Köznapló

December 21., vasárnap
Változhat a kép Kafkáról. Szűnni látszik a kizárólagosság, amelyet Max Brodnak „köszönhettünk”. Az író barátja, bár Kafka a szavát vette, nem égette el a regényeket. Sőt: kiadta őket. És Brod keze nyomát viseli az a kép is, amely a köznapok Kafkájáról ránk maradt. Egy mindenekfelett álló ószövetségi próféta vonásait mutatja, és az irodalomtörténészek elfogadták ezt a képet.
Brod úgy kezelte Kafkát és életművét, mint saját tulajdonát. Nem vált az író előnyére. Brod cionista volt, és Kafka képmását is igyekezett erre a „fazonra” igazítani, és az sem kizárt, hogy belenyúlt a hagyatékba.
Az ő Kafkája és az igazi feltehetően különböznek. Tán ezért kezeli Izrael állam némi félsszel a Brod-hagyatékot. Miről is van szó? Kétbőröndnyi Kafka-iratról, ezeket Brod 1939-ben menekítette Prágából Palesztinába. Közepes író volt, cionistának sem épp „előírásos”, viszont okos zenekritikákat írt tel-avivi lapokba. Önéletrajzi műve Kafka miatt izgalmas lehet, furcsa, hogy nem fordítják le magyarra.
Az orosz invázió miatt Prágában sem figyeltek oda Brod 1968. decemberi halálára. A hagyaték szinte eszrevétlenül került titkárnője és szeretője, Esther Hoffe tulajdonába. Az asszony most nyáron – 101 éves korában – meghalt, s még az irodalomtörténészeket is meglepte, milyen sajátosan kezelte a Kafka-papírokat. A lakásban állatokat tartott, de mert azok nem kaptak irodalmi képzést, sok kárt tettek a hagyatékban. No, nem az egészben. Az asszony jó érzékkel kiválogatta, miből lehet pénzt csinálni. És csinált. Soha annyit nem fizettek regény kéziratáért, mint A perért a Sotheby árverésén: Esther Hoffe 1,98 millió dollárt sepert be érte. Ez már sokak szemét csípte, figyelni kezdték. A folytatás bizonyította: az izraeli titkosszolgálat irodalmi részlege is érti a dolgát. Az asszonyt 1974-ben őrizetbe vették a Ben Gurion repülőtéren. Kafka-dokumentumokat akart Svájcba csempészni.
Ez fölveti a kérdést: izraeli állampapírok volnának a Kafka-kéziratok? Kényes kérdés. A marbachi irodalmi központ a német nyelvű literatúra archívumának számít, és szép summát fizetett Esther Hoffénak, hogy a hagyaték az asszony halála után hozzájuk kerüljön. Kafka németül írt, a XX. századi német nyelvű irodalom meghatározó alakja, tiszta sor, hogy ami vele kapcsolatos, annak a marbachi archívumban a helye.
Izrael állam másként gondolja. Kafka zsidó volt, tehát idegen elemként kellett leélnie életét a Monarchia Prágájában. Ha pedig a zsidó kultúra része, akkor a hagyatéknak Izraelben a helye.
Sajátos értelmezés. Ennek szellemében Leonardo Mona Lisájának Rómában kéne lennie, a Parthenon-frízeknek Athénban, az El Greco-képeknek Toledóban. Ez tarthatatlan, az izraeli elzárkózásnak más az oka.
Talán az, hogy abból a két Max Brod-kofferból vagy másból előkerültek nemrég pornográf lapok. Nem öröm. Ilyenkor szökkennek talpra a csámcsogók, akiknek híg, ragacsos műsoraiban műveletlen megmondók fogják felhánytorgatni, hogy lám, ő is: Kafka is. És igazolást nyer majd a sok mocsok, amellyel az ilyen műsorok s az ilyen lapok elénk öntik a szennycsatornák tartalmát. De mi történt valójában?
Egy Hawes nevű irodalmi „nyomozó” rálelt néhány pornólapra, amelyeket állítólag Kafka vásárolt. Csakhogy a Der Amethyst s a Die Opale messze eltér a mai, húsárut kínáló lapoktól. Kiadójuk, Franz Blei ismert szerzők írásaival töltötte meg. Már amennyire ismert lehet eltompult világunkban Casanova, Goethe, Rimbaud, Verlaine, Oscar Wilde és Robert Walser neve. Szóval mai szemmel is elég nehéz pornólapnak mondani Franz Blei igényes kiadványait.
Értem én a zsidó állam irodalompolitikusait, nem értem viszont a magyar állam zsidó kultúrára specializálódott mindentudóit. Akik rögtön ugranak, ha antiszemitának vélt kutyapiszok ragad cipőjükre, ám hallgatnak, mikor Budapest zsidó értékeit önkormányzati bűnözők nemzetközi tőkéseknek játsszák át – és gyakran azért hallgatnak, mert a tőkés vevők Izraelből érkeztek.
Prágában ezt másként csinálják. Arrafelé a kultúra alapkérdéseiről nem a politika, nem a vallás és főleg nem nyolcosztályos emberek döntenek. Nem tőlük függ, kapnak-e az értékek védelmet, vagy sem. De erről majd máskor.
Kezembe került egy Kafka-fotó – 1917-ben készült Pesten –, s próbálom megfejteni azt, ami az író és menyasszonya arcára van írva. És ha lehet, azt is, miért nem érdekli specialistáinkat az író két budapesti látogatása.

December 22., hétfő
Dúlnak a közlekedési sztrájkok, egy-két megnyilatkozás után csak úgy kapkodja az ember a fejét. De igazán akkor kezdi kapkodni, mikor szemébe ötlik pár aránytalanság. Anyagukból meg lehet mintázni a vasút első emberének szobrát. A lapokból tudjuk, Heinczinger vezérigazgató egy évben kevés híján 40 milliót keres. Tegyük az összeget egy képzeletbeli mérleg egyik tányérjára, a másikba kerüljön Nagymaros–Visegrád állomás úgy, ahogy van. Semmi köze a kettőnek egymáshoz? Már hogyne volna.
Mielőtt elmondanám, miért, nézzük meg előbb magát az állomást.
Nemigen van ilyen szép fekvésű vasúti megálló az országban, és ezt az állomás építői is tudták. Ami létrejött munkájuk nyomán: nagyszabású és elegáns – volt.
A vonat itt töltésen fut, az állomásépülethez hosszú lépcsősor vezet. Ha fölérünk, megtekinthetjük a graffiti helyi bajnokainak produkcióit, de mert utazni szeretnénk, az irányt a pénztár felé kell vennünk. Itt találkozunk az épület legtöbbet használt és legzajosabb részével, az ajtóval. Ezen át érkeznek az utasok a váróterembe és a pénztárhoz, tehát üzletpolitikai szempontból is fontos, milyen állapotban van például a kilincs.
Sajnos e téren közhasznú épületeink cefetül állnak – hogy csak egyetlen példát mondjak: ott van a Városligetben a Széchenyi fürdő. Vize kitűnő, épületei patinásak, meg is számítják az árát rendesen. De mit ér mindez, ha az uszoda bejárati kilincse alumínium, és fityeg, túljár, s mindezt fokozza az olajozatlan részek örökös sikoltozása.
Maroson is neuralgikus szerkezet a kilincs. Pest megyében csak a csőregi és az ercsi állomáson láttam hitványabbat. De ez semmi, ha magát az ajtót szerves egészként vesszük szemügyre. Aljából a fa betétrész kiszakadt, s hogy be ne fújjon a szél, a hó, citromsárga kartont szögezett rá egy vasúti Mekk mester. Egész jól mutat, és enyhít az állomás tagadhatatlan monotóniáján.
A marosi példa követendő lehet. Ínséges idők közelednek, sokan háborognak majd a recesszió miatt, közülük bárki belerúghat az ajtóba. Az állomásfőnökök – akár társasutazás formájában – utazzanak ide, készítsenek fényképeket, s ki-ki próbáljon négyszemközt beszélni a mi állomásfőnökünkkel.
Pár méterre az ajtótól vasúti mérleg. Elég ránézni, és az ember maga is rozsdásodni kezd. Tőle vagy öt méterre kő falikút. Elkészítése és anyaga értő múltbeli mestert feltételez, de a jelen is rajta hagyta keze nyomát. A csap sehol, pedig anélkül nem kút a kút. Néhányan azt mondják majd, azért hiányzik, mert most tél van (és csend és hó és halál). Értem én az ünnepi jóindulat ilyenfajta megnyilvánulását, de van egy kis baj. A kúton sem tavasszal, sem nyáron, sem ősszel nem volt csap. Úgyhogy mentegetni elég nehéz.
Három oszlop tartja az előtetőt a váróterem bejárata fölött, közülük kettőn zászlórúdtartó jelzi, van azért itt ok ünneplésre. Mi hisszük is, hogy van, hogy a MÁV kitűnő eredményeket mutat fel évről évre, és Heinczinger úr nem véletlenül kap havi hárommillió mellé év végén sok millió prémiumot.
Az esőcsatornákról ilyen emelkedett bekezdés után kínos szólni, mégis megteszem. Felhívnám a bádogosszakma figyelmét a csatornák eltérő évjáratainak sajátos összeigazítására. Nem sok helyen látni hasonlót. Gyakran elálldogálok alattuk, és csak ámulok. Dokumentumfilmet láttam egy gulágtábor épületeiről. Mintha ott igazították volna egybe a bádoglefolyókat hasonló leleményességgel. (Hogy onnan hozta-e ide vagy innen vitte oda valaki a tudományát, ma már nehéz eldönteni. Erre csak a szél képes, és nehogy megtegye, a lefolyócsövet fönn egy bádogcsíkkal kötötték hozzá az épülethez. Isteni.)
Nagymaros–Visegrád állomáson az esőcsatorna többcélú. Ott, ahol a fedett peron húzódik, többféle növényegyüttes is megtelepedett. Bizonyítékai az élni akarásnak, meg annak, hogy a csatornát már hosszú évek óta nem tisztította senki.
A túlsó vágány mellett formás épület. Hajdanán arra készült, hogy a Szob felé utazók védett helyen várják a vonatot. Ez a lehetőség elmúlt. Az ajtó beszakítva ásít ránk, aki benéz, MÁV feliratú kukát és mocskot, szemetet lát. Hátul két ajtó, jobb időkben azok mögött működtek a vécék. Most rossz idők járnak: a megkönnyebbülés intézménye szabadtéri lett. A szagok jelzik: kis- vagy nagydolog, egyre megy.
Ilyen az állapota az ország talán legszebb fekvésű állomásának. És én értem Heinczinger vezérigazgatót. Leningrádban végezte az egyetemet – diplomata szakon –, s az ottani világ arra képezte, hogy visszapofázás nincs. Demokrácia és sztrájk sincs. Aki ezzel kísérletezik, el kell söpörni az útból. Ez mind benne van a vastag kártyacsomagban, amit keverget. De az nincs, hogy eladják a cég nyereséges ágazatát, a többit meg szarral kenik be. Mert már festékre sem jut.
Győződjön meg minderről személyesen, Heinczinger úr! Ha eljön Marosra, ünnepélyesen fogadjuk. Virág mellé rögtön kap egy doboz festéket. A miénkben is az lesz, festeni fogunk. Mit szólna március közepéhez? Akkor már jobb az idő. A táj gyönyörű, és ha a nap is kisüt, nemcsak az állomás szépül, a lelkünk is. Üzenjen, mikor enged meg elfoglaltsága egy ilyen kirándulást. piárnak se volna akármi. Majd beírom a naptárba.