívmelengető vendégszeretettel. Ma is emlékszem arra az iraki sátorra, ahol a homokvihar elől menedéket keresve vendégül láttak, avagy a bejrúti szállásadóm, Hijam Irani ebédlőjében folytatott szertartásos kora reggeli kávézásokra, ahol az utcai koldus, egy milliomos, egy autónepper és jómagam vettünk részt, teljes egyetértésben várva az iskolabuszt.
Igazi ramadánélményeim Libanonban voltak, ahol a vallások kavalkádja minden ellentét ellenére elfogadta a másik előírásait. Dél-Libanonban, a Hizb Allah (csak megjegyzem, hogy sokan az angol átírást követik: Hizbollah; neves orientalista barátommal harcot hirdettünk ez ellen; hizb = párt, Allah = Isten; a kettő együtt: Isten pártja) akkori (kilencvenes évek vége) központjának tartott városkában, Nabatiéban tiszteletben tartották, ha valaki nem követte az iszlámot, és az éttermek lefüggönyözött vagy újságpapírokkal letakart kirakatú ablakai mögött lehetett enni a jobbnál jobb libanoni ételeket. Ma is így van. A függöny és a letakart ablak nem zavarja a böjt szellemében élőket, azokat pedig, akik nem követik a ramadán előírásait, szintén nem zavarja normális életvitelükben.
Ha netalán jövőre ramadán idején vetődnének a jordániai Ammanba, feltétlenül frissítsék fel kártya- és dominóismereteiket, mert a jordániai szokások szerint ezek a játékok nélkülözhetetlenek az esti iftárokon. Tanácsolom: ne üljenek a zenekar hangfalai elé, közelébe, mert valami elképesztő, dobhártyarepesztő hangerővel játszanak. Érvényes ez Damaszkuszra is, ahol ramadán hónapban legalább olyan kulináris gyönyörökben részesülhetnek, mint Libanonban, de a szabályok szigorúbbak. Az utazónak ebben az időszakban nem célszerű szent helyeket látogatnia (Omajjád-mecset, Zeinab-mecset), mert a helyi viselet ellenére is felismerik az európait. (Hölgyek a kapunál vagy az Omajjád-mecset esetében a bejárattól balra 100 méterre lévő irodában vehetik fel az előírt csadort. Javasolom, hogy a cipőt ne hagyják a bejárati rekeszekben, sokaknak volt már kellemetlen meglepetésük kifelé jövet, mikor hiába keresték.) Ugyanakkor feledhetetlen az esti Damaszkusz élménye. Hasonlóan az imádni való Bejrúthoz, Libanonhoz.
Aid al Mubarak!
Aid al Kerim!
Kullu Aid va Antum Biheir!