Ijesztő jövőkép Magyarhonban

Ambrose Bierce amerikai újságíró jegyezte fel a jövő fogalmának meghatározásakor: „Az a csodálatos állapot, amikor a dolgaink jól állnak, a barátaink hűségesek, és a boldogságunk garantált.” Írjuk ezt abban a hónapban, amikor az év vége felé közeledve egyre gyakrabban ejtjük ki azt a szót, hogy jövő, és egyre gyakrabban faggatják politikusainkat erről a bizonytalan kimenetelű valamiről. Ha Bierce meghatározását elfogadjuk, akkor igencsak bajban vagyunk, mert – horribile dictu – a dolgaink rosszul állnak, a barátainkra nem számíthatunk, és a boldogság – már Kölcsey megírta – „egyike a legbizonytalanabb, s legszűkebb kifejezéseknek”.
A valóság – mondjuk ki szemrebbenés nélkül – az, hogy a jövő szemünk láttára falja fel a jelent, és egyre kevésbé vagyunk biztosak abban, mi vár ránk, van előttünk. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, amit egy kínai mondás állít: a jóslás nagyon nehéz mesterség – különösen a jövőre vonatkozóan. De hát a jövőt nem is jósolni, hanem tervezni kell! Határozott céllal nekivágni. A jövő ugyanis a jelenben születik, és egyedül tőlünk függ.
A mindenkori jelen egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra múlttá darálódik. A tudatosan élő és tervező ember számára ez az állandóan darálódó jelen azonban a jövő alkatrészévé válhat. A boldogtalan ember és társadalom ellenben alig tesz mást, mint várja, hogy a jelen múlttá fakuljon. Újólag lepergett egy nap – sóhajtunk, s így múlik el céltalannak látszó életünk. „Mával is fogyott a földi kín” – írta Arany János. A tudatosan élő ember és társadalom a jelent és a múltat a jövő gyökerének tekinti, és ebből a gyökérzetből lesz a jövő lombkoronája.
Múlt, jelen és jövő között megbonthatatlan az egység. Aki ezt mégis szétbontani igyekszik – elvetvén a múltat mindenestől, és nem vállalván a meghaladott jelent sem –, annak számára a jövő valóban jóslások zavaros időszaka. Válságos sorsú társadalmak nem szívesen tanulnak a múltból, de az emlékezést mégis fő cselekvéssé avatják. A történelem ilyenkor nem tervezési alap, hanem menekülés a sivár jelenből; az elmúlt valóságot megszépítő, ábrándos önigazolás; ha jövőnk nincs, legalább a múlt vigasztaljon. Erről vallott 1861-ben emigrációjában Jósika Miklós: „Ha a sors fekete kockákat csempészett életünk útjaiba, csempésszük ki azokat s tegyünk fehéreket a helyükre, elhitetvén magunkkal, hogy ezt a sors tette, s nem mi.” Ugyanebben az időben, 1861-ben Madách a következő szavakkal fejezi be a Mózest: „Ne hidd, hogy meddő volt a gyászkor – mondja Józsue. – Ez szülé az újat, melynek csak kínja volt az övé – mármint Mózesé –, virága miénk lesz, hogyha az új nemzedék bátran s győzelmi hittel lép belé.” A kiegyezés nemzedéke valóban bátran és győzelmi hittel lépett az „újba”, s virága övé lett. Napjainkban viszont a magyar társadalom éppen csak létezik. Jövőjét aligha tervezheti. Mindent elkövet, hogy átvészelje a jelent és ledarálja a külső erők által ránk terhelt életet. Országgyűlés, kormány „válságot kezel”, vagy inkább tapasztal és tűr? Kapkodva igyekszik kikecmeregni a mocsárból, de a kapkodás miatt egyre mélyebbre csúszik bele. Ennek következtében a 125 éve született Szekfű Gyula 1934-ben fogalmazott szavaival: jövőnk csupán a nyomorúságos mának állandósulása.
A hatalmon lévők ma a megtervezett jövő helyett csupán magatartásformákat ajánlanak az állandósult jelen jegyében: törődjünk bele kiszolgáltatottságunkba és legyünk fegyelmezettek, vetkőzzük le nemzeti önérzetünket, mert ezzel másokat sértünk, fizessünk minél több adót, hogy tovább gazdagíthassuk hitelezőinket stb. Nap nap után döbbenten tapasztaljuk, hogy az erkölcs avítt fogalom: „önmegvalósításunk” érdekében mindent szabad, másokra való tekintet nélkül. Machiavelli azt tanította, hogy a politikában olyan szabályok uralkodnak, amelyeknek nincs közük az erkölcsi előírásokhoz. Azt azonban sosem állította, hogy aki politikával foglalkozik, azt nem kötik erkölcsi normák. „Kétféle erkölcs szerint élünk – vélte Bertrand Russel angol filozófus és matematikus. – Az egyiket prédikáljuk, de nem gyakoroljuk. Aztán van egy másik: ahogy a dolgokat csináljuk. Ám ezt az erkölcsöt ritkán prédikáljuk.”
A „program” ijesztő képet sejtet, mert úgy tetszik, mégis van a hatalmon lévőknek jövőtervük, s ez: egy minden korábbinál maradibb és kártékonyabb nevelési szisztéma. Pedig az ifjúság maga a jövő. Milyen lesz negyed- vagy fél század múlva az ország társadalma? Amilyennek az ifjúságot neveljük, vagy inkább nevelni kényszerítjük. A hatalom valószínűleg komolyan gondolja, hogy az ország polgárait boldogabbá tudja tenni, ha sikerül leszoktatnia a nemzeti nyelvről, az önérzetről, a történelemről, az erkölcsről, ha sikerül beolvasztania bennünket a nagyvilág nemzetközi szürkeségébe, mert így talán befogad bennünket a nagyvilág és az egyesült Európa kényes közönsége. Mindig akadtak, akik őszinte idealizmussal hittek ebben. Főleg, amikor bajban volt az ország, és a szokásosnál is jobban elszigetelődtünk. Például 1855-ben, amikor a retrográd nacionalistának igazán nem mondható Mocsáry Lajos ekképpen morfondírozott: „Ugyan micsoda élet lesz e hazában, ha nem lesz többé haza? Hanem csupán különféle vidékek, hegyek, völgyek, térségek összege, melyet minden nyerészkedő szabad tetszése szerint igyekszik kizsákmányolni?”
Újfent Kölcseyt idézzük: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.” Ami pedig a történelmet illeti: minél messzebbre tudunk visszatekinteni, annál messzebbre látunk a jövőbe. De a hatalmon lévők nem így gondolkoznak.
Közismert a kormány viszonya a nemzeti művelődéshez. Ahol lehet, korlátozzák. Ragyogó ürügy most a pénzhiány. Van-e lehetősége e hazában a kisebbségbe szorult magyar önérzetű társadalomnak a többség által törvényesen hatalomra jutottak intézkedéseivel szemben? A történelem bizonysága szerint igen. A török időkben kis falvak is létesítettek és működtettek például iskolákat, nyomdákat, templomot. És néha a földesúr is besegített – a sajátjából. Nemritkán iparosok, szatócsok, vásári kofák adtak össze pénzt a kultúrára.
Mit tehetünk? Vegyük a magunk kezébe jövőnk tervezését, az ifjúság nevelését. És ne bízzuk azt a nemzetköziség eszményeit túlzásba vivő államra. Ne alkudozzunk, ne könyörögjünk, mert ez csak időhúzás. Talán akad még néhány százezer kisebbségbe szorult magyar e hazában, akinek lesz ereje erre. Ha pedig nem, akkor utánunk az özönvíz. De akkor mi akartuk. Akkor igazuk lesz azoknak, akik szerint össztársadalmi érdek, hogy lemondjunk nemzeti önérzetünkről és kultúránkról. Talán valóban az.
Kétségtelen, hogy a múlt tovatűnt, a jelen teljesen zavaros, a jövőnek pedig már a gondolata is halálra rémiszti a józan embereket. Mire nőnek fel a fiaink, a lányaink? – kérdik. És joggal kérdik, mert a holnap az élet legfontosabb eseménye. Éjfélkor tisztán köszönt be. Tökéletes, amikor megkapjuk, s aztán mivé válik a hajnal jövetelekor? Szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy tanultunk valamit a tegnapokból. Albert Einstein mondotta volt: „Én sohasem aggódom a jövő miatt. Megérkezik elég gyorsan.” Talán éppen a közelsége miatt tölt el bennünket aggódással Magyarhonban.