Már régóta haza akartunk jönni, amióta egyre romlik a politikai helyzet, de nem volt rá lehetőségünk, mondta lapunknak a magyar nő, miután leszálltak Ferihegyen, és elindultak budapesti otthonuk felé. Az összes gyerek Budapesten született, nekik ugyanúgy az otthont jelenti Magyarország, mint édesanyjuknak. A nagyobbik fiú érettségi előtt állt, a nagyobbik lány pedig hét hónapos várandós volt, emellett egy másfél éves kislány anyja, így arra gondoltak, majd a kisbaba születése és az érettségi vizsgák után költöznek haza. Ám a háború keresztülhúzta a számításokat. Nóri már két hónapos, és nővérével együtt csúnyán megfázott. „Éjszaka nagyon lehűl a levegő, fagypont alá is megy a hőmérséklet, de nyitva kell tartani az ablakokat, mert a robbanás ereje betöri az üveget” – magyarázza Éva a soha meg nem szokható háborús gyakorlatot. Mint elmondta, az izraeliek megadták a szóbeli engedélyt az övezet elhagyására, s kijelölték az északi, az erezi határátkelőt a távozásra, ám erről nem adtak papírt. Sem a Vöröskereszt, sem az ENSZ nem merte őket elkísérni az átkelőig, mert bármikor célponttá válhat az autójuk. „Nem tudni, mikor mi válik célponttá az izraeli hadsereg számára. Rálőttek az ENSZ-szállítmányokra és a mentőautókra is. A határátkelő felől pedig folyamatosan lőnek a közeledőkre” – mondta Éva, rámutatva, miért nem tudtak távozni Erez felé.
A család az utolsó napokban teljesen feladta a reményt, hogy valaha is kijut a pokollá vált területről, csak Istenben bízhattak. „Ha néhány órára leáll a lövöldözés, mindenki gyorsan felveszi a kis csomagját, és próbál biztonságba húzódni. Óvóhely nincs, ezért elmennek mondjuk egy ENSZ által fenntartott iskolába. De az izraeliek oda is belőnek” – magyarázta a helyzetet az asszony. A Hamászt is bírálta, mert a saját ideológiájukat erőltetik rá a lakosságra, de nem az iszlamista szervezetet vádolta a háború kirobbantásával. „Már senki nem arról beszél, hogy ki a hibás a háborúért, egyszerűen azt akarja mindenki, hogy legyen vége” – mutatott rá.
A gyerekeket a magyar nő nem engedte távol magától a háború kezdete óta, nehogy bármi történjen velük odakinn. A fiúk azonban óhatatlanul megtudták, mi zajlik otthonuk környékén, bár a család nem beszélt a háborúról. „Egy nap a négyéves fiam megkérdezte: »Aki meghal, az felkel még?« Mondtam, hogy az már nem. »Akkor menjünk haza, anya, mert én nem akarok meghalni, válaszolta a fiam«” – mesélte Éva, miként teszi össze az információmorzsákat a legkisebb fiú is. A helyi játékboltokban szinte kizárólag műanyag fegyvereket lehet kapni, mindenki azzal játszik, hiszen az övezetben ez a természetes. „Budapestről vittünk ki normális játékokat” – mondja az aszszony, akinek többet nem kell ezt tennie, mivel a család úgy döntött, végleg Magyarországon telepedik le. Ha biztonságos lesz, akkor Éva szerint visszamennek látogatóba, de lakni itt fognak, ahol nyugalom van. „Az a lényeg, hogy hazatértünk” – mondja a sokat látott 11 éves kisfiú, Mohamed.
Gyűjtés. Mivel Közel-Keleten folyamatosan nő a humanitárius válság civil áldozatainak száma, a Magyar Vöröskereszt (MVK) – csatlakozva a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) segélyműveletéhez – pénzadomány gyűjtésébe kezdett. A szervezet az összegyűlt pénzt az ICRC számlájára utalja át, amelyben minden rászoruló részesül, nemzeti és vallási hovatartozás nélkül. A fegyveres konfliktus által sújtott térség rászoruló lakosainak szánt összeg az MVK honlapján található adományozási számlaszámra küldhető. Az összeg felhasználásáról a sajtón keresztül tájékoztatják majd a közvéleményt. (M. B.)
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
