A túlzsibongatott Fidelio

Harminc éve nem pfujoltak magyar művészt magyar operaszínpadon. Pedig – és most hosszú listát spórolunk meg – kaptunk elég vackot, de lanyhult a taps, ennyi telt tőlünk, a közönségtől, ami szintén nem sok. Fonák helyzet, hogy az egyik legtehetségesebb hazai operarendező, Kovalik Balázs része lett ez, mindkét szereposztásának premierjén.

Pedig tíz éve dédelgeti őt joggal… ki is? Nevezzük jobb híján sorsnak. Underground srácból úgy vált „állami vezetővé”, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál főnöki posztja mellé jutott operaházi művészeti vezetésben is megtartotta sajátos, alteres jellegét. Minden munkáján ott a tehetség és a friss, merész szemlélet védjegye, pedig nyilván nem sikerül mind ugyanolyan minőségűre. Most azonban válaszúthoz érkezett, különben két pad közé esik a többre érdemes fiatalember.
A Fidelio Beethoven egyetlenje. Mint Pinocchio: kissé (ki)faragatlan szövegkönyvű, de zenéje is inkább szimfonikus zene, amelybe hangszerekként kezelt énekszólamok kerültek. Ám elsőrangú muzsika, Fischer Ádám, a végre praxisszinten bemutatkozó fő-zeneigazgató turbómotorizálásával elsöprő erejű is. A mahleri hagyomány szerint játszatott 3. Leonóra-nyitány intenzitása ugyancsak ritka vendég az árokban. A Fideliót Fischer akarta, Kovalik nem, s a darabbal szembeni fenntartásairól még nyilatkozott is, ami nagy hiba volt. Ezek után lehetetlen úgy megtekinteni, hogy ne azt lássuk benne, igazi ötletek mellett elvetendő kényszeredettségek is rajta maradtak a produkción.
Kovalik Balázs túlzsibongatja, máshol meghamisítja, s gyakran szájba rágja a Fideliót. Pedig megint vannak zseniális ötletei. Ahogy a kétszáz éves probléma, a nadrág-címszerep elől elhajol, és költői átlényegüléssel férfi színészt alkalmaz, vagy ahogy négy főszereplőjét fűzöld, tehát sehonnai-semleges ruha révén kiemeli mindkét, a mű vélhető idejétől különböző síkból is, azért megsüvegeljük. Ám a lépcsőzetes, változatlan kulisszában eljátszatott opera során – mivel kellékük, díszletük, szituációjuk és tulajdonképp jelmezük sincs – a szólisták jobb esetben kigyakorolt pakolásra, rosszkor toporgásra ítéltetnek. A nehezen énekelhető művet egyéb akadályokkal is teletelepítette: művészei időnként feltekerednek az atombunkerszerű betonfalra, gyakran kirohannak, hátra, az Ó utca felé dalolnak vagy a nézőtérre, de visszacsavart nyakkal, esetleg fekve, netán tíz méter magasra loholva. Örülni kell, hogy a kvartett nem hullik elemeire, mindenki összes idegszálát a hangokra koncentrálja, csakhogy azokon túl is lenne mit tenni. (A híres rabkórus a zsinórpadláson indul, valahol a sztratoszférában, nem hallani a férfikart, ha meg igen, kiderül, hogy késik.)
A közönséget leginkább a passiószint osztja meg. Jézus és Mária ugyanaz a színész, akivel kikerülte Fidelio-Leonora zenei hermafroditizmusát: Jézusmária, miért volt erre szükség? S a lírai közzenékből kihallott szakrális szépségek bravúrja is áldozatul esik a sokadik utalásnak. Pilátus-Rocco kézmosása már bőven sok, mint ahogy a kivégzés is: sortűz ott, ahol a börtönigazgató parancsait nem teljesítik, ahol a foglár „gyáva” ölni?
A zene, bárhogy hallgatom, nem indokolja a tömeges halált, és azt se, hogy a szabadítóopera-típus egyik mintapéldányában dafke döfessük le a hőst, akinek megmentését zengi majd a finálé. Érdekes, megdöbbentő is mindkettő, biztos lehetne ilyen szüzsével darabot is írni… de speciel Beethoven ezt biztosan nem akarta. El tudom még fogadni, ha kísérleti színházban, pályázati vagy szponzorpénzből kipróbálják, milyen, ha az egész operának semmi értelme sincs. De az Andrássy úti ház a nemzeti operaszínház, fájó, de közpénzből.
Értem érvét, beszélgettünk is róla röviden: a pulzáló Jézus-szív, a LED csöves glória saját templomi élmény. De mint mindig, most is a kontextus minősíti fricskának a megoldást: színházba hozva ez bizony öncélú gúnynak hat. A szivárványzászló hangsúlyos lengetését se tudom hova tenni: ha a homoszexuálisokig tágítjuk a világszabadságot (Florestan politikai fogoly!), akkor hiányolom a sérülteket, a faji alapon börtönbe vetetteket, a vallásuk miatt üldözötteket. Vagy ha Andrássy út, akkor máris és csakis meleg büszkeség?
Nem volna illő a botrány árnyékában hagyni az énekeseket. A fentebb ábrázolt, nehéz körülmények közt megállták helyüket. A vendégtenor, Thomas Moser jól küzdött, majd pontozással maradt alul az irodalom legrosszabbul felépített áriájával szemben. Bezzeg Szabóki Tünde vastorka bírta Leonóra szólamát! Magabiztos, nagy hang, koloratúrákban, finomságoknál azonban lehetne nőiesebb, zeneibb. Friedemann Kunder nem obligát Rocco-hang, de hiteles és alázatos szereplője az előadásnak. Az egysíkún gonosz Pizzarrót egysíkún és gonoszul szólaltatja meg Perencz Béla, és a Váradi Zita–Fekete Attila buffópáros is teljesen rendben. Miniszterként Bretz Gábor lép fel: gyönyörű orgánum az övé, de maszk nélkül nehezen tudhatná elhitetni, hogy a jó ötvenes Florestan régi barátja. Ugyan erről szól a szöveg, de láttuk, ez itt nem mindig elég.
És a végén is lép egy merészet a rendező: a falanszterbe színes ruhaforgatagban állíttatja fel a tömeget, van itt gospeles tánci, tapsi, everybody is happy. Egy biztos, s ez újra mellette szól: közönséget is derítő boldog véget még nem láttam Fidelióban, csak ezt. Hogy azonban annak mi vége lesz, amikor az egyik – ha nem a – legígéretesebb ifjú operista – most és helyenként – ízléstelenséggel és komolytalan macskakörmökkel írja felül saját tehetségét, nem tudom. De legyünk méltányosak: csak egy illúzió vége ez, korántsem a pályáé.
(Beethoven: Fidelio. Magyar Állami Operaház, 2008. október 10.)