Intenzív osztály

Bár újra meg újra megpróbáltam, Egyiptom felől lehetetlen volt bejutnom az ostromlott Gázai övezetbe. Maradtam tehát Kairóban, ahol azon „szerencsések” sorsát követhettem figyelemmel, akiknek súlyosan sérülten is sikerült átvergődniük a hermetikusan lezárt egyiptom–gázai határon.

Először a furcsán rögzített fejet láttam meg – két hosszú acélszög tartotta az üresség fölött. A kopaszra borotvált, fertőtlenített golyóbis messze kilógott a műtőasztalról, hogy könnyen hozzáférjenek az orvosok. A palesztin férfi az oldalán feküdt, zöld lepellel letakart testéből csövek és kábelek garmadája kúszott elő, és csatlakozott a különféle orvosi eszközökhöz. Már meggondoltam volna magam, de nem volt bátorságom kimenni a műtőből, csak álltam ott vadonatúj, hófehér papucsban, zöld nadrágban és felsőben, fejemen fehér sapkával és steril maszkkal. Eddig csak olyankor fordultam meg műtőben, ha engem operáltak. Most – nézőként – mindjárt egy koponyaműtéten találtam magamat. A kairói Nasszer-kórház túlbuzgó ügyintézője engem is egy kalap alá vett a Magyar Baptista Szeretetszolgálat orvosaival, és elküldött átöltözni, majd be a műtőbe.
Varga Éva aneszteziológus nem volt megilletődve, szakszerűen ellenőrizte, hogy minden rendben van-e az altatással, miközben Walid Sayej (páciensei így ismerik itthon, valójában Valid Szájezs nevének helyes magyaros átírása – L. Cs.) sürgősségi orvos és aneszteziológus Adel El-Hakim idegsebésszel elemezte a komputertomográf felvételeit. A hatvanas éveiben járó professzor Egyiptom leghíresebb agysebésze (sokáig az egyiptomi és az afrikai neurológusok társaságának elnöki tisztségét is betöltötte), és most erre a nehéznek ígérkező műtétre hívták be a Nasszer-kórházba. A felvételen jól látszott, hogy egy hatalmas ütés nyomán jókora vérömleny alakult ki a koponyacsont alatt, amely benyomta az agyat.
Az izraeli bombázások első napján szerencsétlenül járt férfinak nem ez volt az egyetlen sérülése (a mellkasa is beroppant, a térde is súlyosan roncsolódott), de a műtétet nem lehetett addig elvégezni, amíg nem stabilizálták az állapotát. A professzor attól tartott, hogy a vérrög túl közel van az egyik agyi ütőérhez, és ha feltárja a sebet, a férfi rengeteg vért veszít. Minden eshetőségre felkészülve elő is készítettek „nyolcegységnyi” vért.
Elkezdődött a műtét, és hogy értsem, mi történik, Siklósi Gábor mentőápoló – ha éppen ráért – halkan ismertette a fontosabb mozzanatokat. A huszonnyolc éves fiatalembert különben az egész ország megismerte akkor, amikor itthon szolgálaton kívüli mentősként társával együtt robogóval száguldott egy kétéves kislány újraélesztésére. Most majdnem engem is ápolnia kellett – először akkor, amikor a műtő egész légterét bejárta az égett hús szaga, majd azután, hogy megláttam, a professzor közönséges kézifúrónak tűnő eszközzel kezdte megnyitni a páciens koponyáját. Aztán előbukkant a sérült terület, amelyet elkezdtek kitisztítani, miközben a palesztin származású, így arabul kitűnően beszélő magyar orvossal milliméterről milliméterre megbeszélték a további lépéseket. Az alvadt vér eltűnt, az ér nem sérült, így a vártnál könnyebben estünk át a nehezén. Legyőzve irtózásomat belenéztem a sebbe. A rózsaszín agyvelő azonnal érzékelte a nyomás megszűnését, és szabad szemmel is jól látható, lassú mozgással foglalta vissza a neki járó területet. Olyan volt, mint egy varázslat: az élni akarás látványos győzelme a pusztítás felett.
Több beavatkozást nem néztem végig, a magyar orvosok viszont ottlétük nyolc napja alatt tucatnyi operációnál asszisztáltak. Jelenlétük minden szabálynak megfelel: a kairói magyar nagykövetség rekordidő alatt lefordította a szakképzettségüket igazoló okiratokat, és egy nap alatt megkapták az egyiptomi működéshez szükséges összes engedélyt.
A nyolcszintes Nasszer-kórház Egyiptom egyik legjobb állami egészségügyi intézménye, ezért ide hozták a rafahi határátkelőtől a legsúlyosabban sérült gázaiakat, pontosabban azokat a szerencséseket, akik csodával határos módon eljutottak a határig. Szerda estig ez százkét embernek sikerült, közülük negyvenet vittek a kairói nagy kórházba. Az intézmény tudott volna fogadni többet is közülük, hiszen egy teljes szintet, a negyedik emelet száz ágyát készítették elő számukra, de a sebesültek lassan érkeztek. Mivel ugyanis az izraeli katonaság különösen nagy erővel bombázta az egyiptomi határsávot az állítólagos fegyvercsempész-alagutak felszámolása érdekében, a gázai mentők nem mertek nekiindulni a határnak a súlyos sebesültekkel. Ráadásul a Vörös Félhold adatai szerint Gázában alig harmincnyolc mentőautó volt a másfél millió emberre, és ezek közül is több találatot kapott, így az övezeten belüli, gyógyszer- és kötszerhiánnyal küszködő kórházakba sem győzték beszállítani a sebesülteket.
Lábadozó sérültekkel és hozzátartozóikkal gyakran találkoztam. Hiába kérdeztem, mire van szükségük, mindannyian azt felelték, hogy nekik semmire, de próbáljak segíteni a pokolban rekedt hozzátartozóikon. Többen elkérték telefonkészülékemet, hogy aggódva felhívják szeretteiket, élnek-e még. Az egyik férfi kihangosította a feleségével folytatott beszélgetést: a nyolc gyereket nevelő nő arról panaszkodott, hogy pár napja kapott ugyan öt kiló lisztet, de az hamar elfogyott a nagy családban, és azóta nem érkezett semmi utánpótlás. A boltok ugyanis zárva vannak, nincs mivel fűteni sem a tíz fok alá süllyedő éjszakai hidegben. Legalább egy táborozáskor használatos gázmelegítő lenne – kesergett az asszony, azon forró teát tudna főzni a családnak.
Egy másik ápolt hiába hívta családja, ismerősei számait, senki sem felelt a csöngésre. „Összedőlt a házam (eközben sérült meg – L. Cs.), nem tudom, hol vannak és élnek-e még a gyerekeim” – sírta el magát a férfi.
Aztán elkezdődött Izrael szárazföldi offenzívája, és a Gázai övezetben elnémultak a mobilok – az izraeli hadsereg stratégiai okokból korlátozta a telefonhasználatot is.
A kairói kórházban ápoltak nem néztek ki Hamász-fegyvereseknek, és mindenki arról beszélt, hogy az övezetben ragadt sérültek többsége is civil. Egy perc alatt több száz tonna TNT-nek megfelelő bomba hullt városukra, azt sem tudták, hova meneküljünk előle, mesélte egy fiatal férfi, akinek egyik lábát amputálták. Ő arab szakon tanult, az egyetem épületében sérült meg. Felesége terhes, másfél hónap múlva kell szülnie, de pár napja nem hallott hírt róla. Állítólag azért bombázták az egyetemet, mert „fegyvereket fejlesztett ott a Hamász”, de a diák szerint ez nem igaz.
Egy huszonegy éves fiú szintén a lábát veszítette el a támadásban, és egy súlyosan sérült gyermekkel két napig vártak a határátkelő előtt, amíg átjutottak. A tizenhárom esztendős Attala Abid az utcán játszott, amikor megsebesült, lánytestvére pedig azonnal meghalt. Az intenzív osztályon ápoltak egy olyan beteget, aki a támadások első hullámában sérült meg, kórházba került, majd az az épület is találatot kapott, és ráomlott a mennyezet. A legsúlyosabb állapotban, kómában egy huszonhat esztendős mentőápoló volt, akit munkája közben ért találat. Találkoztam egy rendőrrel is, aki a támadás első napján sérült meg, amikor olyan rendőrőrsöt ért találat, ahol éppen ifjú rendfenntartókat avattak. Azt mondja, közlekedési rendőrnek tanult a társaival együtt, nem Hamász-fegyveresnek. Hallottak a közelgő támadásról, ezért úgy volt, hogy elhalasztják az avatást. Aztán valahonnan telefonhívás érkezett, magas helyről, ahonnan megnyugtatták őket, hogy nem lesz baj. A bombák a ceremónia közepén csapódtak be, a nyolcvannyolc rendőrből három élte túl az első hullámot…
A múlt pénteken, a muzulmánok heti ünnepnapján aztán megértettem, miért mondták a sérültek azt, hogy semmire nincs szükségük. Kairói egyszerű emberek százai kerekedtek fel családostul, hogy jókora szatyrokkal meglátogassák a palesztin sebesülteket. Nem voltak sem rokonok, sem ismerősök – idegenként jöttek segíteni bajba került testvéreiken. És volt még egy látogatókategória, de ennek a képviselői általában hétköznap délelőtt jöttek. Üres kézzel, ám jókora televíziós- és fotóskísérettel érkeztek. Ők voltak a helyi és a környező arab országok politikusai, kormányhivatalnokai, akik fontosnak tartották, hogy pózoljanak egy jót a sebesültek ágyainál.