Vera színeváltozása

Míg a régióban természetes igény a rendezők részéről, hogy a rendszerváltozás utáni „szabadsággal”, a nyertesekkel és kárvallottakkal foglalkozzanak (Lengyelországban és Csehországban különösen), úgy nálunk nem téma a fordulat utáni spleen, a kollektív csalódottság. Pedig volt itt pofára esés bőven.

Muray Gábor
2008. 11. 16. 21:58
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egy kisközösségre, s még szűkebben: egy házaspárra vetíti le az általános csalódottságot új játékfilmjében Almási Tamás. A Márió, a varázsló közege a falu, amelyben – mint azt a nyitókép a szánkba rágja – bár Kádár már három éve meghalt, mégsem történt semmi, a forum romanumot természetesen a kocsma testesíti meg, a nők ha épp nem a háztájiban kapirgálnak, a disznókat vagy az urukat etetik. Akad férfi, aki traktorozik, akad, aki utat kapar vagy halakat szállít be a kocsmának, s akad, aki csak a legyeket csapkodja ugyanott. Ez a dolgok rendje, minden halad a maga útján, a tao értelme és célja a nemcselekvés, a nemtörténés, az egybeolvadás az eseménytelenség nyugalmával. Meg a szesszel.
Ebbe a csendbe robban bele egy olasz vállalkozás, hogy az olcsó munkaerőt kihasználva – ideig-óráig – cipőgyárat létesítsen a községben. És a nap kisüt. Színekkel telik meg az élet, a női kollektíva kivirul. Az öntudatra ébredés ideje ez: a feleségek lerázzák magukról a béklyókat, keresni és ruházkodni kezdenek, Verát elvarázsolja Márió, a nagyfőnök, s többé semmi sem lesz olyan, mint volt valaha. Aztán az ég beborul.
A neves dokumentumfilmes játékfilmet készített. Túlságosan késve, tétovázva: mint aki nem tudja eldönteni a műfajt, a stílust, a modort. A Márió, a varázsló a dokurendező által feltérképezett, fontos témáról értekezik zavaró manírossággal, néha a cseh szatírákra hajazó iróniával vagy a legrosszabb emlékű magyar romantikus zsánerre emlékeztető negédességgel, máskor a lélektani drámák belső reszketésével. A dialógok papírszagúak, a nők, ezek a háztájiból a gépsorig jutó, pillanatok alatt emancipálódó nők közelebb állnak a kisvárosi capriccióhoz, mint a végvidéki nihilhez. Folyamatosan a népszerű Portugál jelenetei kísértenek, még a színészek között is túlságosan nagy az átfedés, Szirtes Ági kicsit visszafogottabban, de ugyanazt a karaktert csempészi át a Márió, a varázslóba, amit még ma is nagy sikerrel játszik a Katonában. S ha ez nem elég, hát felbukkan a bozótban Franco Nero, ez a honfoglaló westernhős, aki túl úriember és túl öreg ahhoz, hogy hiteles legyen a szívszédítő cipőgyáros szerepében. S ha folyamatosan a Tiszát bámulja lírai érzékenységében, vagy romantikusan révedezik, mint egy olasz szappanopera-szereplő vajon miért válik lelketlen zsarnokká? S miért lesz elmeháborodott a kikosarazott nő, s ha az lesz, miért engedik ki az utcára?
Almási nem akkor hagyja abba, amikor a legjobban esik. Még csavar egyet, még magyaráz, még el akarja mondani, mivé lesz a falu elvarázsolt közege. Kár, mert az utóhang inkább emlékeztet egy Gálvölgyi-bohózatra, mint a betyár valóságra. (Amúgy először a film felénél érzi úgy a néző, hogy ha még egyszer meghallja az Azzuro kezdetű olasz slágert, biz’ isten felordít.)
(Márió, a varázsló – színes magyar–olasz filmdráma, 97 perc. Rendezte Almási Tamás. Forgalmazza a Cinema Film és Budapest Film.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.