Hipnotizálva

A második világháborút követő három év a nagy remények és a keserű csalódások időszaka volt hazánk történetében. Az utóbbihoz nem kis mértékben járult hozzá a nyugati hatalmak közömbössége régiónk sorsa iránt. A világpolitikai játszmában Nagy-Britannia és az Egyesült Államok végül is magukra hagyta Közép-Európa nemzeteit, azzal a következménnyel, hogy – Szekfű Gyula akkori kifejezésével – az újabb „török hódoltság” korszaka köszöntött rájuk az orosz megszállás formájában.

Milyen tényezők határozták meg a nyugati hatalmak viszonyulását Kelet-Európához a második világháború végén? (A továbbiakban a Kelet-Európa terminuson – a hidegháborús időszak szóhasználatának megfelelően – Európának a Vörös Hadsereg által megszállt felét értem, beleértve tehát Közép-Európát is.) E kérdés nem válaszolható meg annak felidézése nélkül, hogy a háború végére a sztálini Szovjetunió céljai alaposan megváltoztak. Moszkva ekkor már nem kevesebbre törekedett, mint hogy az orosz katonák által ellenőrzött hatalmas területek fölött teljes politikai dominanciát szerezzen.
Ezzel összefüggésben a brit – és az amerikai – döntéshozók térségünket mindenekelőtt geopolitikai szempontból értékelték. Londonban és Washingtonban attól tartottak, hogy az oroszok az uralmuk alá vont Kelet-Európát ugródeszkának használhatják a további nyugati irányú terjeszkedésben. E megállapításban pedig implicit módon az is benne van, hogy a térséget önmagában nem tartották nélkülözhetetlennek a nyugati érdekek szempontjából. Természetesen jó okaik voltak arra, hogy igyekezzenek megakadályozni a térség kizárólagos szovjet érdekszférává válását, ám az itt fekvő országok nem voltak annyira fontosak számukra, hogy értük komolyabb konfrontációt is vállaltak volna.
A brit és az amerikai megközelítés ugyanakkor több vonatkozásban is különbözött: a szuperhatalommá vált USA erőteljesebb ellenállást mutatott az orosz terjeszkedéssel szemben, mint a másodrendű hatalommá süllyedő s a háborúban alaposan kimerült Nagy-Britannia. A brit külpolitikai hagyományokba egyébként is jól illeszkedett a kompromisszumokon nyugvó erőegyensúly elfogadása s a befolyási szférák informális kialakítása. Tükrözte ezt a megközelítést Churchill nevezetes „százalékos” javaslata, amelyet még 1944 októberében Sztálinnak terjesztett elő a befolyási övezetek megosztásáról: hazánk tekintetében eredetileg 50-50 százalékos megosztást indítványozott. (De aztán Eden külügyminiszter 25 százalékot is elfogadott…)
A jaltai konferenciát követő hónapokban a brit külügyminisztérium hozzákezdett a cselekvési alternatívák kidolgozásához. Az egyik legérdekesebb munkaanyagot Sir Orme Sargent, a Foreign Office helyettes államtitkára készítette 1945 márciusában – elképzelései igen sokat elárulnak a brit attitűdről. Sargent azzal érvelt, hogy Kelet-Európában a demokrácia „sohasem virágzott”, ezért a térség megnyomorított népeitől nem is várható el, hogy elszántan küzdjenek a nyugati típusú parlamentáris intézmények védelmében. Románia és Bulgária gyakorlatilag máris kommunista befolyás alá került, állapította meg, s „nagyon hasonló fejleményekre” lehet számítani Magyarországon is. Ezért a brit külügy magas beosztású tisztviselője már ekkor azt javasolta, hogy adják fel a „védhetetlen” álláspontot, és hallgatólagosan fogadják el („accept tacitly”) a létrejövő új kelet-európai rendszereket. Ezt annál is inkább megteheti London, mutatott rá, mert a térség „nem életbe vágó fontosságú” az érdekei szempontjából.

Meghiúsult remények

A Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezmény a közügyek feletti legfőbb kontrollt nálunk is a három szövetséges hatalom képviselőiből álló bizottságra, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) ruházta. A testület, amelynek élén orosz tábornokok álltak (Vorosilov, majd pedig Szvidorov), kezdettől fogva a szovjet politikai befolyás legfontosabb eszköze volt; az angolszász hatalmak – a SZEB tevékenységét elemző Földesi Margit megfogalmazását idézve – „csupán statisztaszerepet játszottak”. A Jaltában elfogadott elvek ugyanakkor – amelyek a közvélekedéstől eltérően valójában nem adtak szabad kezet Moszkvának a térségben – legalább elvi lehetőséget kínáltak a demokrácia követelményeinek számonkérésére. A SZEB-től függetlenül 1945 márciusában Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egy-egy politikai képviselőt küldött Magyarországra, természetesen nem diplomáciai minőségben, de fontos szerepkörrel. A britek Alvory J. Gascoigne-t, az amerikaiak Arthur Schoenfeldet. Visszaemlékezésében Nagy Ferenc exminiszterelnök utal arra, hogy a magyar közvélemény nagy reményeket fűzött a britek és az amerikaiak jelenlétéhez.
A háború után újjászerveződő magyarországi demokratikus erők és pártok természetes szövetségesként tekintettek a britekre, akiktől azonban igen csekély bátorítást kaptak. Erre pedig, mint ismeretes, igen nagy szükségük lett volna, hiszen hiába nyerte el a kisgazdapárt a voksok 57 százalékát 1945 novemberében, Vorosilov marsall nyomására négypárti koalíciós kormány alakult, s a kulcsfontosságú belügyminisztériumot a kommunistáknak kellett átadni. A nyilvánvaló orosz beavatkozás a magyar belügyekbe rögtön „tesztelte” a nyugatiak reakcióit. A kisgazdák például nem kívántak lemondani a rendőrséget felügyelő belügyről, ám Vorosilov fenyegetőzni kezdett, a SZEB nyugati tagjai pedig nem álltak ki határozottan mellettük. Tanulságos e tekintetben a Foreign Office egyik magas beosztású alkalmazottjának, John Addisnak a reagálása Gascoigne egyik jelentése kapcsán. A britek budapesti megbízottja arról a beszélgetésről számolt be, amelyet Zsedényi Bélával folytatott; ebben a tekintélyes politikus a britek és az amerikaiak segítségét kérte a SZEB-en keresztül, sőt még azt is felvetette, hogy jó lenne, ha az angolszászok fegyveres erőt is küldenének Magyarországra. Addis meglehetősen maliciózus kommentárja a következő volt: Zsedényi kérését olyan kísérletnek nevezte, amely „jó előre igazolni akarja, hogy Magyarország aláveti magát az orosz-kommunista programnak, s ezért a felelősséget már előre a brit és az amerikai kormányokra kívánja hárítani”. Még azt is hozzátette, hogy „ha ezek a magyar politikusok őszintén beismernék, hogy az orosz-kommunista nyomásnak küzdelem nélkül engedni akarnak, több rokonszenvre számíthatnának”. Állásfoglalása jól tükrözte, hogy a Foreign Office-nak nem sok ismerete volt a magyarországi realitásokról.
A szigetországot 1945. július vége óta irányító munkáspárti kormánynál lényegesen pontosabban értékelte a helyzetet az ellenzékben levő Churchill, amikor 1946 márciusában az amerikai Fultonban már arról beszélt, hogy „vasfüggöny” ereszkedik le a Balti-tengertől az Adriáig. Ebben a hónapban a koalíciós kormány kisgazda miniszterelnökét, Nagy Ferencet arra szólították fel a kommunisták, hogy pártja húsz „reakciós” képviselőjét zárassa ki. A konfrontációt mindenáron elkerülni igyekvő kormányfő engedett. Brit részről a kisgazdák „különös gerinctelenségét” emlegették, s felvetették, vajon milyen támogatást lehetne Nagy Ferencnek nyújtani. Megoszlottak a vélemények, s bár Gascoigne azt az utasítást kapta Londonból, hogy figyelmeztesse a miniszterelnököt a „folytonos engedmények” veszélyeire, azt is a magyar jobboldal vezetőinek a tudomására kellett hoznia, hogy a Foreign Office szerint a problémát „maguknak a magyaroknak” kell megoldaniuk. Ez annyit jelentett, hogy bár biztatták a polgári erőket az ellenállásra, jelezték, hogy érdemben nem fognak segíteni.

Jegyzék Moszkvának

A brit álláspont igen fontos volt hazánk sorsát illetően a békeszerződéssel kapcsolatos tárgyalásokon is. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt egyezménynek magyar szempontból a legkényesebb aspektusa a határok rendezése volt. Magyar–csehszlovák és magyar–jugoszláv viszonylatban a britek nem láttak indokoltnak semmilyen változtatást, ezért a Külügyminiszterek Tanácsának 1945. szeptemberben tartott ülésén az amerikaiakkal és az oroszokkal együtt elfogadták az 1938-as határ helyreállítását. A magyar–román határ kérdése viszont felkeltette a két angolszász hatalom érdeklődését. Ezért Byrnes amerikai külügyminiszter brit kollégájával, Bevinnel együtt fontolóra vette, hogy a bécsi döntés révén Magyarországnak visszaadott Észak-Erdély kis darabját Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad térségében csatolják vissza Magyarországhoz. A magyar igény támogatásának igen érdekes s történetírásunkban ritkán hangsúlyozott eleme is volt, mégpedig a magyarországi belpolitika befolyásolásának szándéka. Az amerikaiak és a britek ugyanis abból indultak ki, hogy míg Románia már visszahozhatatlanul elveszett a nyugati világ számára a kommunista Petru Groza rendszerének hatalomra jutásával, Magyarország addig el tudta kerülni a teljes szovjet uralmat. Moszkva szilárdan kiállt a román érdekek mellett, a magyar területi igény felkarolása tehát alkalmasnak ígérkezett arra, hogy megerősítse a Nyugat-barát magyar politikai erőket a kommunistákkal vívott harcukban. (Fűzzük hozzá, hogy Washington Londonnál következetesebben támogatta a szerény mértékű területi revíziót.) A párizsi békeszerződésben azonban e kérdésben is Moszkva akarata érvényesült. A határmódosítás gondolatának elejtése után a brit diplomácia tett még egy kísérletet arra, hogy legalább a magyar kisebbség védelmének kötelezettségét nyomatékosan belefoglaltassa a szerződésbe – ehhez a Foreign Office a következő indoklást fűzte. „Egy ilyen passzus sokat segítene a magyar kisgazdáknak a magyar nép zömének megnyerésében és a radikális baloldal nyomásának ellensúlyozásában.” Végül a brit diplomácia erejéből még ennek a keresztülvitelére sem futotta.
Magyarország még mindig őrzött valamennyit a függetlenségéből 1946 végén – ez a helyzet azonban már nem tartott sokáig. Az év utolsó napjaiban a kommunista párt „feltárta” a Magyar Testvéri Közösség nevű szervezet állítólagos „köztársaság-ellenes” összeesküvését, s ezen a címen 1947 januárjától koncentrált támadást indított a Nyugat-barát polgári erők, mindenekelőtt a kisgazdapárt ellen. London és Washington növekvő nyugtalansággal állt e fejlemények előtt, s a koalíciós kormány támogatására ezúttal bizonyos gazdasági és politikai lépéseket tett. Az Egyesült Államok jelentősen megnövelte a hazánknak folyósított hitel összegét, a brit kormány pedig állami garanciát vállalt egy brit kereskedelmi bank ötmillió fontos kölcsönére. A Gascoigne-t felváltó új brit küldött, Alexander Helm Nagy Ferencet a Baloldali Blokkal való határozott szembeszegülésre biztatta.
Az oroszok 1947. február 25-én egyszerűen letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták a kisgazdapárt főtitkárát, a mentelmi joggal rendelkező Kovács Bélát. A brutális lépés éles vitát robbantott ki az amerikaiak és az oroszok között, s az előbbiek közös háromhatalmi vizsgálóbizottság felállítását sürgették. Az amerikai SZEB-missziót vezető Weems tábornok a korábbiaknál jóval keményebb hangú jegyzéket küldött Moszkvának. London viszont, igen sajátos módon, arra a következtetésre jutott, hogy bár elítélendő a lépés, a szovjet hatóságoknak a fegyverszüneti egyezmény értelmében minden joguk megvolt Kovács letartóztatásához, a politikust ugyanis azzal vádolták, hogy az összeesküvésben való részvételével fenyegette a megszálló csapatok biztonságát. A külügyi tárca egyik tisztviselője, Michael Williams ezért azon véleményét fejezte ki, hogy a nyugatiaknak jogi értelemben nincs is alapjuk a szemrehányásra. Igaz, a Foreign Office hozzátette, csak akkor járhatnak el így az oroszok, ha „megdönthetetlen” bizonyítékuk van Kovács Béla ellen…
A politikai feszültség még jobban kiéleződött, miután május legvégén az oroszok támogatásával Rákosi Mátyás lemondatta Nagy Ferenc miniszterelnököt, aki ekkor Svájcban tartózkodott. Ez már valóságos államcsínnyel ért föl, s egy sajtóértekezleten Truman elnök is botrányosnak nevezte a magyar helyzetet. Nagy Ferenc erőszakos megbuktatása Londont is nyugtalanná tette, de nem lepte meg. A fentebb már említett Sir Orme Sargent például úgy vélekedett, hogy nincs értelme újabb vitába bonyolódni Moszkvával, egy másik magas rangú külügyi tisztviselő, Michael Williams pedig azon véleményének adott hangot, hogy az amerikaiak bolondot csináltak magukból tiltakozásaikkal. A britek szerint ugyanis a nyilvános tiltakozások csak azt demonstrálták ország-világ előtt, hogy „mennyire képtelenek vagyunk befolyásolni az eseményeket Magyarországon”.
A brit magatartásról festett képnek azonban ennél árnyaltabbnak kell lennie: bár London befejezett ténynek tekintette az államcsínyt, nagyon is foglalkoztatta, hogy milyen további szovjet lépések várhatók. A Moszkvában akkreditált brit nagykövet, Maurice Peterson utasítást kapott arra, hogy Molotov külügyminisztertől kérjen felvilágosítást a Magyarországgal kapcsolatos szovjet elképzelésekről. A diplomatának ki kellett fejeznie egyet nem értését azzal kapcsolatban, hogy az oroszok nem mutatták meg Kovács Bélának azt az állítólagos vallomását, amely alapján Nagy Ferencet is megvádolták az összeesküvésben való részvétellel. S végül Petersonnak hangsúlyoznia kellett, hogy őfelsége kormánya felettébb aggályosnak látja a szovjet hatóságok magyarországi tevékenységét. London tehát ez esetben késznek mutatkozott kifejezetten provokatív kérdések feltételére is, de a tiltakozás nyilvános formája helyett a diplomácia diszkrét csatornáit választotta. A brit fellépés váratlanul éles orosz ellenreakciót váltott ki: a szovjet külügyminisztérium vádolta meg Nagy-Britanniát azzal, hogy beavatkozik a magyar belügyekbe. Bevin külügyminiszter egyetlen megjegyzése így hangzott: „Nem tudom, mi többet tehetnék” („I do not see what I can do more”).

A polgári ellenzék felszámolása

Nagy Ferenc megbuktatása után az immár baloldali dominanciájú kormányzat bejelentette, hogy 1947. augusztus 31-én választást kíván tartani, noha erre még nem lett volna szükség. Helm Londonba küldött jelentésében igen pontosan megfogalmazta az okot: a cél a baloldal nemzetgyűlési fölényének megteremtése s a polgári ellenzék megtörése volt. A választások tisztaságával kapcsolatos brit és amerikai aggályok igen gyorsan igazolódtak: már a választói névjegyzékek öszszeállításánál rengeteg „polgári” beállítottságú személyt kizártak a választójog gyakorlásából: a jogosultak mintegy tíz százalékát. A britek és az amerikaiak a nyilvános tiltakozás mellett döntöttek: augusztus 17-én elítélték a kommunisták által irányított belügyminisztérium önkényes eljárását.
De – mint ismeretes – másfajta csalásra is sor került. A „kék cédulás” rendszer alkalmazásával a teherautókon – nem egy esetben szovjet rendszámúakon – szállított kommunista szimpatizánsok számos helyen leadhatták voksaikat. A Schoenfeldet felváltó új amerikai megbízott, Selden Chapin legalább 600 ezerre becsülte a hamis szavazatokat, míg Helm csak 100–200 ezerre. Az amerikaiak és a britek azonban nem csak a csalással leadott voksok számának megítélésében nem értettek egyet, ennél fontosabb volt, hogy míg Chapin „nyilvánvaló botrányról” beszélt, Helm kisebb jelentőségűnek tüntette fel a visszaéléseket. Hogy mi magyarázza az értékelések különbségét? Talán az, hogy míg az amerikaiak már Nagy Ferenc bukásával befejezettnek tekintették a teljes kommunista hatalomátvételt, addig a britek még abba az illúzióba ringatták magukat, hogy a szociáldemokraták meg tudják ezt akadályozni.
A brit munkáspárti vezetés kétségtelenül megkülönböztetett rokonszenvet tanúsított a szociáldemokraták iránt. Az amerikaiak képviselőjének, Chapinnek a kissé gúnyos szavaival a brit diplomáciát „szinte hipnotizálta az a fantasztikus remény, hogy a szociáldemokrácia erőit rá lehet venni arra, hogy átvegyék az irányítást a magyar politikai életben”. A fő kapcsolat a szociáldemokrata párthoz maga a kormányzó Munkáspárt volt; a Foreign Office általában a párt nemzetközi osztálya révén kommunikált a szociáldemokratákkal. Az üzenet általában az volt, hogy álljanak ellen a kommunistáknak. London bátorítása sem tudta azonban megakadályozni, hogy az utóbbiak fokozatosan bedarálják a szociáldemokráciát. A kommunistákkal történt kényszerű pártfúzió nyomán Helm maga is ezt a jelentést küldte haza 1948. június 16-án: „Akármi is a név, a kommunisták uralkodnak.”
Sokan feltették a kérdést az elmúlt fél évszázadban, vajon kínálkozott-e a második világháború után reális lehetőség arra, hogy hazánk elkerülje a kommunista diktatúra zsákutcáját. A britek – és az amerikaiak – szempontjainak és lépéseinek pontosabb megismerése sokat segíthet a válasz megadásában.