Vlagyimir Viszockij, a gitáros Hamlet

Az össznépi Vologya, Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, a gitárjával összeforrott modern regös, a Brezsnyev-korszak közérzetének hű megszólaltatója most lenne hetvenéves. A diktatúra legembertelenebb évtizedeit élte meg, ráadásul fiatalon tapasztal-hatta meg mindazt, amit a sztálini önkény mért polgárainak nevezett alattvalóira. Az előtte indult művészgenerációkban akkorra, amikor ő született, már a legcsekélyebb illúzió sem élt arról, hogy mit kínál a jövő a kommunizmusban, mégis, de kevés olyan, a valóságot a maga kegyetlenségében bemutató életmű született, mint az övé. Élt negyvenkét és fél esztendőt, de félig énekelt, félig elbeszélt dalai ma is átütő erővel szólalnak meg korabeli magnó- és televízió-felvételekről, amatőrfilmekről. A megszámlálhatatlanul sok kompozíció egy része elkallódott, mintegy kétszáz dalszöveget sorozatszerűen jelentetett meg az Ú. M. K. Kiadó Viczai Péter szerkesztésében. A Tilalmakat szegve (2003, 2004), a Farkasösvényen (2005) után idén látott napvilágot A végzet dalai című kötet tizenegy fordító magyarításában.
Versként megjelent dalszövegeknél mindig az a kérdés, vajon hogyan szólalnak meg a dallam nélkül. Ha önfeledten ringatjuk magunkat Viszockij szövegein, olykor mintha csónakban ülve hányódnánk, kitéve az elemek játékának. Suta, esetlen megfogalmazások és telitalálatok egymás mellett: „Van televízióm, pódiumra fel / Hallják messze földön ordításomat / A tévé nem ablak – hogyha köpni kell, / Hanem ajtó, feltár új világokat” – olvassuk A tévé áldozata című „költeményt” Katona Kálmán eredeti, szöveghű fordításában, és feledve a kezdetlegességeket, önfeledten, nosztalgikus elrévülésben bólogatunk. Már-már bosszankodnánk az olyasfajta csasztuskás sorok miatt, amikor a televízióban elénk táruló világegyetemről úgy beszél a költő: „beszívhatom a levegőjét hosszan. / S közben Nixon nejét bámulhatom”. De aztán a szöveghez képzeljük az össznépi Vologya tragikusan hamleti vonásait, panaszosan suttogó, üvöltő hangját, és egyre jobban belelovalljuk magunkat Viszockij érzésvilágába. Már érezzük a nem mindennapi tehetség nem mindennapi tragédiáját, látjuk ama szörnyű, szürkeségükkel bénító orosz–szovjet városokat, a zajosan taszító, elidegenítőn vagy meghitten kopott külvárosokat, a piti bűnözőket és az aktatáskás szocifilisztereket, a hétköznapok antihőseit és szenvedő héroszait. És a hetvenes évekbe visszarévedező képzeletünkben összecsúszik a Brezsnyev–Kádár-korszak Budapestje a korabeli Moszkvával. Megértjük, hogy ebben a régióban a gondolkodón, érzőn szenvedő emberek sorsa mennyire más, és mégis mennyire hasonló. És már nemcsak ízlelgetjük, hanem el- és befogadjuk Vlagyimir Viszockijt, a gitáros Hamletet, múltunk, jelenünk elidegeníthetetlen szereplőjét.
(Vlagyimir Viszockij: A végzet dalai. Versek, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2008.)