Költségvetés-készítés szocialista módra

A 2007. évi költségvetési elszámolás anomáliái, mindenekelőtt a terv- és tényszámok közötti jelentős, mintegy 450 milliárd forintos különbség ismét az érdeklődés homlokterébe helyezte az állam pénzügyeinek kezelését. Az Állami Számvevőszék évek óta visszatérően súlyos kritikákat fogalmaz meg a közpénzek kezelésével kapcsolatban, a szocialista kormányok azonban még csak nem is reagálnak ezekre a súlyos vádakra, nemhogy a hibás gyakorlatot megváltoztatni akarnák. A mögöttünk hagyott évek tapasztalatai alapján könnyen megragadhatók azok a lényegi elemek, amelyek jellemzik a szocialisták költségvetési gyakorlatát.
Minden bizonnyal az egyik legjellemzőbb eleme a szocialista költségvetés-készítésnek az infláció alátervezése, s majd aztán a végrehajtási időszakban annak fölpörgetése. Ezzel a technikával úgy lehet javítani a költségvetés pozícióját, hogy a parlamenti szavazásnál még mindenki elégedett lehet, mert a várható áremelkedésnek megfelelő emelt összeget kap. Csak később (amikor az árak meglódulnak) derül ki, hogy az amit kapott reálértékben kevesebb, mint az előző évi ellátmánya. Minden egy százaléknyi inflációnövekedés 0,5-0,7 százalékpontnyi költségvetésipozíció-javulást okoz. Az áremelkedés miatt a pénztulajdonosok úgynevezett inflációs adót fizetnek, amely egy kikerülhetetlen, de nagyon igazságtalan adó, mert az alacsonyabb jövedelműeket sokkal jobban sújtja (hiszen az ő vagyonuk nagyrészt készpénzben van).
Az inflációfelpörgetést először a Bokros-csomagnál, 1995-ben alkalmazták. Az 1994-es infláció 18 százalék volt, a költségvetés húszszázalékos áremelkedéssel számolt 2005-re, s végül 28 százalék lett a drágulás mértéke. A megszorítócsomag leghatásosabb eleme ez volt, ennek révén javult leginkább a költségvetési egyenleg, és persze romlott a kisemberek életszínvonala. Kisebb volumenben ugyanez történt 2004-ben, amikor az inflációs terv öt százalék volt és az előző évi 4,7 százalékos inflációt 6,8 százalékra tornászták fel az illetékesek. S ugyanez történt az elmúlt esztendőben is, amikor hat százalék körüli inflációval terveztek és lett nyolc százalék. Tulajdonképpen ennek köszönhető az, hogy a tervezett 6,8 százalékos deficitnél jóval kedvezőbb, ötszázalékos lett csak a hiány. A folytatás pedig már itt van: a most beadott költségvetési tervben 4,3 százalékos inflációval számolnak a PM-ben, miközben a szakértők 5,5-6 százalék körüli inflációt jósolnak a jövő esztendőre (ha minden jól megy és nem súlyosbodik a pénzügyi válság).
A szocialisták által előszeretettel gyakorolt inflációfelpörgetésnek kettős célja van: a költségvetési pozíció javítása és/vagy tartalék képzése. A választások előtti időszakban sokkal inkább ez utóbbi a hangsúlyos cél, míg a választások után a tervhez képesti javulás bizonyítása. Felmerülhet a kérdés, hogy a kormány miként képes egy piacgazdaságban változtatni az infláció szintjét. Nos, ez nálunk nagyon könnyen megy: egyfelől a közszolgáltatások (áram, távhő, víz stb.) árainak szabályozása révén, másfelől pedig az adószabályok (pl. áfa) változtatásával. Mindezek az intézkedések elsődlegesen a kisembereket, kisnyugdíjasokat sújtják, őket érinti legjobban az alapvető cikkek és szolgáltatások árainak emelkedése. Amikor tehát a Gyurcsány-kormány nagy csinnadrattával nyugdíj-kiegészítéseket vagy kompenzációkat ad az áremelések miatt, akkor nem tesz mást, mint a szegényektől egyszer (sőt kétszer: sima adó + inflációs adó!) már elvett pénzek egy töredékét juttatja nekik vissza. Így működik a mi szocialista Robin Hoodunk.
Kevésbé látható és csak nehezen dokumentálható, de mindenképpen jelentős és meghatározó az állami megrendelések és nagy projektek költségvetési kezelése. A legszembetűnőbb itt a krónikus költség-felültervezés, elég csak az autópálya-építési költségek háromszoros nagyságára, a PPP-konstrukciók 3,5-es szorzójára vagy a négyes metró exponenciálisan növekvő költségeire utalni. A magas költségek mögött egy tudatosan kiépített hálózat, egy modern hűbéri lánc működik. A kivitelezést megnyerő cégek leadják a döntéshozóknak a húsz százalékot, majd a nyertesek ugyancsak húsz százalékért továbbadják a munkát alvállalkozóknak, s azok ismét tovább, egészen az effektív munkát végzőkig. Tipikusnak mondható a négy-öt lépcsős áttétel a fővállalkozótól a kivitelezőig, ami számottevően bonyolítja az egész kivitelezést, s ugyanakkor elmossa a felelősséget. Az elmúlt években megvalósított beruházások harmad-, negyedekkora költségvetési pénzből kivitelezhetők lettek volna.
Ugyancsak a szocialistákhoz köthető sajátosság a jövedelem-újraelosztás nagyon magas mértéke. A szabadpiaci elvek makacs ismételgetése és a fogadkozások ellenére nem csökkent jelentősen a költségvetés GDP-hez viszonyított aránya. Utoljára a Fidesz-kormány időszakában volt számottevő csökkenés ezen a területen. Nem is várható lényegi változás itt, hiszen a szocialista hatalomgyakorlás alapja nem a politikai legitimitás, hanem az újraelosztás révén kialakított függőségi rendszer. Az állami funkciók kiszervezése nem azért történik, hogy ezáltal kisebb legyen a költségvetési igény (hiszen a kormány továbbra is finanszírozza azt), hanem azért, hogy egy újabb vállalkozói kör függjön az osztó hatalomtól. A munkahelyteremtés helyett segélyek nyújtása ugyanezt a függőséget erősíti: ne jöjjenek létre önálló egzisztenciák, lehetőleg minél többen legyenek érdekeltek az újraelosztás fenntartásában. A munkanélküli, kilátástalan helyzetbe került egyének szavazatát aztán könnyen meg lehet vásárolni egy kis segéllyel. Ugyanez a helyzet a gazdasági célú támogatásokkal is. Nem véletlenül alakult úgy, hogy a mezőgazdasági támogatások 85 százalékát az 200 hektárnál nagyobb földön gazdálkodó üzemek kapták, a kisvállalkozások pedig továbbra is létbizonytalanságban maradnak.
Ma már szinte közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a magyar adórendszer túl bonyolult, áttekinthetetlen, belső ellentmondásoktól terhes. Ugyanezt az adóbevételt sokkal egyszerűbb adórendszerrel, kevesebb számú adónemmel is produkálni lehetne (ha már nem akarnak a szocialisták érdemi adóteher-csökkentést). Miért nem egyszerűsítik tehát az adórendszert? Azért, mert a szocialisták számára fontos a bonyolult és áttekinthetetlen rendszer fenntartása, hiszen így önkényesen, hatalmi alapon lehet dönteni a vitás kérdésekben, aszerint, hogy kinek milyen a politikai meggyőződése. A túl bonyolult és nem egyértelmű adórendszert nyilván nem lehet pontosan betartani, tehát mindenki felett ott lebeg a Damoklész kardja. Az ellenőrzéseket és a vagyonosodási vizsgálatokat politikai fegyverként lehet használni. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az APEH ma (a korábbi ÁVH-hoz hasonlóan) a kormány ökle.
Miközben nem csökkent az újraelosztás mértéke, és a költségvetési deficit továbbra is a maastrichti három százalék felett áll, csodák csodájára az államadósság szintje nem nőtt (a GDP 65 százaléka körül maradt) az elmúlt három évben. Ennek magyarázata abban lelhető fel, hogy a kormány jelentős privatizációkat hajtott végre, és a privatizációs bevételekkel fedezte a többletkiadásait. Ezzel az eljárással ugyan teljesíthetőnek látszik előbb vagy utóbb a hatvanszázalékos maastrichti kritérium, csak közben feléljük a meglévő vagyonunkat. Különösen, ha a termőföld és a vízbázis is kiárusításra kerül.
S végül essék néhány szó az elszámolási trükkökről, amelyek ugyancsak végigkísérték a szocialista költségvetéseket. Általános tendenciának mondható a kiadások alulszámítása, a kihagyások, a kategóriák átértelmezése, bevételek felülbecslése, mert kisebb hiányt akartak kimutatni. Jó példa erre az autópálya-elszámolások körüli hercehurca 2004–2006 között, vagy az agrártámogatások sajátos elszámolása. Ezekben az esetekben végül is az Eurostat (az EU statisztikai hivatala) közvetlen beavatkozására volt szükség, hogy a korrekt elszámolások végül is elkészüljenek. De nem mindig a hiány csökkentése a cél, van, amikor a tartalékképzés vagy a látványos tervtúlteljesítés lép elő elsődleges szemponttá. Ilyenkor viszont a trükkök ellenkező irányba kerülnek bevetésre. Például 2002-ben az akkor fellépő szocialista kormány sietett helyrehozni a Fidesz-kormány mulasztását, és az autópálya-építés költségeit elszámolta a költségvetésben, de mindjárt duplán (az MFB-nél is még egyszer). Ezzel jelentős, 360 milliárdos tartalékot képzett magának, s a magas 9,2 százalékos hiányt ráfogta az elődjére. Ebből a dugipénzből táplálták többek között a Kulcsár-ügyben érintett klientúrát is.
Hasonló dolog történt 2006-ban is, amikor a Gyurcsány-csomag bevezetése kapcsán módosították a költségvetést és becsempésztek 250 milliárd forintot a teljesítések közé. Így aztán már jóval egyszerűbb lett a 10,1 százalékos tervezett hiányt 9,2 százalékra leszorítani. A tavalyi év sem volt mentes az efféle trükközéstől: bizonyos várható bevételek beállítása (M7-es autópálya, négyes metró) valahogy kimaradt az elszámolásból, és bizonyos (intervenciós) költségek pedig indokolatlanul kerültek elszámolásra. Summa summarum, ezzel is lehetett nyerni 0,5 százalékot, s milyen jól hangzik, hogy a tervezett 6,8 százalékhoz képest a tavalyi deficit csak öt százalék volt! A trükközésben természetszerűen a Pénzügyminisztérium játssza a kulcsszerepet, a KSH csak asszisztál hozzá, sajnálatos módon még kísérletet sem tesz arra, hogy ellenálljon, vagy a nyilvánosság segítségét kérje. Így viszont a gyanú rávetül az egész statisztikai szolgálatra is, többnyire alaptalanul.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár