Sanyi és a CSABI

Másfél év kihagyás után vasárnap a legszebb napjait idézően birkózott Bárdosi Sándor, de mivel nem csak a szépre emlékezik, a hazai szövetségre pedig megorrolt, a sydney-i olimpia ezüstérmese komolyan nem szándékozik visszatérni. Csak a csapatbajnokságba szállt be, a Csepeli Amatőr Birkózó Iskola, azaz a CSABI színeibe.

Amikor tavaly májusban a magyar bajnokság döntőjében Bárdosi Fodor Zoltánnal birkózott, még nem tudhattuk, hogy egy olimpiai ezüstérmes húz be egy másiknak, mert Fodor az idén Pekingben nem kis meglepetésre második lett a kötöttfogás 84 kg-os súlycsoportjában. A lobbanékony természetű Bárdosi, aki pedig már nem bírta elviselni, hogy a „korongfeldobás” sokadszorra is ellenfelének kedvez, és ezzel veszít – mert valójában nem is Fodorra neheztelt –, a várható eltiltásának elébe menve abbahagyta a birkózást. Ám nem nagyon unatkozott, szumóban világbajnok lett, belevágott a legkeményebb harcművészetnek számító MMA-ba, Izraelben elvégzett egy testőrképző tanfolyamot, volt „celeb” a dél-amerikai őserdőben, hogy aztán vasárnap a BVSC Tatai úti csarnokában újra feltűnjön a birkózószőnyegen. Délelőtt 91,50 kg-mal mérlegelt, és a 96 kg-ban mindkét meccsét megnyerte, de a 120 kg-ot is vállalta, ahol 9-0, 4-0-s állásnál görgette két vállra csaknem harminc kilóval nehezebb ellenfelét. A többiek ki sem álltak ellene.
– Már a bulvárra szakosodott kollégák keresik sűrűbben, vagy azért még sportújságírók is? – kérdeztük Bárdosit a verseny után.
– Vegyesen. De én ennek csak örülök, mert lássuk be, hogy a bulvár nélkül nincs sport, a sport nélkül pedig nincs bulvár. A magam részéről próbálom a kettőt úgy vegyíteni, hogy maradjanak meg az értékek is, ne Fekete Pákó-szindróma legyen belőle. Jó gyerek a Pákó is, de azt azért mégse, amit ő csinál…
– S melyik az igazi terepe? Az őserdő vagy a birkózószőnyeg?
– Az a típus vagyok, aki mindenhol jól érzi magát, legyen szó őserdőről, birkózószőnyegről, ringről vagy ketrecről. Szeretek küzdeni és nagyokat röhögni is. Szeretek elfáradni, és szeretem a nagy feladatokat.
– Ez a csapatbajnokság menynyire volt nagy kihívás?
– A birkózás is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Persze, kell hozzá a kondi is, de ez azért nekem megvan. A CSABI öregfiúkból álló csapat, hívtak, örömmel jöttem, és biztos voltam benne, hogy nem leszünk rosszak. Mert az eléggé egyértelmű, hogy rengeteget esett a színvonal. Nem akarom Fodor Zolit se bántani, de a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki a támadás legkisebb szándéka nélkül érmet nyerjen világversenyen. Ezt nem tudtam elfogadni, ezért is szakadt el nálam a cérna tavaly éppen ellene… Sajnos, az idétlen szabályok romba döntötték a sportágat, és nálunk is kedvtelésből, hobbiból birkózó öregeknek kell elindulniuk ahhoz, hogy nívós, jó verseny legyen a csapatbajnokság.
– Ha jövőre gyökeresen változnának a szabályok, megfontolná, hogy komolyan visszatérjen?
– Eszembe sem jutna. A Magyar Birkózó Szövetség úgy elvette a kedvemet ettől a játéktól, hogy köszönöm szépen, de ilyen szinten már nem kérek belőle. Néha-néha visszajövök csapatbajnokságra, mint most, de ez minden.
– Mi volt az a pont, ami miatt erre jutott?
– Ez nagyon hosszú folyamat eredménye. Éveken át rugdostak, és szinte várták, hogy kiboruljon nálam a bili. Ami aztán ki is borult, mert az utolsó évek már csak szenvedéssel teltek. S ha tudom, hogy ennyire megszeretem a bunyót, vagyis az MMA-t, akkor ezeket úgy átugrottam volna, hogy sutty.