Megalkuvás nélkül

Még senki sem gondolt arra gróf Tisza István születésekor (1861. április 22.), hogy az újszülött és apja, Tisza Kálmán Magyarország jelentős, nagy hatású miniszterelnöke lesz. A fiú születése felett érzett örömet beárnyékolta rokonuk, Teleki László öngyilkossága (május 8.), de azt nem sejthették, mily küzdelmes élet vár a fiúra is, hogy milyen tragikus véget mér a sors nemzetére és őreá is, ami éppen 90 esztendővel ezelőtt, 1918. október 31-én, a reformáció emléknapján következett be. Szimbolikusan akár sorsszerűnek is tekinthetők ezek a dátumok.
Tisza Istvánról, a „XX. századba tévedt lovagról és prédikátorról” elsőként mindig az erős akaratú, megalkuvást nem ismerő, kiváló szónok és vitapartner, az olykor ridegnek tetsző államférfi képe jelenik meg előttünk. E képhez ellenfeleinek s szépszámú ellenségének ócsárló és igaztalan megjegyzései („politikai erőművész”, „uszító”, „csóvás ember” stb.) társulnak. A magunk mögött hagyott diktatúra s marxista történetírásunk hoszszú ideig gondoskodott ez utóbbi szemlélet fennmaradásáról. Történelmi szerepét illetően mára sikerült árnyaltabb képet kialakítani róla, jobban ismerve már személyiségének örökölt alapvonásait és szerzett, tudatosan felépített tulajdonságait, jó és rossz oldalát egyaránt.
A következőkben Tisza István személyiségének azon jegyeit kívánjuk bemutatni, amelyek nem mindig mutatkoztak meg a szélesebb közvélemény előtt. Az őt személyesen ismerőknek nem kerülte el a figyelmét egyéniségének érzelmi gazdagsága. Bőségesen fennmaradt írásaiban, leveleiben megnyilvánul erkölcsi alapállása, elvhűsége, az emberi értékek és jó tulajdonságok megbecsülése. De láthatjuk hálájának, tiszteletének sok szép kifejeződését is.
Szeretettel, de nem kitárulkozóan nyilatkozik családjáról, apja, Tisza Kálmán szerepéről, olykor a távolabbi rokonokról is. Önmagáról és terveiről is őszintén, de nagy visszafogottsággal vall fiatalkori leveleiben. Szerette nemzetét, Arany és Vörösmarty költészetét; jól ismerte Széchenyi István munkáit. Vonzódott a magyar nóta iránt. Idealisztikusan hitt a magyar nép erejében s tiszta gondolkodásában, szerette a parasztságot, s kisebb-nagyobb ügyekben eljárt érdekükben a geszti birtokon, de a háborúban is katonái ügyeiben.
Jó látni, írja Herman Ottó néprajztudós egy Tiszához intézett levelében, „mennyire tudsz Te bihari közrendű embereid értelmességében és tisztességtudásában gyönyörködni”. Hozzáteszi, hogy ő maga is így van ezzel, hiszen sokféle nemzet köznépével érintkezett már, de „a mi magyar emberünk páratlan”.


Valóban, ahová az élet állította, ott maradéktalanul teljesítette a vállalt feladatot. Így volt ez tanulmányait, a református egyházban vállalt feladatait illetően, nem beszélve a politikában betöltött szerepéről.
Fiatal korában az önmagával szemben megfogalmazott elvárásoknak igyekezett mindig a legmesszebbmenőkig megfelelni. Jellemzőnek tekinthető tulajdonságai például a fegyelmezettség, tudatosság, következetesség, éles logika, elvi szilárdság, tervszerűség, komplex megközelítések, igényesség, a kötelességek teljesítése. Egyes tulajdonságai ugyanakkor néha kontrasztként szembeállíthatók, mint például az elvhűség és esetenként a kompromisszumképtelenség.
Állambölcseleti, nemzetgazdasági tanulmányai és széles körű olvasottsága, később a politikában való jártassága lehetővé tette, hogy ne csak elméleti síkon, hanem gyakorlati meglátásokkal is gazdagítsa szakirodalmi munkásságát. Így választották meg 1910-ben nagy többséggel (39:4 arányban) a Magyar Tudományos Akadémia tagjává. Sadowától [Königgrätztől] Sedanig című székfoglalója külpolitikai, történelmi tájékozottsága mellett ítélőképességéről is bizonyságot ad.
Tisza István támogatására 1903-ban jön létre Az Újság című lap, amelyben a politikus sokszor publikált. 1911-ben megalapítja a Magyar Figyelő című folyóiratot, amely a nemzeti hagyományokat volt hivatva ápolni az egyre terjedő radikális nézetek ellenében. Szerkesztését Herczeg Ferencre bízta, ezzel biztosítva a magas színvonalat. Tanulmányok sora látott napvilágot e kéthetenként megjelenő lapban a társadalmat érintő szinte minden területről. Tisza egymaga mintegy 50 tanulmányt írt. Az Igazmondó című lapban pedig szélesebb néprétegek tájékoztatására jelentetett meg közérthető, népszerű írásokat. Időnként vallási kérdésekben is kifejtette álláspontját, például a Protestáns Szemlében. Ezáltal nézetei széles körben ismertté váltak, ám még kiváló pályatársainak gyakori meg nem értését is tapasztalnia kellett. Mondhatjuk, többfrontos küzdelmet vívott.


Az 1920-as, 1930-as évek Tisza-kultusza jegyében jelentek meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában Tisza István összes munkái, illetve képviselőházi beszédei. Ezek jelzik hihetetlen munkabírását, kiterjedt kapcsolatait, az összefüggésekben gondolkodó államférfi megnyilvánulásait. S azt a rendíthetetlen hitet, amely megalapozza élete értelmét: a nemzet megmaradásának mindent alárendelő cselekedeteit. Kiáll a dualizmus, a Deák Ferenc-i örökség mindenáron való fenntartása mellett. Egy korai, fiatal barátjához írt levelében ennek indokát is adja. Jobban örülne Magyarország függetlenségének, de a birodalmi egységet már csak a nemzetközi viszonyok miatt is meg kell őrizni. A „szlávizmussal” szemben csak ez a keret adhat védelmet hazánknak, ezért kell beleegyezni a Monarchia fenntartásába.
Tisza egyetemi tanulmányai alatt, külföldi útjai során – magas pozíciói idején is –, szóban, levelezésben, állandóan tartotta a bensőséges kapcsolatot mentorával, Géresi Kálmánnal, a debreceni református kollégium tanárával. (Arany János és Géresi is a geszti otthonban tanította Tisza Domokost, illetve Istvánt.) 1877-től 1880-ig – külföldi tanulmányai alatt – több levélben is bőségesen beszámol gondolatairól, élményeiről és határozott véleményéről, a német egyetemeken uralkodó állapotokról. Felelősségteljes gondolkodásáról bizonyságot adnak a tanárához írt alábbi sorok is. Nem azért ismerkedik a politikai tanulmányokkal, mintha azt a „legháládatosabbnak” találná, „hanem kötelességérzetből; annak, aki elég szerencsés helyzetben született arra, hogy mentve legyen az élete fenntartásáért vívott küzdelmekből, más bajával is kell törődnie. […] Hivatásomat persze nem állapíthatom meg, miután csak a gyakorlati életben fogom kiismerhetni saját erőmet.” Másutt pedig arról tudósítja tanárát, hogy hazatérte után keresni fogja állását „nem nézve le a legkisebb munkát s nem riadva vissza a legnehezebbtől sem”.
Bensőséges részvét és megértés vezérli a hozzá közel állók halálakor, mérlegelve emberi tulajdonságaikat, értékeiket. Legyen szó pályatársról, ellenfélről, pártbeli hívéről vagy a harctéren elesett bajtársakról. Egyik politikustársa halála alkalmából meleg érzelmekről tanúskodó és az ellenfelet megbecsülő levelet írt a családnak: „Mi hosszú éveken át álltunk mint ellenfelek egymással szemben. Jólesik most elgondolnom, hogy sokszor heves harczaink közepette is, soha egy szót nem ejtettem ki vele szemben, mi vétett volna azon tisztelet ellen, melyet barát- és ellenféltől megkövetelhetett. Mióta pedig közelebb hozott a sors bennünket egymáshoz, a közelebbi érintkezés és együttes munka minden alkalma erősebbé fűzte a rokonszenv és bizalom szálait közöttünk. Igaz jóakaró barátomnak mutatta magát minden alkalommal, s most oly váratlanul s oly korán megnyílt sírja mellett állva, mély meghatottsággal sorolom a vesztesek közé magamat is.”
Perczel Dezső egykori házelnök 1913. május 18-án bekövetkezett haláláról is mély érzelmektől áthatva emlékezik meg a képviselőházban. Ebben az esetben sem feledkezik meg arról, hogy Perczel volt a házelnök az obstrukció letörésének kísérletekor, s mint az ülés levezető elnöke vállalta a „legnehezebb feladattal” járó kellemetlenséget. Utalt „önfeláldozó”, „hű, önzetlen és odaadó szolgálatára”, s arra, hogy „a gyűlölséget még ellenségeivel szemben sem ismerte”.
Tisza emlékbeszéde – némi lelkiismeret-furdalást is érezve belőle – tanúsítja, hogy nem feledkezett meg arról, ha valaki a nemzet szolgálatában saját sorsát is kockára tette és népszerűtlen feladatokat is elvégzett. Tudatában volt annak is, hogy pártbeli hívei többségükben önzetlen részesei politikai küzdelmeinek. Ugyanakkor ismét tanújelét adta az általános emberi értékek megbecsülésének.
„Az a küzdelem vereséggel végződött, és a küzdelem hevében felkorbácsolt szenvedélyek hullámai elsősorban Perczel Dezső tiszta és nemes alakját seperték el. Az ár senkit nem ragadott magával mélyebben az örvénybe, senkire sem hullottak nagyobb erővel annak iszapos, szennyes hullámai, mint éppen őreá, aki az önfeláldozó cselekvésben nyilvánuló igaz férfias idealizmusnak legtisztább, legnemesebb példányképe volt”, de reánk hagyta „egy nemes, tiszta élet felemelő, magasztos emlékezetét”.
Tisza István ezredes mint a debreceni 2. honvéd huszárezred parancsnoka a harctéren is kivette részét a háborúból – éppúgy, mint rokonai. Életrajzírói szerint katonái szerették, s ez az érzés kölcsönös volt. Egy-egy bajtársa hősi halálakor ő mondott gyászbeszédet. Ezek a beszédek – a gondviselés oltalmát kérve – élő hitéről, a katonák és családtagjaik iránti együttérzéséről és a nemzet gyászáról, de kötelességéről szólnak.
Fentiekről az idők folyamán már sokszor idézett, emelkedett hangulatú részlet tanúskodik:
„Légy oltalmazója házam népének, járass tábort angyalaiddal hajlékom körül, fedezd be pajzsoddal gyermekeim ártatlan fejét, terjeszd ki kezedet hitvesem, mátkám, öreg szüleim felett.” „Tedd méltóvá nemzetünket elesett hőseihez, árváikat karolja fel a megmaradt nemzedék, nevüket áldják az unokák.” „Vigasztalásnak, életnek Istene, gyógyítsd meg a vérző szíveket, és adj új tavaszt azoknak, akiket kifosztott a halálnak tele.”
Hogyan is viszonyult Tisza saját életéhez, a halál közelségéhez? Erre választ kaphatunk az ellene irányuló merényletek kapcsán, amelyeket a sok irányból érkező végzetes gyűlölet vezetett. Ám mint mondta, „a gyűlöletet a becsületesen teljesített kötelesség tudatával könnyű elviselni”.


Több merényletet is megkíséreltek ellene. Az egyik Kovács Gyula negyvennyolcas függetlenségi párti képviselő részéről történt 1912. június 7-én, amikor Tisza parlamenti elnök volt. A másik 1918 októberében a Galilei-kör-tag Lékai Leitner János tisztviselő kísérlete volt. Tisza reakciója mindkét esetben visszafogott és higgadt. A bosszúállás távol állt tőle. Kovács esetében azt mondja, hogy „részvéttel” léphetünk túl az eseményeken, éppúgy, mint bármely „őrült embernek szomorú viselkedése” láttán. A veszélyt egyik esetben sem az ő személye ellen elkövetett cselekedetnek gondolja, hanem olyan szimptómának, amelynek társadalmi veszélyességére oda kell figyelni. E cselekedetnek legkárosabb következménye a félrevezetett tömeg. A merényletekkel a közügy szolgálatában lévő embernek mindig számolnia kell – vallotta. Annyira igaz ez, hogy amikor Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt meggyilkolták, Tisza a legtermészetesebb módon tudatta, hogy azt hitte: előbb őt fogják meggyilkolni.
Egyes életrajzírói szerint Tisza ezeket a veszedelmeket kihívásnak tekintette. Megmutatkozott ez a merénylet napján is, amikor minden figyelmeztetés dacára sem menekült el, hanem vállalta a mártíromságot, mintegy a predestináció elfogadásával. „Mindnyájan Isten kezében vagyunk.” Az utolsó merénylet 1918. október 31-én nemcsak Tisza életét oltotta ki, hanem mindazt, amiért egy életen keresztül tántoríthatatlanul, megalkuvás nélkül küzdött s a belpolitikai harcok során látnoki módon megjósolt. Előrevetítette nemcsak a dualizmus teremtette közjogi rend pusztulását, hanem a Monarchia szétzúzását is. Egyúttal jelentette a több mint ezeréves történelmi Magyarország – egyes hazai körök tudatos, esetleg (a kellően fel nem ismert veszély okán) a helyzetet tévesen megítélők tudattalan közreműködésével – nemzetközi segédlettel történő felszámolását.
Ottokar Czernin, az egykori osztrák–magyar külügyminiszter nem mindenben vallott azonos nézeteket Tiszával, sőt sok vita volt köztük, ám mégis baráti szálakat ápolt vele. Czernin az 1920-as években cikksorozatban vett búcsút a „félelmet nem ismerő lovagtól”, a „kősziklától”, az őszinte baráttól, ám tisztán látta Tisza dilemmáit, hibáit is. „Vele elhalt egy szegény, agyontiport nép legtisztább lelkületű, bátor fiainak kikristályosodott szimbóluma.” Megállapítja, hogy Tisza a háború áldozata lett, pedig ő volt az egyetlen, aki ellenezte azt, nem volt háborús uszító, nem voltak területszerzési igényei. Mégis őt gyilkolta meg „valamilyen vörös banda buta és gyáva gyűlölete”.
Czernin előbbi és következő mondatai azért is fontosak számunkra, mert egy nem magyar politikus írja, aki Tiszával való kapcsolatai során – ha nem is értett mindenben egyet vele – megértette cselekedeteinek mozgatórugóit, ismerte önzetlenségét.
„Mint embert nem ismerek nagyobbat, ha elismerjük, hogy a nagyság a cselekedetek teljes önzetlenségében és abban az energiában rejlik, amellyel az önzetlen cél elérésére törekszünk.” „Így a vérével pecsételte meg élete művét, olyan férfiasan halt meg, mint aminő férfiasan élt, és ez az irtózatosan tragikus végkifejlés beletartozik az elhunyt hérosz képébe.”
A dualizmus korának legmarkánsabb politikusa egyaránt táplálkozott a Tiszák, Telekiek családi gyökereiből s nemzeti elkötelezettségükből, elődei és tanárai példájából. Élete és mártíromsága figyelmezteti az utódokat a morális alapállás nélkülözhetetlenségére.