Egy kisközösségre, s még szűkebben: egy házaspárra vetíti le az általános csalódottságot új játékfilmjében Almási Tamás. A Márió, a varázsló közege a falu, amelyben – mint azt a nyitókép a szánkba rágja – bár Kádár már három éve meghalt, mégsem történt semmi, a forum romanumot természetesen a kocsma testesíti meg, a nők ha épp nem a háztájiban kapirgálnak, a disznókat vagy az urukat etetik. Akad férfi, aki traktorozik, akad, aki utat kapar vagy halakat szállít be a kocsmának, s akad, aki csak a legyeket csapkodja ugyanott. Ez a dolgok rendje, minden halad a maga útján, a tao értelme és célja a nemcselekvés, a nemtörténés, az egybeolvadás az eseménytelenség nyugalmával. Meg a szesszel.
Ebbe a csendbe robban bele egy olasz vállalkozás, hogy az olcsó munkaerőt kihasználva – ideig-óráig – cipőgyárat létesítsen a községben. És a nap kisüt. Színekkel telik meg az élet, a női kollektíva kivirul. Az öntudatra ébredés ideje ez: a feleségek lerázzák magukról a béklyókat, keresni és ruházkodni kezdenek, Verát elvarázsolja Márió, a nagyfőnök, s többé semmi sem lesz olyan, mint volt valaha. Aztán az ég beborul.
A neves dokumentumfilmes játékfilmet készített. Túlságosan késve, tétovázva: mint aki nem tudja eldönteni a műfajt, a stílust, a modort. A Márió, a varázsló a dokurendező által feltérképezett, fontos témáról értekezik zavaró manírossággal, néha a cseh szatírákra hajazó iróniával vagy a legrosszabb emlékű magyar romantikus zsánerre emlékeztető negédességgel, máskor a lélektani drámák belső reszketésével. A dialógok papírszagúak, a nők, ezek a háztájiból a gépsorig jutó, pillanatok alatt emancipálódó nők közelebb állnak a kisvárosi capriccióhoz, mint a végvidéki nihilhez. Folyamatosan a népszerű Portugál jelenetei kísértenek, még a színészek között is túlságosan nagy az átfedés, Szirtes Ági kicsit visszafogottabban, de ugyanazt a karaktert csempészi át a Márió, a varázslóba, amit még ma is nagy sikerrel játszik a Katonában. S ha ez nem elég, hát felbukkan a bozótban Franco Nero, ez a honfoglaló westernhős, aki túl úriember és túl öreg ahhoz, hogy hiteles legyen a szívszédítő cipőgyáros szerepében. S ha folyamatosan a Tiszát bámulja lírai érzékenységében, vagy romantikusan révedezik, mint egy olasz szappanopera-szereplő vajon miért válik lelketlen zsarnokká? S miért lesz elmeháborodott a kikosarazott nő, s ha az lesz, miért engedik ki az utcára?
Almási nem akkor hagyja abba, amikor a legjobban esik. Még csavar egyet, még magyaráz, még el akarja mondani, mivé lesz a falu elvarázsolt közege. Kár, mert az utóhang inkább emlékeztet egy Gálvölgyi-bohózatra, mint a betyár valóságra. (Amúgy először a film felénél érzi úgy a néző, hogy ha még egyszer meghallja az Azzuro kezdetű olasz slágert, biz’ isten felordít.)
(Márió, a varázsló – színes magyar–olasz filmdráma, 97 perc. Rendezte Almási Tamás. Forgalmazza a Cinema Film és Budapest Film.)
Terrorszervezetté nyilvánítanák a Muszlim Testvériséget
