Nincsenek nyugati tudósítók a Gázai övezetben, mivel a hadsereg hivatalosan túl veszélyesnek tartotta az ott-tartózkodásukat. Ez persze igaz is, de így egyúttal elkerülhetik azt is, hogy az újságírók saját maguk tudósítsanak az eseményekről. Az övezetben zajló háborúról vagy az izraeli oldalról, messziről lehet tudomást szerezni, vagy az izraeli hadsereg tájékoztatásaiból. Ez pedig messze nem pártatlan, hiszen épp a hadviselő mondja el, miért és hogyan cselekedett, elfedve saját hibáit és szándékos túlkapásait. A nyugati tudósítók felsorakoztak a határon, és várják az engedélyt, amely valószínűleg a közeljövőben nem érkezik meg. Addig pedig a világ szerkesztőségei várják a híreket, és jobb híján beszerkesztik a hadsereg közleményeit. Az újságolvasók pedig azt hiszik, tényekről olvasnak.
Az izraeli lapok némelyike persze nem elégszik meg a hivatalos nyilatkozatokkal, és újságíróinak vannak gázai ismerősei. A Háárec című liberális napilap – amely sok izraeli szemében az „ellenség” médiuma – leírt egy esetet, amely szépen példázza a torz médiahelyzetet. December 29-én a hadsereg kiadta a sürgős üzenetet: Egy Hamász-teherautót kilőtt, amely Grad rakétákat szállított. A hír természetesen mindenhol megjelent, egy-két mondatban, vagy csak felsorolásként a napi események között. A liberális lap azonban idézi a B’Celem nevű izraeli emberijog-védő szervezetet, amely megtalálta a teherautó tulajdonosát. Ahmed Szamur elmesélte, volt egy műhelye, ahol hegesztéssel is foglalkozott, így ott oxigénpalackokat tárolt. A hadsereg kilőtte a műhely melletti házat, ezért félő volt, hogy az rádől a műhelyre. Szamur gyorsan összehívta a családját és barátait, és velük együtt minden értékes és tűzveszélyes anyagot a kocsira szállított. Az oxigénpalackok mellett benzint és gázolajat is. A palackok messziről valóban hasonlítanak a rakétákra, így egy izraeli helikopteres össze is tévesztette azokat, és belelőtt a kocsiba. A robbanásban heten haltak meg, köztük Szamur fia. A hírt nem módosították, hiszen az események már túlhaladtak azon. A hírarchívumokban mégis az marad meg, hogy ott Grad rakétákat pakoló Hamász-terroristák akcióját akadályozta meg az éles szemű izraeli katona. Szamur szerint mindmáig nem mozdítottak el semmit, csak a holttesteket, bárki ellenőrizheti, hogy a rakéták helyett oxigénpalackok maradványai vannak a szétlőtt kocsi körül.
A háborút nyilván nem hirtelen felindulásból indította meg Izrael, a végrehajtás apró részletekig kidolgozva régóta ott feküdt a megfelelő asztalokon. A sajtóközpont tudta, kiket kell felhívni az információkkal, hogyan kell kiszolgálni a sajtót, milyen érvekkel kell előhozakodni a viták során. Az eszközök nyilvánvalók, ha az ember sokat néz tévét és hallgatja a hivatalos álláspontot előadó politikusokat és diplomatákat. Az izraeli támadásokat a Hamász rakétatámadásaira adott jogos válaszként kezelik, egyúttal a házilag összeeszkábált Kasszám rakétákat ugyanolyan veszélyesnek tüntetve fel, mint az általuk használt egytonnás, műholdvezérelt bombákat. Kihangsúlyozzák, hogy Izrael rendkívüli módon figyel a gázai civil lakosság nehézségeire, és rengeteg kamionrakomány segélyt szállít az övezetbe nap mint nap, így voltaképp „humánus háborút” folytat.
Minden sajtótrükk ellenére miért nem győz Izrael a PR-háborúban? Gideon Lichfield izraeli újságíró szerint vannak olyan dolgok, amelyek egyszerűen anynyira rosszul mutatnak a tévéképernyőn, hogy nem lehet őket csinossá maszkírozni. Ilyen például az az ENSZ által működtetett iskola, amelyet néhány napja lőttek ki, megölve negyven polgári személyt. Lichfield Háárec-beli cikkében leírja, a hadsereg azonnal reagált, és SMS-ben értesítette a számukra fontos újságírókat, hogy az épületből korábban aknákat lőttek ki. Felvételeket is ígértek, amely azt mutatja, hogy egy másik ENSZ-iskolából hónapokkal korábban szintén rakétákat indítottak. A végeredmény mégis az, hogy negyven ártatlan polgári személy meghalt egy izraeli légitámadásban. Ezt pedig még a legkifinomultabb médiagépezet sem tudja széppé varázsolni.
Ráadásul se szeri, se száma a megbízható szervezetek bírálatainak. A Nemzetközi Újságíró-szövetséget és a Human Rights Watchot még félvállról lehet venni, de a vöröskeresztet és az ENSZ-t már nem.
Az izraeli médiagépezet egyébként kiválóan működik, sokkal jobban el tudják helyezni álláspontjukat a világ sajtójában, mint a palesztinok. Mivel az izraeliek sajtószóvivői kiválóan beszélnek különböző idegen nyelveken, tapasztaltak, jó kapcsolatokat ápolnak a sajtó képviselőivel, ráadásul rengeteg pénzből is gazdálkodhatnak, sokkal könnyebben tudják betenni a számukra fontos témákat és nézőpontokat a médiába, mint a palesztinok. Náluk ugyanis a szóvivő általában nem beszél semmilyen nyelven, vagy csak nagyon gyengén angolul, nem kizárólag ez a feladata, és sokszor nem a téma szakértője. Nincs központi álláspont, nem készülnek fel a várható kérdésekre, így még akkor sem tudnak versenyezni az izraeliekkel a médiaversenyben, ha épp igazuk van.
origo.hu
Hozzád nyúlt a Péter? Fizikailag bántott - leleplező hangfelvétel Magyar Péterről
