Talán csak a korábban a „komolyzenében” is létjogosultsággal bíró improvizációk nagy arányában és bizonyos hangszercsoportok (szaxofonok, ütősök, gitárok) túlsúlyában nyilvánul meg a különbség. Az, hogy ez mennyire így van, az a négy mű is bizonyítja, amelyet magyar jazzszerzők komponáltak ebből az alkalomból az Operaház zenekarának.
A felvezetés sem volt mindennapi: Joe Zawinul zenekara, a The Syndicate kezdte a sort, akikhez magyar dzesszisták társultak, bemutatva, hogy a magyar jazz a világ élvonalába tartozik (egyébként Zawinul egyik nagymamája is magyar volt). A legfontosabb talán az a hihetetlen érzékenység volt, ahogy a különböző hangszínekkel és a dinamikával bántak, azon túl, hogy igazi kamarazenét kaptunk.
A második rész magyar művei ebbe a stílusba igyekeztek integrálni az Operaház zenekarát, amely Kovács László vezényletével kellő érzékenységgel reagált a hozzá csatlakozó jazzszólistákra. Fekete-Kovács Kornél 8:45 AM/PM című műve elsősorban a különböző hangulatok kontrasztjairól szól, Babos Gyula Multimuzikja a worldmusic mintájára többféle eredetű dallamot gyúr eggyé, s bár időnként kifejezetten érdekes és tele van intellektuális utalásokkal, bizonyos részeknél a sokféleség eklektikusnak hat. Oláh Kálmán Passacagliája több szempontból is a barokk korhoz kötődik, különösen a kezdő zenekari részek szekvenciasorozata miatt, ez azonban nagyon ellaposodik a vége felé megjelenő populáris dallamképzése következtében. Szakcsi Lakatos Béla B-A-C-H-ja igazán érdekes kortárs megnyilvánulása a hasonló tematikára épülő művek sorának. Bár a magyar jazz jeles képviselői közül sokan jelen voltak legalább egy-egy szám erejéig, a magam részéről Dresch Mihályt és az általa képviselt magyar népzenei ihletésű irányzatot nagyon hiányoltam egy ilyen fontos seregszemléről.
(Jazz az Operában, Magyar Állami Operaház, december 1., 19.30.)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
