Ami a történelemkönyvekből kimarad

December havában nem csak tragikus évfordulókra emlékezhetünk, hiszen 1916-ban az első világháború számunkra egyik legfontosabb hadszínterén aratott jelentős győzelmet az egyesült osztrák–magyar és német haderő. A központi hatalmak csapatai Mackensen német tábornok vezetésével december 6-án vonultak be Bukarestbe, miután a román hadsereg megadta magát. A békeszerződésben Románia „végérvényesen” lemondott Erdély területéről.
Ennek előzménye, hogy az addig semleges román királyság, látva a központi hatalmak kezdeti csatavesztéseit, 1916. augusztus 17-én titkos szerződésben az antanthoz csatlakozott, a katonai szövetség pedig a hadba lépéséért Romániának ígérte Bukovinát, a Bánságot és Erdélyt. Mindez nem volt meglepő, hiszen a XX. század elején a román nemzeti mozgalmak nyíltan a Román Királyság és az erdélyi területek egyesítését tűzték ki célul. A román királyi hadsereg támadása eleinte alig ütközött ellenállásba: a 250 000 támadó útjában mindössze 80 000 magyar katona igyekezett ellenállni, köztük nagy számban sebtében behívott, kiképzetlen népfelkelők. A románok előrenyomulása mégis lassan haladt. A csapatok és főleg a tisztek döbbenetes rossz kiképzésről tettek tanúbizonyságot a velük szemben álló székely erők pedig saját házukat-hazájukat védték. Mindeközben Mackensen német tábornok Bulgária felől megsemmisítő erejű támadásba kezdett, aminek hatására nagyjából az Orsova–Petrozsény–Fogaras–Székelykeresztúr vonalon megmerevedett a front. A döntő ütközet szeptember 26–29 között Nagyszebennél alakult ki. A csatát egy katonai bravúr döntötte el. A román hadosztályok hátában a monarchiabeli és német katonák a járhatatlannak tartott havasokon keresztül elérték a Vöröstornyi-szorost, és lezárták azt. Ezután az anyaországtól elvágott román katonák számára csak a kapituláció maradt.
– Sokkal többet kellene foglalkozni a magyar történelemoktatásban az 1916. december 6-hoz hasonló sikerekkel, persze tényszerűen – fogalmazott lapunk megkeresésére Keresztes Lajos történész. A szakember szerint az oktatás ezen a téren is félrecsúszott, sokszor magyar szempontból lényegtelen, évezredekkel ezelőtti, sőt alkalmanként vitatható történelmi kérdésekkel foglalkozunk indokolatlan mennyiségben és vitatható módon.
– Az elmúlt száz év magyar történelmét sokkal mélyebben és nagyobb hangsúllyal kellene a felnövekvő generációk elé tárni, kiemelten foglalkozva az összefüggésekkel. A magyar értelmiség, élükön az írókkal, hosszú évtizedek óta eltorzítják a tényeket, nem a realitások alapján ítélik meg az egyes eseményeket, ezért a magyar történelem a „siralom völgyének” tűnik, kudarcok sorozatának, „áruló” vezetőkkel és összeesküvés-elméletekkel – fejtette ki Keresztes Lajos. Hangsúlyozta azt is: nem csoda, ha ilyen negatív történelemképpel senki nem akar azonosulni, ez gátolja a nemzeti öntudat erősödését is.
– Az 1848–49-es szabadságharc kapcsán például nem azt emeljük ki, hogy egy iparral gyakorlatilag nem rendelkező ország, sebtében toborzott hadsereggel egy éven át kitartott a Habsburg Birodalommal szemben, és Ferenc József császár kénytelen volt Varsóban kezet csókolni az orosz cárnak, hogy szövetségesként megnyerje a magyarok leveréséhez. Ehelyett összeesküvés-elméleteket gyártunk arról, hogy Görgey tábornok miért tette le a fegyvert, meg sem említve azt a lehetőséget, hogy elfogyott a muníciója – érvelt a történész. Kitért arra a történelemoktatásban elsikkadt tényre is, hogy az első világháború az 1915-ös orosz betöréstől kezdődően erősen honvédő jellegű volt magyar szempontból.