Aranyfedezet

Emeletes villa a budafoki Tompa utcában, a Kolonics György Általános Iskola mellett. A földszinti lakrész olyan, akár egy elvarázsolt kastély: már a kertben törpék, szobrocskák tömkelege, odabent a falakon egyetlen négyzet-centiméternyi üres hely sincs, bekeretezett fotók, hímzések, festmények, a polcokon, asztalokon babák, porcelán és plüss állatfigurák. Törőcsik István, az ötvenes évek legendás Honvéd futballcsapatának méltatlanul elfeledett fedezete él itt immár fél évszázada hitvesével, Király Juliannával.
A futballista kondíciója ma is bámulatos, pedig szentestén ünnepelte hetvenhatodik születésnapját. Mikor ezt megjegyzem, a sarokban álló szobakerékpár felé int a szemével:
– Rendszeresen tekerem, mióta nem futballozhatok – mondja.
Hatvanöt éves koráig játszott a Honvéd-öregfiúkban, „még a Dömével is”, aki pedig jó harminc évvel fiatalabb nála.
– Ha akkor nem szakad el az Achillesem, még talán most is rúgnám a labdát – és már mutatja is a jobb sarkát, amely szinte lóg a levegőben. Tíz éve halogatja a műtétet, már nem is fogja megoperáltatni. Megtanulta, hogyan lehet együtt élni a szakadt Achilles-ínnal. – A szobabiciklizésben, a járásban nem zavar, futballozni pedig valószínűleg nem fogok többé…
Pedig hogy tudott futballozni! És minden poszton, még a kapusén is! Ő úgy mondja, ami hiányossága volt, az egyszersmind erénye is.
– Egyetlen poszton sem voltam világklaszszis, viszont a jobbhátvédtől a balszélsőig mindent tudtam játszani, azt mondják, magas színvonalon.
Született jobblábas volt, de ballal is megtanult lőni és beadni úgy, hogy senki nem mondta volna meg, melyik az „igazi” lába. Akinek a kétlábasságot köszönheti – meg még oly sok mindent pályafutása során –, az maga Puskás Ferenc, minden idők talán legnagyobb labdarúgója, Törőcsik fénykorában klubtársa, egyszersmind mentora.
– Amikor 1953-ban a Honvédhoz kerültem, Öcsi kezelésbe vett. Elhatározta, felfejleszti a bal lábamat a jobb színvonalára. Órák hosszat gyakoroltuk a helyes lábtartást, a lendítést, rüszttel, belsővel, külsővel. A világtörténelem legkiválóbb ballábas futballistájától leshettem el a szakma fortélyait.

A karrier behívóval indul

Mi, budafokiak – már persze azok, akik nem látták élőben játszani „Törőcsik Pistit” – meg voltunk győződve róla, hogy ő is tősgyökeres promontori, habár az egy kicsit gyanús volt, hogy nem sváb. Aztán idővel kiderült róla, hogy a város túlsó szegletéből nősült be hozzánk…
– Kőbányán születtem, kint a város határában, a téglagyáraknál. Ott kezdtem futballozni a Kőbányai Kerámia csapatában, tizenhat évesen már játszottam az NB I-ben.
A Honvéd véletlen folytán igazolta le. 1953-ban edzőmérkőzést játszottak Kispesten, s ő fogta a „Svábot”, vagyis Puskást, „a következményekből ítélve nem is rosszul”. A következményekről annyit, hogy Öcsi a második félidő elején odasziszegte a kullancsként rátapadó Törőcsiknek: „Szétrúgom a seggedet, az anyád úristenit!” Kalmár Jenő, a Honvéd edzője felfigyelt a rettenthetetlen fedezetre, behívatta katonának, s Törőcsik, hipp-hopp, máris a Honvéd játékosa volt. Akkor ez így ment…
Gyorsan bejátszotta magát a kezdő tizenegybe – mindig volt valaki, aki éppen sérüléssel bajlódott –, nemcsak szerelni, hanem irányítani is tudott, de olyan pazarul, hogy a sportlap hamarosan ezzel a címmel méltatta a fiatalembert: „Megtaláltuk Bozsik utódját!” Cucu hét évvel idősebb volt Törőcsiknél, a megállapítás tehát nem nélkülözte a logikát.
Puskással hamar egymásra találtak. Edzések után gyakran kinn maradtak a pályán, és abban versenyeztek, hogy ki tudja többször eltalálni a lécet. A tizenhatosról, húsz, sőt harminc méterről.
– Egyszer sem tudtam legyőzni a Svábot, pedig én is sűrűn döngettem a keresztlécet.

Maléter kézjegye az útlevélen

Az 1956-os forradalom az Athletic Bilbao elleni BEK-párharc előtti felkészülés közben érte a csapatot. November 22-re volt kiírva az első összecsapás, de korántsem tűnt biztosnak, hogy kiengedik a csapatot. Madarász Endre elnök, Östreicher Emil főelőadó (sic!) – bizony, ez volt a későbbi zseniális menedzser titulusa, a Törőcsik házaspár nappalijának falán függő megsárgult csapatképek feliratai is ezt tanúsítják – és Puskás bement Vas Zoltán közellátásügyi kormánybiztoshoz engedélyért. Vas felhívta Nagy Imrét, majd a telefonbeszélgetés befejeztével közölte: indulhatnak!
November elsején vágott neki a nagyvilágnak a csapatot és a feleségeket, menyasszonyokat szállító farmotoros Ikarus autóbusz. Akkor még nem tudták, hogy sokan csak évtizedekkel később látják újra szülőföldjüket…
– Még mindig megvan az útlevelem, Maléter Pál írta alá, ő is nyomta a kezembe.
Bécsben, a Mariahilferstrassén béreltek szállodát, és Östreicher rögtön vad telefonálásba kezdett. Egymás után kötötte le a mérkőzéseket, előbb azonban le kellett játszaniuk a párharcot a Bilbaóval. Baszkföldön november 22-én 3:2-re kikaptak, majd december 20-án a brüsszeli visszavágón 3:3-as döntetlent játszottak. Kiestek.
Közben otthonról érkeztek a rémületes hírek, hogy elbukott a forradalom, a csapat pedig sorra játszotta a barátságos meccseket, egyiket a másik után.
– Östreicher egyszerűen géniusz volt, amellett a legbecsületesebb ember, akit a föld a hátán hordott, menedzserben viszonylag ritka az ilyen – jegyzi meg Törőcsik. – Már nem emlékszem pontosan, de legalább hat meccset vívtunk, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban. Itt a falon a fénykép a cataniai mérkőzésünkről, már fekete karszalagot viselünk, a levert forradalmunkat gyászoljuk december 16-án. Ezen a mérkőzésen például így álltunk fel: Faragó, Törőcsik, Bányai, Palicskó, Rákóczi, Kotász, Budai, Kocsis, Tichy, Puskás, Czibor. Egész Európát bejártuk az Ikarusszal, egyszer sem hagyott cserben bennünket, aztán visszaérkeztünk a kiindulási pontra, Bécsbe. És egyszer csak betoppant Sebes Gusztáv!
Sebes – ellentétben Törőcsikkel – tősgyökeres budafoki volt, bár akkoriban a Keletinél lakott. (Az elveszített 1954-es berni vb-döntő után a feldühödött tömeg szétverte a lakását.) Az Aranycsapat szövetségi kapitánya ígért fűt-fát, mindent elkövetett, hogy hazacsábítsa a fiúkat.
– Kétesélyes volt a végeredmény, mert Öcsi és Cucu nagyon szerette Sebest, felnéztek rá, tisztelték, és hajlottak rá, hogy beadják a derekukat. A nagy többség azonban nem akart hazajönni, már csak azért sem, mert akkorra Östreicher lekötötte a dél-amerikai túra mérkőzéseit. Négyet Brazíliában, kettőt Venezuelában. Már az európai túránkon is tizenöt–húsz ezer dollárért játszottuk a meccseket – nem fejenként, hanem az egész csapat kapott ennyit –, ez mai árfolyamon számolva legalább hússzor ekkora összeg. És a brazilok még többet ígértek. Végül Sebes nem járt sikerrel, csak Tichy Lajost és Machos Ferit tudta rábeszélni, hogy térjenek haza Budapestre.

Hevesen csábította a Fluminense

És elkezdődött a történelem egyik legkülönösebb futballtúrája. Mivel éppen akkor érkezett meg Bécsbe az MTK – jobban mondva a Vörös Lobogó – ugyancsak Nyugat-Európában túrázó együttese, egy vegyes csapat kelt útra Rio de Janeiro felé. A kék-fehérektől Sándor Károly, Lantos Mihály, Szolnok István is csatlakozott, s valahogy az újpesti Szusza Ferenc is bekerült az utazó alakulatba.
– Párizsból indult a gép, ott hagytuk a hűséges Ikarust, és meg sem álltunk Rióig – mondja.
Ekkor már januárt írtak, 1957 januárját. Az első meccset a Botafogo–Flamengo vegyessel vívták 180 ezer néző előtt a Maracanában. A szállodájuk tetején volt úszómedence, a pokoli hőségben ott napoztak, a Sváb és Czibor pedig söröztek.
– Öcsi megállt háromnál, a „Bolond” azonban – az egyetlen, aki szembe mert szegülni a csapat elismert szellemi vezérével – a rióinál is melegebb éghajlatra küldte Puskást, amikor az azt találta mondani neki, hogy három sör elég lesz, mert este játszunk a brazilokkal. Nem mondom, hogy emiatt, de a házigazdák percek alatt elhúztak 3:0-ra. A második félidőre magunkhoz tértünk, és a vége 3:2 lett, vastaps, őrjöngés a stadionban.
Mi tagadás, egy kicsit elengedték magukat a fiúk Rióban. A riporterek csodájukra jártak, az edzéseken ezrek bámulták a trükkjeiket – akkoriban még a brazilok is tanulhattak a magyaroktól! –, s akkor sem unatkoztak, ha éppen nem volt meccs vagy tréning.
– A riói futballszövetség elnökének tizennyolc éves lánya roppantul kedvelt, sokat mászkáltunk együtt, nem volt közöttünk semmi különös, bár nem rajta múlott. Odáig jutott a kapcsolatunk, hogy az apján keresztül megkörnyékezett a Fluminense: kitartóan kapacitáltak, hogy szerződjek le hozzájuk.
Neki pedig kedvére való volt a szerződés. Bár nem írt még alá semmit, a brazil újságírók kiszimatolták, mi készül, s az egyik lap megírta, hogy küszöbön áll a leszerződése.
Puskásék is értesültek a dologról, lefordították nekik a cikket. Amit akkor kapott Törőcsik, azt nem tette zsebre. Mert volt közöttük egy véd- és dacszövetség, megállapodtak, hogy a túra befejeztével mindnyájan visszatérnek Bécsbe, és Puskás Öcsi úgy értelmezte az újságcikket, hogy Törőcsik elárulta a csapatot.
Ezután elutaztak még Caracasba, lejátszották az ottani két mérkőzésüket, s ötvenszázalékos mérleggel – két-két győzelem, döntetlen, vereség – befejezték a túrát. Mexikóba és az Egyesült Államokba is invitálták a csapatot, de már négy hónapja voltak úton, mindenki hazavágyott.
Bécsben szétosztották a közösen megkeresett pénzt, szinte mindenki vett magának egy Opel Rekordot, kivéve Törőcsiket, ő ugyanis nem tudott vezetni. Sem akkor, sem most…
Itthon fél évre eltiltották Törőcsiket meg a többieket is, Puskás, Kocsis, Czibor, Szolnok, a tartalék D. Szabó és Grosics kivételével, mert ők akkor nem jöttek haza. A megtizedelt Honvéd csak a tizenegyedik helyet szerezte meg a félidényes bajnokságban, aztán mindenkinek megbocsátottak, és Törőcsik pályafutása is folytatódott.
Hallgatom tovább a történetet, csak úgy zúg a fejem a sok ismerős névtől: a Törőcsik házaspár ontja a sztorikat az elmúlt hat évtizedből. Hogy Sebes azért „nyírta ki” Zakariást a berni 2:3 után, mert a fedezet egyszer meglátta, hogy a szövetségi kapitány felbontja a neki, mármint Zakariásnak címzett levelet. „Hogy meri maga felbontani a levelet, amit a feleségem írt nekem?” – vonta kérdőre a játékos az edzőt. „Ne félj, te már többé nem fogsz levelet kapni a válogatott edzőtáborában…” – sziszegte a mindenható sportvezér, és úgy is történt. Hogy az 1958-as svédországi világbajnokságról azért maradt le Törőcsik, mert sérüléséből felépülve az alábbi gáláns ajánlatot kapta Baróti Lajostól: ha a soron következő három bajnokin csak közepesen jól játszik is, nem fogja kihagyni az utazó csapatból.
– Életemben se azelőtt, se azután nem játszottam olyan pocsékul, mint azon a három mérkőzésen. Így maradtam le életem első – s mint kiderült, utolsó – világbajnokságáról – jegyzi meg „Törő”, mielőtt az órára pillantana.
Lassan három és fél órája beszélgetünk, tallózunk az emlékek és a megsárgult fényképek között.