Szigor vár a demokrácia gyermekeire

A megszokottól eltérő nevelési elvek mentén, de sikeresen működött a dél-dunántúli mánfai kollégium, amely szegény, tehetséges gyermekeket karolt fel. A diákotthont működtető alapítvány azonban adósságspirálba keveredett, ezért szeptembertől bezárták a tizenkét éves intézményt. Azóta a diákok feje felett az értük kapható állami támogatásért ádáz küzdelem folyik, miközben a tizenhét fiatal nem tudja, hogy novembertől hol fog lakni.

Ott, ahol erős ívet kanyarít le a 66-os főút a Közép-Mecsekből, abban a völgyben ül Mánfa. A nyolcszáz lelket számláló dél-dunántúli falu neve az utóbbi hetekben a becsődölt kollégium miatt került a hírekbe, azelőtt a diákotthon hétköznapjainak békés csendje ült a vidéken.
– Nincs miről beszélni, tizenkét évig küzdöttünk, de megszűnt, kész, vége – zárja rövidre beszélgetésünket Lankó József plébános, a Collegium Martineum egyik alapítója. A falu központjában álló, XX. század eleji épületben szeptember óta nincs mozgás, az ingatlanra a kifizetetlen adósságok miatt banki végrehajtás vár.
Hiányozni fogsz – tűnnek fel a halvány ceruzával írott betűk az ablakpárkány melletti falon, ahogy körbejárom az intézményt, amely megalapítása óta több mint 170 diáknak nyújtott otthont. Annak ellenére, hogy a működtető alapítvány csődbe ment, a komlói vízmű két illetékese éppen a kifizetetlen számlákat jön behajtani.
– Jó napot! – kiabálnak többször, kopogtatnak, csengetnek kitartóan, majd a szemközti boltból az eladó könnyít a helyzeten: – Nincsenek itt, elmentek.
– Az adósságot meg itthagyták, így szokás – vélekedik a szolgáltató munkatársa, majd autójába pattan, és elhajt.
– Megmondom őszintén, nekem hiányoznak – szólal meg a boltos, aki a megcsappant forgalmát fájlalja.

Politika
Mánfáról tizenhét gyerek került át a komlói Nagy László Gimnázium kollégiumába. A középiskola igazgatója, aki az MSZP Baranya Megyei Területi Szövetségének alelnöke, Komló város szocialista egyéni képviselője és a helyi MSZP frakcióvezetője is, átmeneti segítségről beszél.
– Talán ebben a hónapban még tudom biztosítani, hogy itt maradjanak – mondja Rendeki Ágoston, aki elismeri, a befogadott gyerekek nem tudják kifizetni saját erejükből a kollégiumi díjat (több mint 11 ezer forint), az étkezést, az utazást. „Mi soha semmilyen akadályba nem ütköztünk, de most egy hónapja várom a papírt arról, hogy megkapjuk majd a normatívát a gyerekek után” – magyarázza.
Az igazgató szavainak ellentmond, hogy a Baranya megyei önkormányzat mint a Nagy László intézményeinek fenntartója, biztosítja a finanszírozási hátteret. Horváth Zoltán, a közgyűlés fideszes alelnöke elmondta, lépni kellett szeptembertől a diákok elhelyezésének ügyében, ezért az önkormányzat támogatja a gyerekek lakhatását, amíg az ígért központi támogatás meg nem érkezik. – A magyar közigazgatás lassan halad, ezt ismerjük – mondja az alelnök.

Nevelők
A mánfai kollégiumba az egykori pedagógiai igazgatója válogatta ki egy tehetségkutató program során a három dél-dunántúli megye, Baranya, Somogy és Tolna általános iskoláiból a diákokat. Közülük sokan olyan településen éltek családjukkal, ahol a lakosságszám még a városokkal együtt sem éri el az ezer főt.
Osztromok István meglátása szerint sikerült elérni a leghátrányosabb helyzetben lévő gyerekeket, a szülőket, hogy bízzanak bennük. Oszi bácsi – ahogy a diákok hívják – sosem volt a hagyományos értelemben vett igazgató.
– Nálunk együttműködésre törekvő demokrácia volt, nem volt hierarchia tanár és diák között – kezd bele elbeszélésébe.
– Hallott a lengyel Janusz Korczak nevelési elveiről? Mindössze három elv alapján nevelte a varsói gettóban a zsidó gyerekeket: 1. minden gyerek képes döntést hozni; 2. be tudja látni, ha téved; 3. alkalmas arra, hogy irányítsa saját életét. Mi erre építettünk – mondja Oszi bácsi.
– Nem a megelőzés volt az alapelv, hanem a problémák kezelése. Arra neveltük a diákokat, hogy felelősséget vállaljanak a döntéseikért, még ha azok rosszak is. Csak annyit vártunk el cserébe, hogy járjanak középiskolába, vegyenek részt a csoport közös vacsoráján és a csütörtöki házi konferenciákon.
Hogy ez utóbbi mit is jelent, azt bőbeszédűen taglalja. – A legfontosabb feszültségoldó, konfliktuskezelő eszközünk volt, itt beszéltük meg ugyanis a felmerülő problémákat, amelyek megoldását a diákokkal közösen kerestük. Az elv az volt, hogy mindegy, hogy gazdaasszony vagy igazgató valaki, mindenkinek csak egy, azonos értékű szavazati joga van, és amit a közösség elfogad, azon az úton haladunk tovább. Nincs jutalmazás, nincs büntetés. Minden problémát a konferencián kell kibeszélni. Ez komplex személyiségfejlesztő eszköz. A diák megtanulja, hogy hogyan tudja érvényesíteni saját érdekeit. Ha valaki sáros valamiben, vagy hibázott, megtanul elnézést kérni tévedéséért, belátni, ha hibázott. A konferenciákon, ahol az elnök és a jegyző is diák, mi nevelők részt veszünk ugyan, de csak véleményt mondhatunk. A „törvényeket” leírják, törvénykönyvbe gyűjtik. Amit a csoporttagok javasolnak, és a többség elfogad, a továbbiakban az lesz a csoport házirendje, törvénye. Megváltoztatásukat természetesen bárki, bármikor kezdeményezheti. Nincsenek kőbe vésett szabályok.
– Volt például egyszer olyan szabály – mosolyodik el –, hogy nincs villanyoltás, addig maradhatnak fenn, amíg akarnak. Egy hétig bírták, utána visszaállították a hagyományos 22 órai takarodót.
– Vagy ha az udvaron éktelenkedett egy szemét, inkább odamentem felvenni, hiszen felnőttként elfogadott emberekre nincs alapom rászólni. Ha észrevették, már ott is voltak mellettem: – Majd mi felveszszük, nehogy már az öreg hajolgasson.
– Két beás gazdaasszonyt is felvettünk – bár lehet, ez luxusnak hangzik 35-40 diák és négy pedagógus mellé –, ők azonban pedagógiai szerepet is elláttak, mert egy cigány gyerek szívesebben mondja el a problémáit egy cigány felnőttnek.

Gátak
A nevelési elvek folytonosságát azonban megtörték az anyagi gondok, bár Oszi bácsi azt mondja, Mánfa fennmaradása a kezdetektől fogva bizonytalan volt. – Alig volt olyan, hogy ne tartoztunk volna valakinek, de ez főként közüzemi, szolgáltatási és a legvégén banki hiteltartozás volt.
Azonban a zavartalan működésnek ezenkívül több sarkalatos pontja is volt.
– Amikor például bekapcsolódtunk az Arany János Kollégiumi Programba, a támogatás egyik feltételeként szabták, hogy egy középiskolával együttműködve nulladik évfolyamot kell indítani. Ez gyökeresen ellentétes a Collegium Martineum pedagógiai alapelveivel, mivel egy évre szegregált osztályokba kényszeríti a gyermekeket, másrészt így épp a legtehetségesebbek nem kerülhetnek be a képzésbe.
Ez év júniusától új igazgatót kapott a kollégium egy olyan ember személyében, aki – egyébként helyesen – elkezdte felgöngyölíteni a tartozásokat. – Többféle számítás készült, hogy melyik lett a kuratórium elé terjesztve, azt nem tudom, ugyanis a kérésem ellenére sem vehettem részt a kuratóriumi ülésen – sérelmezi a volt nevelő.
– Én biztosan és bátran kinyitottam volna erre a tanévre is, legfeljebb egy rátermettebb igazgatóval. A nyár végén egy rendkívüli kuratóriumi ülés úgy döntött, bezárja az intézményt. A diákoknak hirtelen bizonytalanná vált a lakhatásuk, sokan feladták érettségihez köthető álmaikat, miközben tárgyalásba kezdtünk a komlói kollégiummal, hogy vegye át a gyerekeket. Szerettük volna, ha a szerint a mentalitás szerint lakhatnak az új helyen, ahogy mi neveltük őket, vagy legalább mint nevelőjük tarthatjuk velük a kapcsolatot.
– Ahhoz, hogy Komlón maradhasson 17 egykori diákunk, tárgyalásokat folytattunk a komlói kollégiummal, azonban köztem és a kollégium igazgatója között ez személyeskedésbe csapott át, mert a komplex személyiségfejlesztő „házi konferencia” nemkívánatos pedagógiai eszköz Komlón.
A bányászváros legnagyobb intézménye most tárgyalást folytat fenntartójával, a Baranya megyei önkormányzattal, hogy mielőbb megkaphassa a kellő finanszírozást a mánfai gyerekek után, és beléphessen az Arany János Kollégiumi Programba. Ha esetleg jövőre előkészítő osztályt is indítanak, létrejön az a sok helyütt működő képlet, hogy a gyerekek egy szegregált egységben laknak és tanulnak – összegzi véleményét Oszi bácsi.

Hétköznapok
A diákok közül Karcsival beszélgettem, aki Kaposszerdahelyről, a Zselic lábánál fekvő 1050 fős falucskából került el Mánfára. A tizennyolc éves fiú naponta ingázik az őt és 16 társát befogadó komlói kollégium és a Pécsi Testnevelési Általános Iskola és Középiskola között, ahol emelt szinten számítástechnikát tanul. – Nem tudom, mi lesz novembertől – mondja halkan Karcsi, aki szabad idejében egy alapítványnál önkéntesként dolgozik. – Ha Komlón mi 17-en nem tartunk össze, a kollégium nem kapja meg az állami támogatást – meséli felelősségteljesen –, mivel az Arany János Kollégiumi Program indításához legalább 15 főre van szükség. Nem értem, miért nem engedik nekünk, hogy ahogy Mánfán, úgy itt is megtartsuk a heti konferenciánkat. Ezért most megbeszélésnek hívjuk – enyhül meg Karcsi arckifejezése, majd tekintete újból elkomolyodik. – Olyan, mintha félnének tőlünk, pedig a többi kollégista közül talán csak az egymás iránt érzett felelősségben különbözünk.
Karcsi úgy szervezi napi programját, hogy az iskolában tanul, és csak hét óra körül ér a kollégiumba – inkább kerüli a konfliktushelyzetet. Válaszát arra a kérdésre, mi lesz november elsejétől, némaságba rejti.
– A szüleimnek azt mondtam, hogy megoldom az önfenntartásomat, amit adnának inkább a három testvéremre költsék – mondja határozottan, miközben tudja még két évig, amíg le nem érettségizik, szüksége van a biztos kollégiumi háttérre.