Október végi tiszta lángok

Nem mintha nem lett volna eddig is a Bartók és Kodály utáni magyar zeneszerzés egyik legnagyobb alakja Szokolay Sándor, de az Október végi tiszta lángok önmagában is elég a halhatatlansághoz. Összegzi mindazt a technikai és stílusbeli tudást, amelyet a zeneirodalom annyi évszázad alatt felhalmozott. Ízig-vérig magyar mű, hiszen Bartók és Kodály útját folytatva sajátos nemzeti zenei nyelven készült. Ez a darab olyan természetességgel szól, hogy szinte előre halljuk, mi következik: mindig éppen az, amit leginkább kíván a dramaturgia. Ugyanakkor tele van meglepetésekkel is, amelyeket kontrasztok által ér el a szerző: kihasználja a hangszerelés és a kóruskezelés lehetőségeit.
Az Október végi tiszta lángok szerkezete sem egyszerű. Jelzi azt a kettősséget, amely végigkíséri a darabot: két nagy hagyományú zenei forma ötvözése, a profán szonátáé és a szakrális rekviemé. A szövegben ezt legjobban a „szent suhancok” kifejezés képviseli. Az pedig, hogy a latin miseszöveg, a magyar nyelvű vers és az általuk képviselt két zenei világ egymásba olvad, imává emeli a közel hetvenperces oratóriumot, megszenteli az emlékezést. Szokolay Sándor a bemutatót megelőző napokban úgy nyilatkozott: Nagy Gáspár versének zsenialitása segítette őt a komponálásban, sok ötletet, párhuzamot köszönhet a költeménynek. Érdekes, ez pont fordítva érződött a darab hallatán: Szokolay zsenialitása emelte ki a vers érdemeit, az ő kreativitása, ihletettsége hozta fel a mélyből azokat a párhuzamokat, amelyek illeszkedtek a szöveghez.
Ez egy közösségi mű. Nemcsak azért, mert nincsenek szólisták, Szokolay a kontrasztot a szimfonikus és a kamarajelleg váltakozásával, a különböző oktávok szembeállításával, hangszercsoportok és a két kórus variálásával éri el. A közösségi szellem nyilvánul meg, amikor nemzeti örökségünkből idéz, mint a Boldogasszony anyánkból vagy a Himnuszból, amelyek alaposan előkészítve, fokozatosan bevezetve jelennek meg a mű szerves részeként. Az „Annyi bánat a szívemen…” kezdetű népdal a több ezer éves magyar hagyományba emeli a gyász fájdalmát, a Psalmus-téma pedig további párhuzamokat nyit zenei, történelmi, spirituális vonatkozásában egyaránt. Így válik a darab örök érvényűvé, a magyar zenetörténet részévé. Nem marad el a hangfestés sem, azonban nem válik giccsessé: van lélekharang, vágtató paripa, ajtócsikorgás, kivégzés dobpergéssel, de csak jelzésértékkel, a zenei környezetbe ágyazva. A legszebb talán a gyermekkar kontrasztja: a tisztaság, a szabadság, a megdicsőülés szimbólumaként idézi meg a forradalmi ifjúságot és az áldozatot, amit haláluk jelentett a nemzetnek. A kettős fúgákkal keretezett zárótétel és a finálé túlmutat a kereten: a teljességet sugározza. Szokolay mesterségbeli tudását ötvözi a lélekkel, személyes élményével, ami ötven év alatt a forradalom örökérvényű üzeneteként letisztult benne. Megszületett az első igazi méltó művészi emlék 1956 hőseinek.
Az Október végi tiszta lángok nem könnyű darab, ezért valószínűleg Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok Bartók-, illetve Kodály-ismerete nélkül nem is lehetett volna ilyen nagy hatású a bemutató. Ugyanez vonatkozik a két kórusra, a Nemzeti Énekkarra és a Magyar Rádió Gyermekkórusára, melyeknél ez a hatás még a hangképzésben is tetten érhető volt.
(Szokolay Sándor: Október végi tiszta lángok. MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 10.)