Talán csak a korábban a „komolyzenében” is létjogosultsággal bíró improvizációk nagy arányában és bizonyos hangszercsoportok (szaxofonok, ütősök, gitárok) túlsúlyában nyilvánul meg a különbség. Az, hogy ez mennyire így van, az a négy mű is bizonyítja, amelyet magyar jazzszerzők komponáltak ebből az alkalomból az Operaház zenekarának.
A felvezetés sem volt mindennapi: Joe Zawinul zenekara, a The Syndicate kezdte a sort, akikhez magyar dzesszisták társultak, bemutatva, hogy a magyar jazz a világ élvonalába tartozik (egyébként Zawinul egyik nagymamája is magyar volt). A legfontosabb talán az a hihetetlen érzékenység volt, ahogy a különböző hangszínekkel és a dinamikával bántak, azon túl, hogy igazi kamarazenét kaptunk.
A második rész magyar művei ebbe a stílusba igyekeztek integrálni az Operaház zenekarát, amely Kovács László vezényletével kellő érzékenységgel reagált a hozzá csatlakozó jazzszólistákra. Fekete-Kovács Kornél 8:45 AM/PM című műve elsősorban a különböző hangulatok kontrasztjairól szól, Babos Gyula Multimuzikja a worldmusic mintájára többféle eredetű dallamot gyúr eggyé, s bár időnként kifejezetten érdekes és tele van intellektuális utalásokkal, bizonyos részeknél a sokféleség eklektikusnak hat. Oláh Kálmán Passacagliája több szempontból is a barokk korhoz kötődik, különösen a kezdő zenekari részek szekvenciasorozata miatt, ez azonban nagyon ellaposodik a vége felé megjelenő populáris dallamképzése következtében. Szakcsi Lakatos Béla B-A-C-H-ja igazán érdekes kortárs megnyilvánulása a hasonló tematikára épülő művek sorának. Bár a magyar jazz jeles képviselői közül sokan jelen voltak legalább egy-egy szám erejéig, a magam részéről Dresch Mihályt és az általa képviselt magyar népzenei ihletésű irányzatot nagyon hiányoltam egy ilyen fontos seregszemléről.
(Jazz az Operában, Magyar Állami Operaház, december 1., 19.30.)
Újabb ukrán dróntámadás: ismét kigyulladt az orosz olajfinomító
