Közjó a felsőoktatás – ha azt akarjuk

Közjó-e még a felsőoktatás Magyarországon? Ezzel a nyitógondolattal tartották meg a Vagyonleltár a közjóról és közvagyonról című konferenciasorozat öszszejövetelét november 19-én Szegeden. A rendezvény helyszíne, Szeged, közelebbről a Dóm téri épületegyüttes különösen élesen veti fel a címben megfogalmazott kérdést, hiszen ez a város fogadta be az elvesztett első világháború, a tanácsköztársasággal járó véres zűrzavar és a trianoni országcsonkítás után a menekülni kényszerült kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet. Tették ezt azért, mert az egész oktatást és az annak csúcsát képező felsőoktatást is az emberi közösség, a nemzet közös javának, a hozzá tartozó ingatlanokat, tárgyi értékeket közös vagyonának tekintették.
Kezdetben a város iskolai, kórházépületeit, állami középületeit ürítették ki, alakították át a menekülő karok számára, majd a máig példaképnek tekintett kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó irányításával felépültek a klinikák és a Dóm téri tudományos intézetek, laboratóriumok közvagyonként, közpénzből. Egy olyan időszakban, amely a benne dolgozó Bay Zoltán, Szent-Györgyi Albert, idősebb Jancsó Miklós és mások tudását, lelkesedését a nemzet közös kincsének, őket a köz alkalmazottainak tekintette és tisztelte. Munkatársaikat, tanítványaikat és az általuk kiképzett tanítókat, tanárokat, orvosokat, agrár- szakembereket a romjaiba hullott ország és a nemzet talpra állásának legfontosabb zálogaként, közjóként kezelte.
Pedig nehéz idők jártak akkor is. A klinikák, a Dóm téri intézetek, a Hittudományi Főiskola építése nagyrészt az 1929–33-as nagy gazdasági világválság éveiben zajlott. Rerrich Béla tervei alapján akkor jött létre közvagyonként Európa egyik legszebb díszterének máig csodált architektúrája. Levéltári iratokból tudjuk, az építkezések, a hozzá kapcsolódó berendező-szépítő munkák hatalmas pezsgést hoztak nemcsak a város, a környék, hanem az egész ország iparosai, szállítói, munkavállalói számára is.
És most itt vagyunk 2008 végén. Közvagyon már alig van. A felszámolását és privatizációját évtizedekig hirdető ideológia és intézményei világszerte zavarodottan kapkodnak, állami segítség, közösségi áldozatvállalás után kiáltoznak. „Az állam rossz gazda” jelszóra mozduló híveik még megpróbálnak ugyan a zavarosban egy-két halat kifogni. Ilyen bizalom nélküli időszakban különösen veszélyes a közjó, a közvagyon további kockáztatása. Ilyenkor a legtisztább szándék is gyanús lehet, ellenkezést, védekezést válthat ki az érintettekből. Hát még ha olyan műhelyekből erednek a kezdeményezések, melyek táján a márciusi népszavazást követően hibaként fogalmazták meg, hogy túl lassan haladt az egészségbiztosítási rendszer magánosítása, és ez időt hagyott az érintetteknek arra, hogy észbekapjanak, mi készül, és megszervezzék ellenállásukat.
Az ország helyzete valóban nagyon nehéz, már-már reménytelen. De aligha nehezebb és reménytelenebb, mint Trianon után, a „nagy” gazdasági világválság éveiben lehetett. Az akkor követett modell részleteiben lehet, hogy meghaladott, de a bizalmon alapuló hiteles vezetést és az értelmes közösségi felelősségvállalást ma sem pótolhatja semmi.
A felsőoktatás, az egyetemek alulfinanszírozottak, eladósodottak. Kinek a PPP-konstrukcióban ráerőltetett kollégiumi beruházások, kinek a teljesítményvolumen-korlát révén kifosztott klinikák, kinek a hallgatókat nyújtó térségek elszegényedése, a szülők munkanélkülisége, a megfizethető tömegközlekedés megszűnése, a profitalapúvá tett tankönyvpiac veszélyezteti a pénzügyi egyensúlyát. Az állami tulajdon átadása ilyen intézményeknek belátható időn belül a vagyon felélését, profitérdekelt befektetői kezekbe jutását jelenti. Garanciák ez ellen egyelőre csak a szavak szintjén léteznek. Az eladott vagyon oktatási célú hasznosításának kikötése értelmezhetetlen egy olyan környéken, ahol az oktatásból már nem tudott megélni addig sem a főiskola vagy az egyetem. Nyereséget hozó, fizetős tanfolyamokat persze hozhat a privatizáció, de azon nemigen képeznek általános iskolai tanítókat, fizika-, kémiatanárokat, betegápolókat – a köz szolgáit. Őket csak a közösség képezhetné továbbra is, közvagyonból, közjó gyanánt, ahogy Klebelsberg idejében. Ha lenne hol és miből.
Megnyugtató példaként gyakran elhangzik a Magyar Tudományos Akadémia vagyonkezelése, amely, mint tudjuk, felelősségteljes testületek, választott vezetők kezében biztonságban van. Bár ott sem ismeretlenek az értékesebb ingatlanok, tulajdontárgyak környékén időnként felbukkanó „érdeklődők”. Az akadémiai testület erkölcsi ereje, kiegyensúlyozott, független egzisztenciájú emberekből álló döntéshozatala remélhetőleg a jövőben is meg tudja védeni évszázados értékeit a nemzet, a közösség javára.
Az egyetemek döntéshozó testületei ettől jelentősen eltérő képet mutatnak. A szenátusokat teljes egészében a vezetésnek alárendelt személyek, illetve a másképpen kiszolgáltatott hallgatók képviselői alkotják. Ahol megtörténhet az, hogy egy nem tetsző dékánt mandátuma közepén erőszakkal nyugdíjaznak, míg a másik kar könnyebben kezelhető dékánját törvényes mandátuma lejárta után kinevezéssel hosszabbítják meg hivatalában, ott a szenátus vagyongazdálkodást ellenőrző, számonkérő funkciójának valódi gyakorlására csak a nagyon távoli jövőben lehet remény.
Közjó-e még tehát a felsőoktatás Magyarországon? Talán még igen, de ha nem vigyázunk rá, a jelen erkölcsi, pénzügyi zűrzavarában sok máshoz hasonlóan ez is végleg veszendőbe mehet. Kétség esetén a követendő utat megtalálhatjuk, ha (kellő tisztelettel és alázattal) lemegyünk a szegedi Dóm altemplomába Klebelsberg Kunó sírjához, és megkérdezzük: Miniszter Úr, Ön mit tenne most?

A szerző egyetemi tanár,
a Professzorok Batthyány Köre szegedi csoportja elnöke