Sokat gondolkoztam már azon, mi az, amiben Sebestyén Márta művészete más, mint az új generáció ifjú dívajelöltjeié. Ő nem önmagát valósítja meg, még első saját maga által összeállított lemezén sem magát akarja előtérbe állítani. Nem az a célja, hogy szórakoztasson, csak tovább szeretné adni azt az élményt, ami magával ragadta tizenkét éves korában. Nem előad, produkál a színpadon, hanem természetes egyszerűséggel énekel. Úgy, ahogy az Anna nénik, Rózsi nénik, Erzsi nénik, András meg Marci bácsik, felejthetetlen gyűjtőélményei lelki tarisznyájában élnek. Ehhez persze hihetetlen alázat szükséges, s a népzenei nyelv pontos ismerete, az, ami a legtöbb táncházasból és népzeneőrültből is sokszor hiányzik: a néphagyomány közösségben betöltött szerepének alkalmazása a mindennapokban. Hiszen élni csak így tud a népzene, ha azokat a dalokat úgy használjuk, amire kitalálták őket: a hagyomány szigorú szabályai, keretei szerint, mégis saját, egyedi esetünkre alakítva, vagyis a közösség és az egyén egyensúlyát megőrizve. Csak így lehet közös nyelven egyénit mondani, beszéljünk akár autentikus, akár világzenei feldolgozásról, másképp a népzene is csak poros múzeumi emlék marad. Sebestyén Márta éppen ebben olyan csodálatos: élővé teszi ezeket a szimbólumrendszereket, ráadásul kinyitja a Kárpát-medencét, és európai összefüggéseiben láttatja a dalok üzenetét. A magaskultúra és a néphagyomány, illetve a magyar és az európai zene kapcsolata, a különböző történelmi korok egymásra rétegződése az ő összeállításaiban magától értetődő. Keresve sem találhatnánk jobb párhuzamokat. A volta ritmust például magyar vonatkozásban a közismert Elment a két lány virágot szedni… kezdetű népdal képviseli, egy hasonló lüktetésű navarrai és egy korabeli velencei táncdallammal egységet alkotva, de ugyanígy kerül egymás mellé a cseremisz és a somogyi dallamvilág, a Mátyás királyt dicsőítő epikus stílusú dal és a trubadúrének, vagy a vallásos szövegű népének és a gregorián. (A lemezbemutatón egyébként a zene mellett vizuális élményt is kapott a közönség: a hagyományból merített aszszociációs vetített képek érzékeltették a tárgyalkotó népművészet történelmi, európai párhuzamait, a színpadképet pedig jól koreografált tánc mozgatta meg.)
Sebestyén Márta nemcsak jó énekes, hanem művelt zeneértő is, és nemcsak értője a zenének, hanem érzője is, s talán ez a legfontosabb. Persze szigorú kritikus is: nála nincsenek hibák. Ha vannak is, a hallgató elől elfedi az a folyam, ami végigvisz a dalcsokrain, az a lendület és szívhez szóló lelkesedés, amivel még ma is hozzááll a népdalok bemutatásához. És itt visszaérünk a már emlegetett alázathoz: nem ő a középpont, ő csak a csatorna. A csillogást meghagyja a daloknak.
Sebestyén Márta alighanem ideális zenésztársait találta meg Bolya Mátyásban és Szokolay „Dongó” Balázsban. Hozzá hasonlóan természetesen, szívből zenélnek, hangszereik virtuóz ismerőjeként, kreatív kamarapartnerként. Muzsikájuk egyszerre jelenít meg hangulatokat, idéz meg más hangszereket, röpít régi korokba, éppen úgy, ahogy Sebestyén Márta a hangjával varázsol: ha kell, éteri hangon szól, ha kell, dudát imitál. Ez több, mint tudás kérdése. Ez tehetség. Sebő Ferenc azt mondta róluk: úgy muzsikálnak ők hárman, mint az angyalok. És nem túlzott.
(Sebestyén Márta: Nyitva látám mennyeknek kapuját…, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 2., 19.30)
origo.hu
Így alázza meg Magyar Péter rendszeresen a nőket - videó
