Buli van

K U L T Ú R S O K K

Van valami megkapóan és borzongatóan hedonisztikus abban, ahogy az amerikai AIG biztosítótársaság jutalmazott dolgozói néhány nappal azután, hogy az állam kistafírungozta a megroggyant óriást az adófizetők pénzéből, méregdrága tengerparti wellnesshotelba vonulnak az állami mannát megünneplendő. A hírek szerint a cég vezetői több százezer dollárt költöttek el egyetlen nap alatt egy kaliforniai üdülőhelyen, hogy a cég jutalmazott dolgozói és biztosítási ügynökei kirúghassanak a hámból. Többek között az erre a célra kiszemelt szálloda elnöki lakosztályában, amelynek ára egyetlen éjszakára 3200 dollár. Igaz, ezen a bizonyos hétvégén 1600 dolláros diszkontáron vehették birtokukba a megfáradt dolgozók. A hülyének is megéri!
Gondoljunk csak bele. Adva van a pénzügyi világ egyik ékessége, amely alapjaiban rendül meg, olyannyira, hogy megmentésére az állam 85 milliárd dollárt pumpál az óriásba, hogy megmentse az enyészettől. Aztán eltelik pár nap, és vagy száz dolgozót a Csendes-óceán partján, St. Regisben ér az aranyszínű hajnal, Kalifornia egyik legexkluzívabb szállodájában, mert a vezetők úgy gondolták, a jól végzett munkáért ez jár a cég kitüntetettjeinek. Mert megérdemlik.
Sok mindent elmond ez, és nem csupán a nagyvállalati „kultúra” vadhajtásairól, hanem arról is, hogy ezen pénzintézetek vezetőségének viszonya a körülöttük lévő valósághoz legalábbis erőst szétzilálódott. Ha a közpénzből kisegített vállalat vezetői esetleg nyaralót, motorcsónakot, feleségüknek új ruhát vásároltak volna ebből a pénzből, azt még meg lehetne magyarázni a kapzsisággal. Ez sem szép emberi tulajdonság, de mint a világot mozgató erő, érthető és értelmezhető. Ám itt ez a pénz most éppúgy semmivé foszlott, mint a befektetők dollárjai a Wall Streeten, olyan dolgokra ment el, amelyeknek értéke igencsak virtuális, hiszen elsősorban nem az igénybe vett szolgáltatások minőségét fizette meg az AIG, hanem a flancot, amely ugye valamelyest önkényesen beárazott termék. Szóval erőt vesz rajtam az érzés, hogy a nagy korporációk világát egyre jobban áthatja egy olyan szellemiség, amelyet közgazdaságilag nem, csupán pszichológiailag értelmezhetünk. Az infantilizmusról beszélek.
Ha a pénzügyi válság természetét meg akarjuk érteni, azt hiszem, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a gyerekességet. Azt az infantilizmust, amely a pénzügyi műveletek felelőtlenségében is megmutatkozott.
Csak így értelmezhető, hogy az AIG dolgozói akkor kapnak jutalomutazást a puccos wellnesshétvégére, amikor a választók egyébként is a bankárok vérét akarják, és amikor mindenki – a sajtótól a képviselőház vizsgálóbizottságáig – egyébként is a céget vegzálja. Semmiben sem különbözik ez attól, mint amikor valaki az állami segélykét azon nyomban, hogy megkapta, kocsmai játékgép bendőjébe tölti, nem zavartatva magát attól, honnan jött a pénz, és hogy mi lesz másnap.
Buli van.
De nem csak a pezsgőfürdők vízpárás luxusában, a másnapos tengerparti homokban és az elnöki lakosztály padlójára hányt öltönyök gyűrött magányában. Hol buli van, ott buli van a kimondott szóban. Legalábbis a hírek szerint New Yorkban most olyasmik történnek, amik eddig elképzelhetetlenek voltak. A New York Observer című lap, amely mindig arról volt nevezetes, hogy úgy tudott híreket és pletykákat szállítani olvasóközönségének Manhattanben, mintha belterjes falusi zuhanyhíradó lenne, nem pedig egy megapolisz értelmiségi újságja, most arról tudósít, hogy az emberek elkezdtek beszélgetni egymással az utcán, a metrón. Persze a beszélgetések a pénzügyi válságból indulnak ki, az újságok híreiből, no de azért az tényleg rendkívüli, hogy teljesen ismeretlen emberek csak úgy szóba elegyedjenek egymással egy nagyvárosban, sőt mi több, fogadják egymás köszönését. Különösen szokatlan mindez olyan helyen, ahol az emberek jó része épp valahonnan jön és valahová tart, legalábbis abban az értelemben, hogy sokan csak arra a pár évre maradnak itt, ameddig szerencséjüket megcsinálják (vagy éppen nem csinálják meg), és ahol minden a pénzről szól. New York nem Amerika. Kincses sziget, ahol azonban csak kevesen rendelkeztek a térképpel.
Évek óta zajló buli van tehát a vállalatokban (erről már az Enron cég körüli botrány idején érzékletes képet kaphattunk: a magánrepülőkről, a milliódolláros születésnapi partikról), és úgy tetszik, most elkezdődött egy másik is. Egy sokkal élvezetesebb parti, ahol a szétmálló tőzsdeindexek között hirtelenében sokaknak tűnik abszurdnak az, ami eddig fontos volt, és fontosnak, amire eddig sosem jutott idő: egy kis beszélgetés, a gyerek focimeccse vagy a falevelek ropogása a Central Parkban.
De ne legyenek illúzióink, ebből is lehet üzletet csinálni. Bár a pénzügyi válság, a „hitelek felszáradása”, ahogy a szakértők fogalmaznak, a filmipart is sújtja, egy-egy krízis mindig is Hollywood nagy pillanata volt. Nem lehet véletlen, hogy minden idők egyik legjobb tőzsdei kalandfilmje, a Tőzsdecápák 1987-ben készült, abban az évben, amikor szintén krach volt a Wall Streeten. (A film karakterei magukkal ragadóak, elég, ha csak a főgonoszra gondolunk, a Michael Douglas által megformált tőzsdegurura, Gordon Gekkóra. A név, azt hiszem, a filmtörténet egyik legjobb fikciós személyneve.) És hát az sem lehet véletlen, hogy tavaly, majdnem húszéves szünet után, elkezdték a folytatás előmunkálatait: Money Never Sleeps címmel ismét Michael Douglas remekelhet Gekko úr szerepében.
Hacsak nem temeti maga alá a filmet is az 1987-esnél súlyosabb pénzügyi válság.