A szó, az ige, az értelem testet ölt

Az ige megtestesül. Sokan hiányosnak érezhetik e mondatot, keresztények számára a helyes olvasat: az Ige megtestesült… ahogyan énekeljük is: Názáretben. Kisbetűvel írva és jelen időben a hit titkán túl, így a karácsonyi ünnepek táján értelmezhetjük tágabban: a szó, az ige, az értelem, a tanult igazság testet ölt, megjelenik a konkrét életben, mindennapjainkban.
Az egyetemisták és főiskolások, valamint oktatóik, akikkel lassan két évtizede mint lelki vezetőjük törődöm, tulajdonképpen folyamatosan ezzel foglalkoznak. A könyvbe leírt ismeretek, a tananyag, a lexikális tudás, a betűk testet öltenek egy mérnöki tervezés, egy orvosi műtét, egy pedagógiai bravúr, egy informatikai lépés vagy egy közgazdasági tervezés gyümölcseiben. A fővárosban és az ország számos egyetemén, főiskoláján hallgatók, oktatók tízezrei tapasztalhatják meg újra meg újra azt, hogy nem mindegy, hogyan kerülnek a szükséges ismeretek a fejekbe, egyáltalán belekerülnek-e és miként válik az ige testté, konkrét megvalósulássá, eredménnyé sorsukban, életükben.
Márai Sándor már 1941-ben megírta: „Hiszek hazámban, a szabadságban, hiszek hazám és a szabadság mögött az emberi világban, mely mindenkinek hazája és szabad otthona, földrészek és tengerek fölött, az egyetlen otthon, melyet az ember jogosan magáénak mondhat. Hiszek a világban, mely végül is mindent magába zár, minden embert és minden igazságot, minden vidéket és minden részletet, hiszek a nagy egységben, a teljességben, mely egy napon elkövetkezik az emberi világban is… S ezért érdemes veszélyesen élni…” (Kassai őrjárat, 88). Nem tudom, menynyire érzik és vallják napjainkban ezt azok, akik elmerülnek a részletkérdésekben. Persze, ma már nincsenek polihisztorok, mindenhez értő univerzális tudósok, mint a skolasztikus Nagy Szent Albert vagy Aquinói Szent Tamás. Ma talán a költők életérzéséhez hasonló módon őrizhetjük meg leginkább a perspektívát, a széleslátást, a nagy egészbe vetett reményünket. Ez a meggyőződés árad Babits Mihály „Örökkék ég a felhők mögött” című prózában írt vallomásából is: „a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani… Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele…”
Az ige megtestesül. Ott, ahol él a józan ész. Nemrég egy humoros karcolat került a kezembe a Józan Ész haláláról. „Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok (addig nyújtózz, ameddig a takaród ér) és megbízható szülői stratégiák (nem a gyerek, hanem a felnőtt dirigál) szerint élt… Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a Tízparancsolat nevetséges anyaggá vált… amikor a bűnözők kezdtek különb elbánásban részesülni, mint áldozataik… Józan Ész halálát megelőzte szüleié: Igazságé és Bizalomé, feleségéé: Bölcsességé, leányaiké: Felelősségé és Törvényességé, fiuké: Ésszerűségé…” Röviden szólva, az ige ott tud testet ölteni, ahol az értelem működik, ahol előjogait, fontosságát, irányító szerepét elismerik.
Nincsen ma könnyű helyzetben a felsőoktatás. Nem csak azért, mert anyagi szűkösség vagy éppen kedvezőtlen elosztás nehezedik rá; oda is betört a gazdaság, az üzleti ág minden kegyetlen törvényével együtt, hanem azért is, mert az utóbbi évek nagy európai reformja, az úgynevezett Bologna-folyamat egyszerre nyitott kapukat tanárnak és diáknak Európa szinte minden egyetemére az átjárhatóság biztosításával, ugyanakkor a képzési rendszer szétválasztásával (alapképzés, mesterképzés, doktori iskola), a kreditrendszer és sok velejárója szinte átláthatatlanná tették az amúgy is bonyolult iskolarendszert. „Ahhoz, hogy az egyetem hű maradhasson hivatásához, szabadnak kell lennie a tanítás terén, és mentesnek a gazdasági, valamint a politikai befolyás alól” – hangsúlyozta XVI. Benedek pápa a napokban, amikor a Pármai Tudományegyetem tanárait és hallgatóit fogadta. Hová lett az iskola lényegi küldetésének, a tudás átadásának és lemérésének megszokott, kiszámítható és nyugodt menete?
Az ünnepek előtti hetekben egy kétszáz fős csoportunk, a lelkészség Műegyetemi Katolikus Közössége meghívására egy egész estét betöltően válaszolt Erdő Péter bíboros az egyetemisták feltett kérdéseire. A megfogalmazott problémák között szinte első helyre kerültek az emberi kapcsolatokat érintők: a család, az egyházi közösség jelene és jövője, azok a fogódzók, amelyekbe a mai ember kapaszkodhat, közösségek, amelyek befogadnak, segítenek, megtartanak. Érdekelte őket, hogy a hirdetett igének milyen a sorsa, esélye Nyugat-Európában és a világban. Nem maradtak el azok a kérdések sem, amelyek a keleti keresztények és a nem katolikus keresztény felekezetek közötti párbeszédre, valamint a más vallások jövőbeli további közeledésére vonatkoztak. Egyértelmű: a mai egyetemistákat érdekli a sorsuk, a világ sorsa és jelen helyzetük értelmezése. Mindez sokféle egyetemi és egyetemen kívüli „hétköznapi” csoportban és közösségben is jellemző. Nem elhanyagolható azoknak a fiataloknak a száma, akik az igénytelen szórakozáson túl komoly közösségre vágynak, és ezeket a sokféle kínálatban meg is találják. Lassan két évtizede szabadon szerveződnek az önkéntes, alulról jövő kezdeményezésként és hivatalosan felkínált csoportok: sokan keresik a heti rendszerességgel találkozó barátaikat, a hittancsoportokat, imaközösségeket, Biblia-csoportokat, ahol azonban már nem iskolás jellegű a tanítás és a közösségi élet. Ott, ahol ezek erősek, még a nyár folyamán is összetartja a fiatalokat kirándulásokon, táborokban, zarándoklatokon, ifjúsági találkozókon. Remény ez a megújulásra, arra, hogy az ige tényleg megtestesüljön.
Ősszel egy leuveni professzor tartott előadást a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Roger Burggraeve mint katolikus teológus nem győzte hangoztatni a család szerepét, újrafelfedezését, újraértékelését a mai igen kusza, posztmodern társadalmunkban. Fejtegetései során eljutott az „Isten megtestesülése Krisztusban” alapkérdéshez, amelyből jobban érthető nemiségünk, termékenységünk, családi értékeink ma is aktuális üzenete. Nemcsak a világban tapasztalható, megtanulható törvényszerűségek igéi öltenek testet, hanem a világfolyamat elindítójának, a teremtő Istennek is úgy tetszett, hogy egyszer, az idők teljességében testet öltsön. És ezzel már el is érkeztünk karácsony titkához. Megint csak Márait idézve: hogyan hangzanak azok a varázsszavak, amelyek egyidősek az emberi lelkiismerettel? Az író a múlt század első felében ezt a választ adta: „Az első: igazság. Mindenben igazság, a munkában, a gyönyörben… a tapasztalásban. Igazság, tehát műveltség. Igazság, tehát valóság. Igazság, tehát öröm, mosoly… Aztán: arányosság. Arányosnak lenni, mértéktartónak lenni, az lenni, ami szép… A fanatikus ember, tehát az a fajta, aki eldobja a kultúra eszményeit a politika eszményeiért, mindig aránytalan lelkében; a humanista mindig arányos. Aztán még egy varázsszó: ellenállás… Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet, a sekélyes ízlés, művészi, szellemi, erkölcsi kérdésekben arra csábítsanak, hogy cinkosuk legyél…” (id. mű 110).
Feladataink komoly összefoglalása ez a három szó: igazság, arányosság és ellenállás; annak a stratégiának, amelyet napjainkban a tanítónak, tanárnak és hallgatónak, diáknak egyaránt követnie kell, ha az ige/Ige megtestesülésében hisz, és vele együtt akar munkálkodni. Az ilyen embernek valamiféle naiv karácsonyi hittel kell bírnia? Lehet. Minden bizonnyal az Assisi Poverellótól, közismertebb nevén Szent Ferenctől tanulta a középkor híres tanítója, a szeráfi doktor, Szent Bonaventúra is, aki számára a tudás és a hit nem ellenfelei voltak egymásnak, hanem egymást feltételező és kiegészítő testvérek. Számára a világ és a csillagos ég olyanok voltak, mint egy kinyitott könyv, amelyben Isten nyomaira bukkant.
Az ige megtestesül. Folyamatosan. Jobbnál jobb ötletek, tervek, kivitelezések születnek, s mi ezekre figyelünk. Sokan tanítanak és tanulnak azért, hogy még többeknek könnyebb legyen. Talán elkerülhető az a kettős veszély, amelyről ismételten szólt a pápa: „az új nemzedékekben az informatikai technológiák hatalmas terjedése miatt kisebb a koncentrációs képesség és csökken a személyes elkötelezettség. Másrészt erősödik az elszigetelődés egy egyre virtuálisabb valóságba. Így a társadalmi dimenzió darabokra hullik, míg a személy önmagába zárkózik a másokkal való építő jellegű kapcsolatok elől. Az egyetem pedig természetéből fakadóan éppen az individuális és közösségi jelleg egyensúlyából él: a kutatás és az egyéni elmélkedés, a nyitottság és véleménycsere között egyetemes távlatban” (beszéd a pármai tanárokhoz és hallgatókhoz). – Bárcsak mindig és mindenütt az ember javát, az egész emberiség békés előrehaladását szolgálná a bölcsesség teremtő ereje és megtestesülése! Hiszen ezt nevezzük megváltásnak, az üdvösség kapujának!

A szerző római katolikus egyetemi lelkész