Idejétmúlt, rizsporos kellékek

Budapest TV, nótaműsor – ez volt az első gondolatom a fellebbenő függöny mögött elém táruló díszletek, jelmezek kapcsán, a második pedig az, hogy ezzel a rendezéssel az Operaház nyilván a Fidelióval sokkolt közönségét szeretné kiengesztelni. Valló Péter rendező, Szlávik István díszlet- és Szakács Györgyi jelmeztervező ugyanis műszőlőleveles, stilizált népi idillt varázsolt a színpadra, túljátszott statisztákkal, széles mosolyú virágáruslánnyal és a kép közepén éktelenkedő hatalmas villanyvezetékkel. (Sosem gondoltam volna, hogy Amiens ennyire megelőzte volna a korát a technikai fejlődésben.) A többi szín díszlete sem sziporkázik az ötlettől, a sivatag pedig mindöszsze három szürke kőtömbből áll. A színészi játék a „rizsporos parókás” operajátszás idejétmúlt kellékeit hozza: egy méterre egymástól, a közönség felé fordulva folyik a szerelmesek párbeszéde, mesterséges és életidegen pózokban. Félreértés ne essék: sosem állítanám, hogy csak a modern korral párhuzamot vonó rendezéseknek van létjogosultsága, ellenkezőleg, már régóta vágyom egy jó kosztümös előadásra. Nem a verista felfogással van a baj, hanem a szükségtelen manírokkal, hiszen az életszerűség és a természetes játék lassan a koncertszerű operagálákon is elhagyhatatlan. Ha pedig már a hagyományoknál tartunk, meg kell jegyezzük: még a praktikusság sem indokolja, hogy megtörve a zene ívét, az intermezzót áthelyezzék az utolsó felvonás elé, mintegy összekötve a két rövidebb színt, és így azt a zenekarnak a függöny mögötti kalapálással és a közönség köhécselésével kísérve háttérzene szerepre kárhoztatva kelljen eljátszania.
Meglepő módon ezúttal a második szereposztást övezte nagyobb érdeklődés, pedig Puccini Manon Lescaut-jának mindkét premierjét élvonalbeli főszereplőkkel hirdette meg az Operaház. Ez persze nem meglepő: Fekete Attila egyre népesebb rajongótábort tudhat maga mögött. (Többen azt beszélték a szünetben: miatta váltottak jegyet.) A második szereposztás Des Grieux-je énekesként, színészként egyaránt a teljes felhozatal legjobbjának bizonyult, és így még partnerénél, az egyébként szintén remek Manont nyújtó Sümegi Eszternél is nagyobb tapsot kapott. Az ő párosuk még a mellékszereplők gyengébb teljesítményét és a rendezés hiányosságait is feledtetni tudta.
Noha Győriványi Ráth György a bemutató előtt azt hangsúlyozta: kifejezetten arra törekszik majd, hogy az előadás ne menjen el a szentimentalitás irányába, Lukács Gyöngyi Manonja éppen ezt a zenekar által olyan jól megvalósított szándékot hiúsította meg a rendezésre amúgy is jellemző túlzások kihangsúlyozásával, ezek közül a legszembetűnőbb a vibrátók hatalmas amplitúdója és a dívamozdulatok sora volt – az idejétmúlt előadási kellékek örökségeként. Lukács Gyöngyi éppen ezek miatt nem tudta hitelesen, hús-vér ember módjára megformálni Manon különböző arcait. Amikor színpadra lépett tizennyolc évesen, képtelen volt elhitetni velünk, hogy harminc év alatti és szerelmes. A második felvonás nagyvilági asszonyát túljátszotta ugyan, a végére azért mégis eljuttatta a nézőt a katarzishoz – addigra azonban már nehezen változtatott az összbenyomáson. Az ő Des Grieux-je, Kiss B. Attila igazán jól énekelt és játszott az elejétől a végéig, bemutatva a diák lelkiállapotának folyamatos változásait, és bár Fekete Attilát nem múlta felül, élményszerű és emlékezetes pillanatokat szerzett a közönségnek.
Lescaut-t színészként az első szereposztásból Káldi Kiss András, énekesként a másodikban játszó Massányi Viktor oldotta meg jobban. Géronte de Ravoirként Tóth János sokkal inkább egy fiatalos negyvenes benyomását keltette, semmint vén kéjencét; Egri Sándor közelebb állt ehhez a karakterhez. A zenész nadrágszerepében Gémes Katalin puritánabb előadását emelném ki, amely jól illett a Puccini által megidézett madrigál műfajához. A többi mellékszereplő átlagos, illetve gyengébb teljesítményt nyújtott. Az énekkar nem volt ugyan átütő, de komolyabb kifogást nehéz lenne megfogalmazni velük szemben, a zenekarral hasonló a helyzet, azzal kiegészítve, hogy Győriványi Ráth György a kisebb orgánumú énekeseknél jobban visszafoghatta volna a hangerőt.
(Puccini: Manon Lescaut. Operaház, 1. szereposztás: november 22. 18.00, 2. szereposztás: november 28. 18.00.)