Egy igaz ember a törtetők korában

Vasy Géza irodalomtörténész mintegy húszkötetes életműve, több évtizedes tanári, irodalomszervezői munkája az újabb kor megkérdőjelezhetetlen értékeit gazdagítja. Tavaly január 28-án ünnepelték hatvanötödik születésnapját. E napra időzítve állított össze két Vasy-tanítvány, Hanti Krisztina és Pécsi Györgyi egy szépen kötött, egypéldányos albumot, amelyben idősebb pályatársai, kortársai, ifjabb tisztelői és tanítványai ajánlották egy-egy munkájukat a mesternek.
Napjainkban, amikor az irodalomtámogatás elégtelenségéről már naponta beszélünk, korjellemző tünet, hogy egy születésnapi könyv idestova több mint másfél évvel az alkalmat követően tud megjelenni. Nemrégiben látott napvilágot a „de sosem mondta: most már elég” című antológia. Mintegy száz neves író, költő, irodalomtörténész rója le háláját e könyvben egy ember előtt, aki a szó legnemesebb értelmében szolgálatnak tekinti az újkori irodalom értelmezését, korszakolását.
Találó értékelését olvashatjuk Vasy Géza eddigi életművének és korunk irodalomtörténész-magatartásainak Jókai Anna Kossuth-díjas írónő esszéjében. Eszerint vannak törtetők, akik igazságtalanul földbe döngölő mondatokkal hívnák fel magukra mindenki figyelmét. Mások magukat helyezik előtérbe az elemezendő alkotás helyett. A harmadik korjellemző típus, aki lustaságát vagy a mondandó hiányát burkolja elegáns hallgatásba.
Vasy Géza egyik elrettentő példaként említett modellhez sem hasonlít. Jókai Anna megítélése szerint nem tékozolta el a „számára rendelt – remélhetőleg még hosszú – időt. Pályája irigylésreméltón termékeny – de nem kapkodó és nem szétszórt. Nem személyválogató – de választásaiból határozott eszmeisége kitetszik.” Hanti Krisztina, a legfiatalabb irodalomtörténész-generáció jelese tanulmányban köszöni meg Vasynak a tőle tanult tisztánlátást. A tanár úr elsők között mondta ki, hogy az ötvenes évek sötétsége eszmei értelemben sokkal előbb indult és tovább is tartott, mint amit a puszta szám sugallna. 1947-ben, a kommunisták kékcédulás választási csalásával kezdődött, s csak 1963-ban, az általános amnesztia után lanyhult el, de szelídített, nagyon is ravasz változatban folytatódott minimum a Kádár-éra végnapjaiig.
Vasy Géza értékrendje divatokon, pillanatnyi trendeken túllátó. Pályáját őszinte, szókimondó kritikákkal, majd Sánta Ferenc-monográfiával kezdte. 1975-ben megjelent könyve kiállta az idő próbáját. A kötet összeállításakor Sánta Ferenc még élt, így köszönthette hűséges kritikusát. Az ő kisesszéje immár a túlvilágról érkezett üzenet, akár a szintén elhunyt jó barát, Nagy Gáspár Vasy Gézát köszöntő költeménye. Az időtálló, örökkévalóságnak szóló üzeneteket megfogalmazó prózaírók, a már említetteken kívül Czakó Gábor, Dobozi Eszter, Nagy Gábor, a népben, nemzetben látó Kilencek költőcsoport tagjai, Kiss Benedek, Mezey Katalin, Péntek Imre, az ifjabbak, L. Simon László, Szentmártoni János, Prágai Tamás, irodalomtörténész-társak, Rónay László, Görömbei András és mások írásaiból visszaköszön egy hiteles irodalomtörténész, tanár, kritikus és egy igaz ember portréja.
Akihez mindig, minden körülmények között lehetett fordulni, legyen szó akár értelmes munkáról vagy emberi problémáról. Vasy Géza keze alatt mindig ég a munka, „de sosem mondta: most már elég”.
(„de sosem mondta: most már elég”. Ünnepi kötet Vasy Géza 65. születésnapjára, Ráció Kiadó, 2008, 394 old.)