A legdrágább igazgató

Hornyánszky Zoltán a szállodaipar nagy öregje, aki bár főnök volt a javából, mégis mindig szolgált. A nagy szocialista gebinből kimaradt, saját szállodát sem ügyeskedett össze, pedig a szakmában töltött negyvennyolc év alatt bőséggel kísérthették a közmondásos lehetőségek. Talán ezért is ragaszkodtak hozzá a főnökei, akik mindig mindenhova hívták, és soha sehonnan nem küldték el.

Katonatiszt volt apám, a háború után tanárember lett belőle. A nyomdokaiba szerettem volna lépni, annál is inkább, mert gyöngyösi gimnáziumi osztályunk több mint fele a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre készült. Engem is felvettek, csak közben egyik nagybátyám, aki az egri Park Szállodában volt főkönyvelő, azt mondta: te már most nyelveket beszélsz, biztosan szívesen vennének a szakmában. Szerettem tanulni, előbb tanultam meg nyelveket, mint a matematikát vagy a fizikát. Emlékszem rá, amikor édesanyám hazajött a munkából, és én éppen az orosz-, latin- meg németszótárakat forgattam, mérte az időt, hány perc alatt tudok megtanulni két oldalt. Pestre mentem, egyenesen a Béke Szállodába, ahova csupa külföldi meg jól menő maszek járt.
– Ma diplomával, diplomás beosztásban is lehet kezdeni a szállodaiparban. Akkor nem így volt?
– Kizárólag a legalsó lépcsőfokon lehetett kezdeni. Elvégeztem a portásiskolát, másfél-két hónapig takarítottam és ágyaztam a szobákban. És utána vizsgázni kellett belőle. Ha átment az ember, mehetett feljebb. Emlékezetes volt a telefonközpontban töltött idő is, ahol abban az időben még dugdosni kellett a különböző drótokat. Jöttek a hívások számtalan nyelven, és én kapcsoltam az éttermet, a 604-est, a 406-ost… a MÁV-menetrendet fújnunk kellett fejből. Mikor megy vonat Nyíregyházára, és mikor jön Egerből… Az összes mozipénztár címét tudni kellett, ha a vendég kitalálta, hogy este hétre el akar menni az operettszínházba, akkor is kellett neki jegy, ha telt ház volt. Olyan nem lehetett, hogy valami nincs, vagy nem tudom elintézni. De végigjártam a kazánházat, az éttermet, a konyhát is. A tanulóknak a főnökök kéréseit is teljesíteniük kellett: „Fiam, menj át a West Endbe.” Ez azt jelentette, hogy betettem a zsebembe egy konyakospoharat meg tíz forintot, átballagtam a szomszédos kocsmába, és kértem fél deci konyakot. Ott olcsóbb volt, mint a szállodában. És így nem jelentették fel, hogy iszik. Két év múlva fölszabadultam, és felvételiztem az akkor nyílt felsőfokú vendéglátó-iskolába, ahová fel is vettek. Év közben Budapesten tanultam, nyáron pedig Egerben laktam, és portásként dolgoztam. Miután végeztem, végleg Egerbe kértem magamat, ahol egy-két év múltán már étterem-igazgató lettem. Mellesleg én voltam ott az egyetlen, aki főiskolát végzett és nyelveket beszélt.
– A régi rendszerben kényelmes lehetett vidéki városban magas rangú szállodásnak lenni. Mi több, élvezetes is.
– Jött még jobb. Egy barátom, akivel együtt jártunk a portásiskolába, és akivel máig jó barátságban vagyunk, felhívott az Intercontinentalból, hogy ő ott étterem-igazgató, és elment a helyettese. Indultam az egész családdal – akkor már két gyerekünk volt. Pestre felkerülni is nagy szó volt. Az meg, hogy egyenesen az Intercontinentalba… Ez volt akkor az egyetlen nemzetközi szálloda Magyarországon. 1969. december 31-én nyitott, rá két évre kerültem oda. Amerikai szállodalánc tagja volt, így a világ minden pontjával kapcsolatba kerülhettünk. Ki is használtuk olyan formában, hogy magyar heteket szerveztünk külföldön. Eljutottunk Caracastól Párizsig, Londontól Kairóig az ottani Intercontinental szállodákba, ahol be tudtuk szippantani a hiányzó tudnivalókat is. Más hazai szállodáknak ez nem adatott meg.
– Az Intercontinentalról köztudott volt, hogy úgy be van drótozva, mint egy űrállomás.
– Nyilván ki volt építve az ügynökhálózat, de úgy fest, már teljes volt a létszám, én már nem hiányoztam. Mindannyian tudtuk, hogy működnek, de nem foglalkoztunk vele. Ha „olyan” vendéget vártunk, akkor kitessékelték a személyzetet, odabent az történt, ami történt, aztán felszolgáltuk a lazacot az elnöki lakosztályban. Ismerősök mondogatták: ti aztán bent vagytok a jóban! Biztosan dollárban kapjátok a fizetést, csuda dolgokat esztek-isztok, nyugatra jártok! Valamelyest igazuk volt, tudtam, hogy fantasztikus helyen vagyok. Nekünk négyszázunknak az Intercontinental mindenképpen a Nyugat volt. „Odakint” meg másként élt tízmillió ember.
– És akik „odabent” éltek, a vendégek?
– A fényűzés mindennapos volt. Különösen az akkori Magyarországhoz képest. Sosem felejtem el, hogy Reza Pahlavi, az iráni sah asztalán nagy ezüstedényekben áll a szürke kaviár – ami akkor sem volt olcsó mulatság –, és úgy eszik, mint a babfőzeléket. Vagy amikor elkezdődött itthon a Forma–1. Ahogy fogadtuk őket, ahogy Prostnak megszerveztem a születésnapját… Emeletes torta, körülötte világsztárokkal. Találkoztam Lollobrigidával, Robert Redforddal együtt whiskyztünk a Randevú nevű bárban. Richard Burton többször járt Magyarországon, Elisabeth Taylorral nálunk tartották az egyik házassági évfordulójukat.
– Ön viszont keveset lehetett a családdal.
– A szakma velejárója, hogy nem lehet hazamenni. Nem mondhatja az ember, hogy lejárt a munkaideje. Ha reggelig tartott a fogadás, ott voltam reggelig. Ráadásul nem fizettek jól. Egy szakács vagy egy pincér a többszörösét kereshette annak, amit én. Nekünk fix fizetésünk volt, legfeljebb kaphattunk jutalmat május elsején. Nekem nem adtak jattot, jutalékot sem, ahogy a pincéreknek, szakácsoknak. A bevétel tíz százalékán osztozott a kiszolgálószemélyzet, ami százezres bevételeknél nem volt kis pénz.
– Akkor valószínűleg szívesen dolgoztak volna néhány millióan az Intercontinentalban. Ön mégsem maradt.
– Az Interben nagyon sokáig maradhattam volna, de mindig izgatott, hogy mi van külföldön. Rendeztünk magyar heteket Kölnben, általában a nagykövetek voltak a fővédnökök. Magyar bor, paprikás csirke… Ott ismerkedtem meg Horváth Istvánnal. Később felhívott – akkor már nagykövet volt –, hogy van Wiesbadenben egy horvát étterem, szeretné, ha átállítanám magyarrá. Megkeresett mindenkit, miniszterekig bezárólag, hogy engedjenek ki. Abban maradtunk, kimegyek három hónapra, ám amikor letelt az idő, könyörgött, hogy maradjak, csináljam tovább. Olyan szintre vittem fel az éttermet, hogy Wiesbadenben én lettem a második a toplistán. Öten vittük a százhúsz fős éttermet, meg volt három cigány zenész. A végén a cigányokat is befogtam, megtanítottam őket teríteni. Így ment további három hónapig, aztán már hiába könyörögtek, hazamentem a családhoz. Ám hamar hiányozni kezdett a külföldi munka, így 1988-ban, amikor a Hungarhotels szállodákat vett üzemeltetésbe nyugaton, a münchenit már én nyitottam meg. Bár nagyon rosszak voltak a személyi feltételek, két évig nem adtam fel. Aztán beállítottam a Sheratonhoz, mondtam, szeretnék dolgozni. „London vagy Lisszabon?” – kérdezték. Londonban jártam egyszer-kétszer, nem tetszett, Lisszabon szép és meleg hely. Fogadott a vezérigazgató, végül azt mondta: gyere. Összepakoltunk az asszonnyal, és mentünk.
– Az Intercontinental is, a Sheraton is világméretű szállodalánc. Hasonlítanak egymáshoz?
– Az Intercontinental franchise rendszerben működik. Itt jobban tudtuk érvényesíteni az elképzeléseinket. Az Inter jó szemmel nézett a paprikás csirkére Magyarországon. A Sheraton menedzsmenthotel, ahol szigorúan be kell tartani a nemzetközi előírásokat, vagyis működését tekintve minden Sheraton mindenütt egyforma. Viszont óriási benne, hogy rendszerben lehet gondolkodni és dolgozni. Két év Lisszabon után újra München, Németország harmadik legnagyobb szállodája, a 870 szobás Sheraton, mígnem 50 éves lettem, és azt mondtam: elég a külföldből, szeretnék hazamenni.
– Akkor épp milyen rendszer volt Magyarországon?
– A rendszerváltás ideje. A környezet már jó, gondoltam, zajlik a privatizáció, talán lehet lízingelni egy szállodát. Nem nagyot, kicsit, Egerben vagy bárhol, ahol meg tudom teremteni azt, amit én szállodának képzelek. Nagy csalódás ért, nem volt lehetőség. Többek között a mostani főnököm vette meg az összes szóba jöhető szállót. Igaz, sem elég pénzem, sem kapcsolati tőkém nem volt. Mikor hazaköltöztünk, már nem volt Inter sem, eladták. Megkerestem Betegh Sándort – volt iskolatársam, akkor a Danubius vezérigazgatója –, mégis mit lehetne tenni. „Gyere hozzám a Danubius-központba árubeszerzési igazgatónak” – ajánlotta. Mentem. Még tetszett is, megismertem az egész vállalatot Soprontól Szombathelyig. De ez igazából irodai munka volt, legfeljebb az igazgatón keresztül tudtam beleszólni dolgokba. Közben megismertem a margitszigeti szállodákat is, de sajnos nagy bajokra leltem. 1993–94 fordulóján, szilveszterkor telt házak voltak, ugyanakkor papíron nagyjából két üveg pezsgő fogyott. Bementem másodikán, tele voltak a kukák üres pezsgősüvegekkel. Hogy van ez?! Nagy botrány lett, kirúgták az egész társaságot, engem meg azonnal kineveztek igazgatónak. Küldtek rendet teremteni. Máig mondják, én voltam ott a legdrágább igazgató: 35 millió forint végkielégítést kellett fizetni az embereknek. Ez a folyamat gyakorlatilag befejezhetetlen. Mint a szőlőtőke mellől a gaz kiirtása. Ha valami kibukott, behívtam a „kis csibészeket”, közös megegyezéssel elváltunk, a főpincért pedig, aki a főgengszter volt, viszont kitűnő szakember, megkérdeztem: őszintén mondja meg, mennyit fizessek, hogy rendben menjen minden? Erre egyszer ez volt a felelet: „Minden reggel hat órakor járok be Pestre 50 kilométerről. Van két gyermekem, egy ócska Zsigulim, abba benzin kell. Nem akarok nagy lábon élni, nettó 100 ezer forintot kérek.” Ennyi nem ment, hisz a plafon akkor 16 ezer körül járt. Magyarul: 84-et hozzálopott havonta. De ugyanez volt Debrecenben, Sopronban, Gyulán. Mindenhol. Szerintem azóta sem változott lényegesen a helyzet.
– Most épp a csehországi Marienbadban beszélgetünk. Ha jól tudom, ide is azért hívták, hogy „változzon a helyzet”.
– A főtulajdonos vásárolt itt egy szállodát, és megtalált hozzá engem. Gondok itt is akadtak. Egyszer késő este lejöttem a konyhai mosogatóba, és látok az asztalon egy sztaniolba csomagolt fél tortát. Kérdem: ez hova, kinek megy? Azt mondja a „tettes”: haza. Micsoda?! „Hát elviszem, mert holnapra úgyis megszárad.” A legnagyobb természetességgel mondta. „Nem viszi maga ezt sehova sem, bedobja szépen holnap, amikor kiszáradt, a kukába!” Erre dühödten belevágta a moslékba. Kirúgtam. Másnap megyek be, az egész konyha ott áll az irodám előtt takarítótól a mosogatóig: miért akarom kirúgni ezt az embert? Mondom, mert egy negyed citromot nem vihet ki engedély nélkül! Így kezdődött. Később a főtulajdonos ugyanebben a városban megvett egy 18 szállodából és vagy negyven egyéb objektumból álló részvénytársaságot is, amelyet nekem kellett beüzemelnem. Amolyan szanatóriumi rendszert alkotott az egész, ki volt számolva, hány gramm zsír meg répa jár a vendégnek. Semmi ŕ la carte, csak ami jár. Mindenki páciens meg beteg, nem vendég. Fordítottam a dolgon: nem páciens, hanem vendég, és a vendég a király, akit ki kell szolgálni. Sok időbe telt, mire ezt felfogták, és elkezdtek szállodás módra gondolkodni. Kicsit mi is belefáradtunk, haza akarunk menni, ezúttal végleg, hatvanöt évesen. De mielőtt hazaköltözünk, még szeretnék látni Marienbadban egy rendes lerámolást. Amikor nem esik le kés, villa vagy egy pohár.
– Nálunk profibban űznék a szakmát, mint Csehországban?
– A szállodaipar Magyarországon magasabb szinten van. De mondok fontosabbat: amikor kijöttünk, a csehek gratuláltak, veregették a vállunkat, hogy ti, magyarok milyen ügyesek vagytok, fényévnyire vagyunk elmaradva tőletek. Most meg sajnálkoznak, kérdezik: mit műveltek otthon? Emiatt is nehéz az ember szíve, jó-e, ha hazamegy a bizonytalan világba. Itt meg félek, ha bajunk történik, mi lesz velünk. Nem szeretném cseh tepsiben végezni… Igaz, gyönyörű a környezet, kristálytiszta a levegő, itt van Németország tíz percre, Prága másfél órára, de a magyar levegő… annak más a szaga. Lehet, ugyanolyan hűvös van, mint itt, mégis melegebbnek érzi az ember.