Érik a gyümölcs

Úgy volt, hogy azoknak, akik nem tudták fizetni a törlesztést, mert abban az évben mindent felperzselt a földeken a szárazság, menniük kellett. A bank lefoglalta a hitel fedezetéül felajánlott házat, azt a házat, amely a hálátlan földön állt. A földön, amelyet a nagypapa és a nagymama annak idején az indiánoktól vett el, mondhatni, vérrel és verejtékkel, hiszen megesett, le kellett puffantani közülük egyet-kettőt, hogy megértsék, az már nem az övék.
A banknak nem kellett lepuffantania senkit. A bank ellen ugyanis nem lehetett puskával harcba szállni, mert a „bank valamivel több, mint az ember. […] A szörnyeteg. Emberek alkották, de nem képesek irányítani.”
Tulajdonképpen a haladás szolgálatában állt a bank, amikor megtisztította a földeket a földművescsaládok többségétől. A földeken így megjelenhettek a mezőgazdasági nagyüzemek, a traktoros emberek, akik már nem farmerek voltak, hanem munkások egy óriási élelmiszergyárban. A földművesek pedig, ahogy John Steinbeck elénk tárta regényében, az Érik a gyümölcsben, az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság és a szárazság idején megindultak Oklahomából nyugatra, Kaliforniába, az új ígéret földje felé. Mert „a banknak, a szörnyetegnek folyton szüksége van a profitra. Nem várhat. […] Amikor a szörnyeteg már nem nő tovább, akkor meghal. Nem tud ugyanolyan méretű maradni.”
A nincstelenek – többek között – a legendás 66-os főút mentén araszoltak nyugat felé, és érzékelhetővé tették, hogy Amerika robbanás közeli állapotba került. Hiszen – mondta Steinbeck – akinek van tulajdona, másképp látja a világot: „a birtoklás minősége örökké beledermeszt minket az »én«-be, és mindörökké elvág bennünket attól, hogy »mi«”.
A magántulajdonra épülő kapitalizmus nem csak gazdasági értelemben robban szét, ha a nincstelenek tábora túllép egy kritikus tömeget. A „rendszert” éltető individualizmus mállik szét, amelynek egyik lényege a világból kihasított privát szféra – a belső és a külső világot tekintve egyaránt. A magánélethez való jog, amelynek csupán anyagi megtestesülése a saját otthon, a családi autó és az évenkénti rendes szabadság. Hiányának pedig mindössze következménye Marx és Lenin.
Válaszul a nagy gazdasági világválságra tehát új társadalmi szerződés köttetett, a „New Deal”, amelynek alapjai korántsem zökkenőmentesen ugyan, de az az azóta eltelt évtizedekben biztosították, hogy a rendszert korrigálni lehessen, hogy az utakról eltűnjenek a nincstelenek, és hogy az elűzöttek új otthonra lelhessenek. Az alku szélesebb tömegek számára finanszírozhatóvá és elérhetővé tette az amerikai álmot, már amennyiben egy bankhitelre megvásárolható kertes ház, a nyugdíjjal kecsegtető biztosabb állás álomnak nevezhető.
A szörnyeteget megszelídítették.
*
Amerikában ma már nincs 66-os út, a helyét átvették a nagy kormányzati beruházásokként épült államközi autópályák. A földönfutók viszont mintha ismét kezdenék elárasztani az utakat. Más ez persze, mint a harmincas években volt. Senki nem kéri az út menti büfékben az eladót, hogy vágjon le a 15 dollárcentes vekniből 10 centnyi kenyeret, mert neki csak annyira futja. Nincs tömeges éhezés, és a felszínen mindenütt jólét van – a háború előtti életnívóhoz képest legalábbis. A számok mégis azt mutatják, valami megváltozott. Egyre több helyen tűnik fel a rémisztő szó az ingatlanokon: „bank owned”, vagyis az ingatlannak az adós fizetésképtelensége miatti visszavételét hirdető tábla. A kinn lévő ingatlanhitelek értékét az Egyesült Államokban augusztusban 12 billió (azaz 12 ezermilliárd) dollárra becsülték. Ezeknek több mint kilenc százaléka rossz adósság, jó részük esetében a fedezetet jelentő ingatlanból már kiköltözött a tulajdonos, hogy a házat dobra verhessék.
A hozzáértők elmondják, hogy egyrészt a felelőtlen hitelezés vezetett idáig. Az ingatlanpiaci boom idején a tulajdonosok elhitték, hogy házaik értéke tartósan emelkedni fog, ezért általános volt a várakozás, hogy a hitelre megvásárolt ház törlesztőrészleteit majd jócskán csökkenti, hogy az ingatlan értéke növekszik (például az értéknövekedés miatt az ingatlan újabb vagy kedvezőbb hitelek felvételére nyújt majd lehetőséget). A bankok pedig folyósították a hiteleket serényen, nemigen vizsgálva klienseik fizetőképességét, hiszen valahogy ők is elhitték az ingatlanpiaci csodát. Talán mert így volt kényelmesebb.
Csakhogy az ingatlanpiaci lufi kidurrant. Sok esetben a megvásárolt ház értéke a felvett hitel összege alá zuhant. A törlesztőrészletek pedig emelkednek. Másrészt kárhoztatják azokat az „innovatív” pénzügyi konstrukciókat, amelyekkel a pénzintézetek egymás között adták-vették a hiteleket, újabb ügyleteket bonyolítottak le velük, ide rakták, oda rakták, míg végül a befektetők már maguk sem látták, hogy milyen hitel, milyen fizetőképesség is van a rengeteg manőver végén.
A hozzáértők azonban arról kevesebbet beszélnek, hogy az egyezséget nem a háztulajdonosok rúgták fel. Nem hozzáértőként mondom, ezért meg lehet kövezni érte, de laikusként is látható, hogy a szabályok lazítása, az állami felügyelet elporlasztása, a deregulációnak nevezett propaganda már a hetvenes évektől azon dolgozott, hogy ez az „innováció” minél szabadabban érvényesülhessen. Arról sem esik sok szó, hogy ennek során annak a gazdaságnak az alapjai is sérültek, amely lehetővé tette, hogy a polgárok egy életre eladósíthassák magukat. Avagy a most bajba került adósok tehetnek arról, hogy a nyolcvanas évek végétől álláshelyeiket külföldre telepítették, és elhitették velük, hogy egy ország gazdaságilag erős maradhat, ha munkaerejét a „szolgáltató ágazatokba” csoportosítja át? Hogy a tőke szabadabb mozgásával együtt járó technológiai transzfer ledarálta Amerika (és a nyugati világ) versenyelőnyét? Hogy a vállalati és pénzügyi „kultúra” úgy torzult, hogy ma már Amerikában a vállalati csúcsvezetők jövedelme a dolgozók átlagbérének 344-szerese (miközben ez a szorzó néhány évtizeddel ezelőtt még 30–40 volt)?
Csakúgy érdemes elgondolkozni azon, kit is kárhoztassunk végső soron azért, mert egyre többen vásárolnak részletre még pár ezer forintos háztartási gépeket is. A héten bejárta Magyarországot egy levél, amelyben egy létavértesi lakos, helyesírásából ítélve egyszerű ember levelet írt a Mercedes kocsik hazai forgalmazójához, amelyben azt tudakolta, miként vásárolhatna 80 ezer forintos fizetéséből luxusautót részletre. (Tekintsünk most el attól, hogy a levél és nyilvánosságra kerülése lehet a cég reklámja is – ez a fajta gerillakampány mostanában elég gyakori.) „Színe legyen metál Chromit fekete, a négy ajtó és a hátsó szélvédő üvegeket szeretném, ha le legyen fóliázva sötétre. Az autó belseje fekete 801 passion bőrből legyen” – szólt a vágyak levele, és ezen sokan jót mulattak. Mit akar ez onnan Létavértesről? Én sajnos nem tudok ezen röhögni. A létavértesi levélíró semmivel sem naivabb amerikai társainál, csak éppen mások a lehetőségei.
Nem tudok röhögni, mert Steinbecket újraolvasva felrémlik a kép, hogy Magyarországon az ilyen emberek fognak hamarosan tömött sorokban a város felé indulni, főként ha lábuk alól kiszalad az, amit eddig csak dugiban értékesíthettek: az a hálátlan föld.
No de ne szaladjunk ennyire előre.
Alan Greenspan, az amerikai Fed egykori elnöke most azzal riogat, évszázadonként egyszer van olyan válság, mint amilyen most kezd kibontakozni az Egyesült Államokban, és begyűrűzni látszik a világ más részeire is. Talán az elsők között volt, aki megidézte az 1929-es világválság rémét, és azóta másról sem hallani a sajtóban, mint hogy itt az új 1929.
Akkor tehát akár bizalommal is tölthet el bennünket, hogy a most vártán álló Ben Bernanke Fed-elnök korábbi kutatási területe a nagy gazdasági világválság volt: ha érti, mi történik most, talán a megoldásnak is birtokában van. Nem hagy nyugodni viszont egy aprócska különbség: az első világháborúban és azt követően az Államok hitelező volt, ma a helyzet épp fordított: fogyasztását, az ottani Mercedes-vásárlók túlfogyasztását, valamint a hárombillió (háromezermilliárd) dolláros iraki háborút (Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász számítása), a rekordösszegű deficitet külföldi hitelezők finanszírozzák. És nem kell messzire menni, az eladósodottság nem csak az amerikai kincstárra jellemző. Úgy tűnik fel, sem az egyes államok, sem az állami költségvetések nincsenek abban a helyzetben ma a világban, hogy túl sok beleszólásuk legyen abba, ami történik. Sokan elmondják most, hogy ez a jelenlegi pénzpiaci válság egy korszak lezárulását jelenti. Vége a neoliberális közgazdasági gondolkodás diadalának, és most ismét az erősebb állam bajnokai kerülnek előtérbe. Csakhogy nagy kérdés, vajon az állam van-e olyan erős, hogy ezeknek az elvárásoknak megfeleljen. Képes-e arra, hogy új alkut kössön?
Egyelőre ennek csekély jele látszik. Amikor John McCain republikánus elnökjelölt bejelentette, a kampányt megszakítva Washingtonba utazik, hogy a válság megoldásán dolgozzék, szinte hallani lehetett a publicisztikák sorai között a gúnyos kacajt. Ugyan miként dolgozhatna rajta, ha az a gazdaságfilozófia a bajok fő gyökere, amellyel most orvosolni kívánja a gondokat? És egyáltalán, mit tehet a sikerért? Kihívójáról sem sokkal rózsásabb a kép. Kétségtelen, hogy az amerikai elnökválasztási hajrában a válság Barack Obama malmára hajthatja a vizet. Csakhogy jól látható, neki sincs semmilyen elképzelése arról, mit is kellene tenni.
Most, hogy a pénzpiacok arra várnak, az állam majd kisegíti őket sanyarú helyzetükből, felerősödött a bankárellenes hangulat. Hovatovább a konzervatív pártok ágálnak leginkább az állami mentőakció ellen, mondván, a számlát azoknak kell kiegyenlíteniük, akik a bajt okozták, nem pedig az adófizetőknek. Az ellenzékben lévő brit toryk árnyék-pénzügyminisztere, George Osborne például azt találta mondani, hogy „nem fogom megadóztatni az [évi] 20 ezer fontot kereső családokat azért, hogy továbbra is kifizethessék a kétmillió fontot kereső bankár prémiumát”.
Osborne azonban szem elől téveszti Steinbeck igazságát. A bankárok nem azonosak a bankkal, ezeket a folyamatokat már nem ők irányítják. Így a politikus buzgalma dicséretes, ámbátor mintha kissé megkésett lenne. A számlát ugyanis, így vagy úgy, ismét a családok fogják állni.
Érik a gyümölcs.