Sárga lap

A háború előtti Magyar Nemzet hasábjain Móricz, Babits, Márai Sándor, Szerb Antal, Kassák Lajos neve mellett gyakran találkozhatunk Illyés Gyuláéval is. A Szellemi Honvédelem című rovatban rendszeresen napvilágot láttak írásai, 1939 decemberében pedig nyolc folytatásban közölte a lap Így vall a nép című irodalmi szociográfiáját. Az ötvenhatos forradalom után egy időre hallgatásra kényszerített, majd kénytelen-kelletlen elismert írót a hetvenes években az alapító fia, az 1973-ban főszerkesztővé kinevezett Pethő Tibor hívta vissza az akkor szigorú ellenőrzés alatt tartott újsághoz.

Régóta fájó pontja volt a lapnak, hogy a magyar szellemi élet olyan kimagasló alakja, mint Illyés Gyula, nem jelenik meg a Magyar Nemzetben – tudhatjuk meg az akkori főszerkesztő visszaemlékezéseiből. Ruffy Péter kitartó munkáján kívül Reismann János fotóművész, Mátrai Betegh Béla és Pethő Tibor győzték meg a költőt egy tihanyi látogatásukon, hogy rendszeresen publikáljon az újságban. „Köszönöm, sokra tartom a meghívást vendégeskedésre lapodnál. De – nem lesz ez teher nektek? A mellékelt cikket néhány hónapja írtam, s mindmáig tétováztam, hová adjam, kiadjam-e egyáltalán” – írta Illyés 1974 decemberében a főszerkesztőnek címezve. Hosszú idő után, 1974 végén látott napvilágot a lap karácsonyi számában Sebtisztító című írása. A cikket a rendkívül ravasz, magát Illyés barátjának tartó, a kulturális életet akkor éppen miniszterelnök-helyettesként irányító Aczél György cenzúrázta, ez volt a megjelenés feltétele. Kihagyatta például azt a részt, amelyben a költő arra utalt, hogy a trianoni békén a mi kárunkra nyerő királyi Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság anyagilag támogatta az Ausztriában szerkesztett, részben Károlyi-szimpatizáns, részben tőle is balra álló Bécsi Magyar Újság és Jövő című lapokat. A kérdés felvetése azért is kínos lehetett, mert az említett sajtóorgánumok nem egy cikke örömét fejezte ki a békediktátum miatt, mondván, így kevesebben kerültek a „szélsőséges Horthy-rendszer” uralma alá, s többen élvezhetik az utódállamok „demokratikus vívmányait”. Ez, bármilyen furcsán hangzik, akkoriban külpolitikai érdekeket sérthetett, hiszen a szomszédos, velünk egy szövetségi rendszerben lévő országok vélt vagy valós érzékenységét meszszemenően respektálni akarta az e téren egyébként is igen óvatos Kádár-rendszer. A szerencsétlennek tűnő kezdés ellenére a hetvenes években a Magyar Nemzet gyakorlatilag a költő politikai és irodalmi fórumának számított, bár jelentek meg cikkei a Népszabadságban is. Szintén kifogásolta Aczél az 1975 karácsonyára szánt írásának némely kitételét, leginkább azt a sort, amely a nyelvi türelmetlenség eszelőssé fajulásáról szólt. Ezt „végletekig fajulásra” kellett módosítani, mert feltehetőleg sértette volna a szomszédos szocialista országok, esősorban Románia szenzibilitását, esetleg személyesen magát a román diktátort, aki magára vehette volna a jelzőt.
Sajtótörténeti eseménynek számított, amikor 1977 karácsonyán és az új esztendő első napján megjelent a Válasz Herdernek és Adynak című, tanulmánynak is beillő cikk. A főszerkesztő most az illetékesek háta mögött döntött, senkivel nem egyeztetve hivatalosan az azóta is sajtótörténeti eseményként emlegetett írásról. Illyés az ünnepi számban megtörte az erdélyi magyarság elnyomatásáról való, egyébként hivatalosan elvárt hallgatást. A kiindulópontban a magyarság pusztulását jövendölő Herdert – a „kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni” – hozza közös nevezőre Ady kétségbeesett kijelentésével: „Én vagyok az utolsó élő magyar.” Aztán hozzáteszi: „A mi tekintetünk már tárgyilagos. Szemünket az évek hideg járása éleslátásra edzette… A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre. A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte… Szellemi összetartó erő – a közérzés kohéziója – nélkül nincs nemzet.”
Nyíltan szól a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldöztetéséről is, ami példa nélkül álló az akkori magyar sajtóban: „a huszadik század derekán eszelősségének szabad utat engedve felelős államférfi – Benes – olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibevevésével) foglaltatta törvénybe egy országrész magyarságának teljes jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiűzését, hogy a felelőtlen kórus rá évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan éknek idefurakodtak”. A szöveg legmegrázóbb része – említés nélkül – az erdélyi magyarok elnyomására hoz példákat: „Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik.” A második rész vége felé szinte nyíltan szól az elnyomott magyarok „már-már apartheid” sorsáról. Bizonyos feltételezések szerint Illyés vagy Flóra asszony, az író felesége az írást előzetesen megmutatta Aczélnak, aki eljátszotta, hogy az újságban találkozott vele először. Erre utal az is, hogy a Vas István által „a miniszter első felettesének” gúnyolt pártvezető nem reagált rögtön a cikkre, sőt a folytatás is megjelenhetett. Jellemző a kor kétarcúságára, hogy a Válasz… rövidített formáját a nyugati emigrációban élőknek szóló propagandaújság, a Magyar Hírek is közölte.
Az új évben, miután a Szent Korona hazatértéhez kapcsolódó ceremóniák véget értek, behívatták a főszerkesztőt a pártközpontba. A kérdésre, hogy kivel egyeztette megjelenés előtt a kényes témájúnak számító cikket, a válasz egyértelmű volt, mielőtt azt bármelyik fél kimondta volna: senkivel. Ezután jött a verdikt: Illyéstől semmit sem lehet leadni a párt jóváhagyása nélkül, minden írását be kell mutatni előzetesen az MSZMP Politikai Bizottsága két tagjának és az Agitációs és Propagandaosztálynak. A Választ egyébként többször is felolvasták a Szabad Európában, így az is értesülhetett róla, aki nem olvasta a Magyar Nemzetben. A külföldi közvélemény előtt sem maradt ismeretlen, ugyanis a nemzetközi sajtó bőségesen idézett belőle, részletesen foglalkozva az erdélyi magyarok elnyomatásával, s ez tovább fokozta a vihart. A cikk hatását mutatja Illyés egy 1979 elején született naplóbejegyzése: „Balázs (vagy Ambrus) Pál, az öreg, hetvennyolc éves; járt egyszer nálam is, egykori enyedi diák, tanár (kollégiumigazgató); telefonon. Beidézték „bűn-ügyben” a Gyorskocsi utcába, négy óra hosszat vallatták: „lemásolta több példányban a Magyar Nemzet cikkét s – kik közt merte terjeszteni?!” Elítélve így a cikket is, egykettőre a románok védelmére fordult az ingerült vallatás. „Kérlek, még rólad is olyan hangon… Nem akarom így telefonban megismételni”… – Miért nem akarod? Azért, hogy ne jusson a nyomozók fülébe az ő saját szavuk?”
Tegyük hozzá: a hazai pártvezetés nehéz helyzetben volt, hiszen nyíltan nem léphetett fel a nemzet lelkiismeretének számító idős költővel szemben, akinek igazsága egyébként köztudott, s népszerű volt nemcsak az országban, hanem a párt egy részében is. Ráadásul hosszú idő után éppen egy évvel korábban, 1977-ben találkozott egymással Kádár és Ceausescu, s közös nyilatkozatot fogadtak el, amely szinte kötelezően a két ország jó viszonyáról szólt.
A román válasz persze nem sokáig váratott magára. 1978 májusában a Román Írószövetség lapjában, a Luceafarulban jelent meg Mihnea Gheorghiu A hunok Párizsban című írása. A folyóirat főszerkesztője példátlanul durva támadást intézett Illyés ellen, az írót „cifra hazugságok kiagyalójának”, a Választ pedig „aljas és mérgező gondolatok újraélesztésének”, revansistának, sovinisztának bélyegezte, megróva a Magyar Nemzetet is: „Döbbent csodálkozással veszem észre egy ideje, miként fokozódik egyes főszerkesztők »vendégszeretete« a bármilyen judíciumot nélkülöző produktumok iránt, amelyek közül egyesek ellenségesek a román néppel.” Illyés a fordítást kézhez kapva egy nap múlva megírta válaszát Fegyelmezetten címmel. A lapvezetés igyekezett mindent megtenni, hogy megjelenhessen: lélektani bevezetőként Vlagyimir Laskinnak az Inosztrannaja Literaturában éppen akkor megjelent, Illyést méltató tanulmányát akarták közölni. A költő válaszcikke azonban, amelyet Ruffy Péter „európai színvonalú és hangvételű, nemes, türelmes feleletként” jellemzett, így is csak tíz évvel később, 1988. augusztus 6-án láthatott napvilágot. A hivatalos, rendkívül visszafogott reagálást az Élet és Irodalomban azzal a Pach Zsigmond Pállal íratták meg, aki maga is nacionalistának tartotta a költőt. Illyés pedig országa becsületének védelmében kénytelen volt Bernard Quettának, a Nouvel Observateur tudósítójának kérdésére azt mondani, hogy válaszának megjelenését ő maga halasztotta el. Ez igaz is volt, hiszen Aczél kérésére tudomásul vette, hogy a Fegyelmezetten közlése „egyelőre nem aktuális”. Naplójában ugyanakkor ezt írja: „Nem hazudtam, de mégis lepleztem egy hazug állapotot.
Nem elég, hogy hosszú hetek óta nyűvik az idegemet az állandó félrevezetésemmel, most arra kényszerülök, hogy én vezessem félre a világot egy taktika következményeként, aminek a hátterét nem fedik föl előttem. Azaz nem fedhetik föl, tudva, hogy nem helyeselném.”
A választ, ha már prózában nem közölték, megírta verses formában. A Közügy című alkotása sem jelenhetett meg, különösen az „En effet! –: A király meztelen!” kezdetű versszakot kifogásolták az illetékesek, mert azt, mint naplójában is írja, „magára veheti a román államfő”. (Később egyébként a Kortársban olvasható volt a teljes mű.) Nehezítette a költő helyzetét, hogy ekkor tiltották be már kinyomtatott kötetét, a Szellem és erőszakot.
Nem engedélyezték Illyés 1981 karácsonyára írt cikkét sem, de ekkor már a Magyar Nemzet is igen kényes helyzetben volt: a hatalom kifogásolta többek között Csurka István vasárnapi tárcáit, és rendkívül erőszakosan sürgette Mátrai Betegh Béla nyugdíjazását. A bizalmatlanság jele volt az is, hogy főszerkesztő-helyettesnek tették meg az agitprop osztályt szinte második otthonának tekintő Lőkös Zoltánt, aki aztán a kilencvenes évek végéig a Vasárnapi Híreket irányította. 1982 szeptemberében a „kulturális pluralizmus” kifejezés szerepelt az egyik cikkben, ezért a Magyar Nemzetet az egyik főszerkesztői értekezleten „sárga lappal” büntették, magát a főszerkesztőt pedig novemberben kényszernyugdíjazták.

A szerző lapunk munkatársa, a lapalapító,
Pethő Sándor dédunokája