Küküllő

Udvarhely, a székely anyaváros ősszel is gyönyörű. Úgy szorul a hegyek közé, hogy nem is tudatosul az emberben a regényes környezet. Pedig itt vagyunk a Hargita lábánál, ahonnét hidegebb teleken a medvék is le-lelátogatnak a város határába. Az anyaországi látogatók nagyobbik része tavasszal, nyárelőn vetődik ide, útban a csíksomlyói búcsú felé; s ilyenkor jobbára kikaptatnak a szejkefürdői hegyoldalba, Orbán Balázs sírjához is. Pedig a híres-neves székelykapusor nyáron is itt van a legmagyarabb erdélyi város határában, amikor a soknemzetiségű folklórfesztivál magyar, cigány, lipován, román, szász, székely, török, ukrán táncosai ropják napestig; s a kellemes mikroklímájú Sós-patak völgyének ivókúrára alkalmas petróleumos borvize, kénes meleg fürdője, mofettája, gyógyiszapja is jobban élvezhető ilyentájt. A tarka multikulturalizmus az ősz jöttével háttérbe szorul, ám ilyenkor meg a fák lombja tarkabarka. Nem mindenki tudja, hogy a festői Borvízoldal eredetileg is Orbán Balázs birtoka volt: a legnagyobb székelyt, Székelyföld krónikását végakarata szerint itt helyezték örök nyugalomra. A síremléket csupán 1969-ben avatták fel Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrászművész tervei szerint, a tizennégy székelykaput pedig 1973-tól harminc éven át fejlesztették az udvarhelyszéki népi fafaragó művészet példa nélküli szabadtéri múzeumává. Kivétel az emlékmű előtt álló, 1888-ban faragott kapu, amelyet még maga Orbán Balázs állíttatott szejkefürdői háza elé.
Székelyudvarhely persze korántsem a múltban él, bár gazdag, múltidéző csillagtúrákat lehet innen tenni a szélrózsa minden irányába. A szárhegyi reneszánsz várkastély például az egyik legfestőibb erdélyi völgyön, Zetelakán át érhető el innét; a székelyderzsi duplafalú unitárius erődtemplomot pedig, nemhiába került fel (a gelencei templommal együtt) a világörökség-listára, immár a falu határáig kátyúmentes aszfaltcsíkon lehet megközelíteni. Hajdan a török elől menekítve e falakon belül tárolták a gabonát meg a sonkát-szalonnát. Aki megkívánja, az utóbbiakból – némi ordával, szilvapálinkával egyetemben – kóstolhat is. De jóféle, torokégető oroszhegyi szilvapálinkával akár az udvarhelyi főtéren, a Küküllő szállodában is tudnak szolgálni. Miután az udvarhelyi szoborparkban meghallgattuk valamelyik tíz-tizenkét éves önkéntes idegenvezető előadását a tizenhárom megörökített jeles magyarról, áldozhatunk kicsit az erdélyi gasztronómia remekeinek is. Udvarhely történelmi központját nem sikerült szétépítenie a kommunizmusnak – a beékelt szocreál hotelt meg leleményesen átformálták. Így aztán annak, aki Udvarhelyre érkezik, nem feltétlenül kell a rusztikus romantikát kedvelnie a XXI. századi komforttal szemben: van itt fitneszterem, szolárium, szauna, merülőmedence, jakuzzi, maszszázs, internetes wifi, sőt kényeztető csomag is – nagyjából fele áron, mint amihez hozzászokhattunk. Mégis leginkább a fölöttébb emlékezetes erdélyi töltött káposzta, puliszka meg tárkonyos csorba az, ami elérzékenyít és édes nosztalgiázásba ringat bennünket. Lehet azonkívül itt szervezetten lovagolni, telente pedig lovas szánozni is.
Még debreceni diákkoromban, a tudományegyetem köteles könyvtárában rábukkantam a Küküllői Hírlap bekötött évfolyamaira az 1880-as évekből. Elbűvölt az a kerek, lüktető magyar világ, amely a sárgult újságlapokról sugárzott – ha nincs éppen gyilkos vizsgaidőszak, azonnal lelkes regényírásba fogok. Az idő elszállt, de a feladatok nem öregszenek. Talán be kéne iktatni egy debreceni utat.