Berecz Andrásban az a különleges, hogy folyton párhuzamokat, átjárókat talál a múlt és a jelen között, és így a néphagyomány évezredes bölcsességével tudja megválaszolni a modern kor aktuális kérdéseit. Sosem bonyolítja túl a dolgokat, nem agonizál, nem rémisztget, nem akar fennkölt sem lenni, és nem is akar ráerőltetni semmit senkire: ő csak tolmácsol, a régi korok időtlen üzenetét közvetíti, és tréfák sorával feloldja az idegenkedést, majd egy jól megválasztott mondattal kinyitja mondanivalójára a hallgatóság fülét-szívét.
Eddig Berecz András elsősorban magyar vizeken evezett, s bár a csuvas rokondicsérő sördalok műfordításait kiadta könyvben, fontossága valahogy elsikkadt a többi komoly műsor közepette. Mindezt a 2004. december 5-i népszavazás változtatta meg, amelynek kapcsán világossá vált: ami a csuvasokat megtartotta a szétszóratásban is, éppen annak léte kérdőjeleződött meg nálunk, magyaroknál a nem melletti kampánnyal és a végeredménnyel. Ez pedig nem más, mint a rokonság megtartó ereje. A tisztelet, a szeretet, az összetartozás megélése. Mint ahogy a csuvas dal mondja: a szállás szépsége az erős kerítés, a ház szépsége, ha két atyafi egy asztalhoz ül.
Az, hogy a csuvas dalok magyar füllel egyáltalán nem tűnnek idegennek, Kodály Zoltánnak és az Ötfokú zene IV. füzetének köszönhető. Persze a kvintváltó stílus önmagában is ismerősen cseng, akár csak a pentaton fordulatok, a szövegek pedig – részben Berecz András a magyar népköltészet ihlette műfordításai miatt – teljesen „magyaros ízűvé” alakítják a csuvas műsort. Berecz András nem is akart most előtérbe kerülni. Itt ugyanis a rokonságról van szó, közös dolgainkról, nem pedig szólóműsorról. Inkább csak konferált, mint szerepelt. Olyasmi szerepet töltött be, mint az öreg, a nemzetségfő a csuvas sörivó rokoni szertartásokon, aki középen állva megáldja és tanácsokkal látja el a fiatalokat, követőit. Akik énekeltek, a Kárpát-medence különböző részeiről érkeztek, lefedve az egész magyar nyelvterületet, nagy arányban képviselve a fiatalabb, húszas–harmincas előadói korosztályt.
Ami a zenei kíséretet illeti, jelzésszerű, ahogy a műsor igyekszik a csuvasok muzsikáját megidézni: hegedűvel, furulyával, tamburával, cimbalommal vagy szólóénekkel. Feltűnően sok volt a közös éneklés, amely szintén az összetartozás élményét közvetítette, ahogy a középen álló sörösedényről lógó ivócsanakok sora. Berecz András és barátai szerették volna az előadás idejére kézbe is adni az útravalót, a lemez azonban pénz hiányában még várat magára, noha a felvételeket már rögzítették, és tényleg csak az anyagiakon áll a folytatás.
Berecz tudja, mikor kell oldani, mikor feszíteni, mikor hat a csattanó. Amikor már túl komolyra fordulna a szó, belép Agócs Gergely, és énekli: „Táskát nyomnak markomba / tollat tolnak markomba, / miniszternek néznek engem, / arra én is jó lennék!” Amikor már mindenki nevet, és teljes a figyelem, akkor szólal meg az egyik legfontosabb mondata a felelősségről: „Nem ihatom mindenki korsóját ki, / nem alhatok utakon, mint bárki, / nem alhatok keresztúton, mint akárki! / Én nem hálok keresztúton terpeszkedve, / szégyen volna asszonyom fejére, / csúfság esne rokonaim hírnevére.” Berecz András feldobta a labdát, ő megkötötte a rokoni „sörszerződést”. Vajon hányan követjük őt a mindennapokban?
(Berecz András: Sördal, mesehab. XII. Kerületi Művelődési Központ, december 5.)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
