Hírnév
Talán maga az utókor se számít
ha ki is rúgja alólunk a sámlit
vagy egyenesen az egekbe visz…
megtévedhet maga az Isten is
Gyurkovics Tibor
Már életében jóban volt az égiekkel, kik kedvesen, a kiemelkedő tehetségnek járó biztató mosollyal figyelték a reneszánsz mágus, az újkori költészet, a próza- és drámairodalom nagymestere, az irodalmi és a baráti társaságok örök lelke és pikareszk clownja, Gyurkovics Tibor kiemelkedő életművét és egyedi gesztusait. Szerették, hiszen nem lehetett őt nem szeretni, csak az irigyek, a tehetségére féltékenyek gyűlölték. Most azt az embert, akit költészetében és fizikai valójában is az egyszerre barokk és reneszánsz életszeretet, a határtalan öröm és lendület megtestesüléseként is határtalanul szeretünk, nehéz elsiratni. A toll alig akar engedelmeskedni, amikor leírom: hetvenhetedik születésnapja előtt egy hónappal elment a nagymester, akit monográfusa, Ézsiás Erzsébet
A Mágusnak nevezett, s lezárult a minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt grandiózus életmű, amelyet a szerető pályatársak gyurkovicsizmusként tisztelnek.
Siratjuk hát mindenekelőtt Gyurkovics Tibort, a költőt, hiszen ő maga úgy szerette, ha minden porcikájában élő költőnek nevezték, aki a lelkével, a testével, a bőrével, a pórusával alkotja meg költeményeit. Úgy építette új mondatkatedrálissá a nyugatosok formai tökélyre épülő hagyományait, hogy gondolati és képi értelemben vérbő és életteli ellentétük volt. Csak egy példát: „Most szép kabátban járok, s dolgozom mint az állat / és verseket ajánlok / föl a Szűzmáriának”. Kifinomult magyaros rímjátékaiban, latinosan könnyed időmértékes sorainak béklyójával szinte küzdve a belső erő feszítésétől, életöröm és halálfélelem ellentéteitől lüktetőn, vér, hús és könny egységében fogantak versei. A profán mítoszok, a kancsal, a nyelvet öltő fintorok harmonikus egységbe simultak a gyermeki ártatlansággal, a bensőséges tisztasággal megfogalmazott, feltétel nélküli, keresztény istenhittel, a megváltás, a jó hír reményével. Egyik verscíme: Halló, Krisztus, jelezte: közvetlen kapcsolatban áll az Istenfiúval, akit olyan természetességgel szólít meg, ahogyan a feleségét, leányát vagy számos unokájának bármelyikét felhívta telefonon. Siratjuk őt, aki a novella, a regény műfaj művelőjeként is lírikus volt. A pszichológiai realizmust tartotta megvalósítandó prózaeszménynek, kenyérkeresőként sokáig volt a felelőtlenek által megszüntetett pszichiátriai intézet népszerű lélekgyógyásza. Nem véletlen, hogy kórházi tárgyú elbeszéléseiben és regényeiben (Ne szeress, ne szeress) tragikusan, az életet nagyon ismerő emberek részvétteli tárgyilagosságával ír a betegségről és a nagy fináléról, a halálról. Prózájában az új francia regény modernista képviselőitől, Robbe-Grillet-től, Butortól tanult mérnöki pontosság párosul az élő és érző költő lendületével. Siratjuk a drámaköltőt, ki színpadi remekléseiben is mágneses költői erővel, minden dramaturgiának fittyet hányva varázsolt életet a színpadra. Volt egy drámája, amely az 1956-os forradalomban betöltött szerepénél is inkább tette az államszocializmus és a posztkommunizmus haláláig üldözött ellenségévé. A hetvenes években keletkezett Nagyvizitben egy elfekvő kórházzal, annak magatehetetlen, kiszolgáltatott lakóival modellezte a létező szocializmust. Az elhülyülő, végelgyengüléssel küszködő, tehetségtelen főorvosban Kádár János is, Aczél György, a machiavellista kultúrdiktátor is magára ismert, s letiltotta a darabot a firenzei nemzetközi drámafesztiválról, amely épp a világhír útján indította el szerzőjét. És még nem beszéltünk a lapunkban állandóan jelenlévő csípős, szarkasztikus, irodalmi publicisztikákról, a Magyar Írók Egyesülete és a Lyukasóra, az egyik legjobb, máig szépirodalom-központú folyóirat alapítójáról, a hűséges barátról, kinek megszámlálhatatlanul sokan köszönhetik pályájuk teljes kibontakozását. Siratjuk Gyurkovics Tibort, az embert is, kinek egész életútja a zseniális művek mellett az államszocializmus és a posztkommunizmus 2002-ben újjáéledt démonai elleni sziszifuszi küzdelemről szólt. Életének utolsó öt évében fokozatosan kivonult az általa egyre kevéssé szeretett, megvetett új világból, mely szerinte a vadkapitalizmus és az alkotmányos baloldali diktatúra legszerencsétlenebb, mammonimádó vegyülete. Sokszor emlegette, hogy szeretne túl lenni már az utazáson a másik világba, mert ott várják azok, akiket legjobban szeretett: édesapja, Gyurkovics Henrik, akitől saját bevallása szerint a megjelenítő képességet, a hangszert örökölte, édesanyja, Riedel Gizella, tőle származik a szavak zenéje és a költői sűrítés mestersége. Várják a legkedvesebb barátok, Bertha Bulcsu, Hernádi Gyula, Lázár Ervin és a többiek.
Drága Mester! Tibor, atyai jó barátom, mentorom, Isten veled. Neked már jobb, hiszen nem Neked van szükséged ránk, hanem te fogsz nekünk nagyon hiányozni evilági utunk végéig, a majdani találkozásig.
