Legtöbbször a szíve viszi előre

Siker vagy kudarc? Ilyenkor, újév hajnalán sokakat kérnek az óesztendő értékelésére, egyfajta számvetésre, s a jövő terveinek felvázolására. Mi olyasvalakit kerestünk meg, akinek 2008-as személyes sorsában inkább a negatív történések domináltak, viszont szűkebb környezete, klubja hatalmas „bravúrral” megmenekült az enyészettől. Lipcsei Pétertől, a Ferencváros labdarúgócsapatának sérülésből lábadozó kultikus figurájától gyógytornázás után kértünk és kaptunk interjút.

Sportkórház, tornacsarnok. Itt teljes az egyenjogúság, válogatott versenyzők, menő focisták ugyanúgy szenvednek a hozzáértő gyógytornászok „parancsszavainak” engedelmeskedve, mint a hozzájuk hasonló sérülésen, műtéten túljutott nyugdíjas betegek. Látogatásunkkor ott vannak a nénik, bácsik a bordásfalakkal, kisebb-nagyobb gumilabdákkal, polifoamokkal tarkított teremben, no meg az ismert arcok is; közöttük a legismertebb a stílszerűen zöld zokniban és nadrágban, fehér pólóban ugráló, lépegető, nyújtogató Lipcsei Péteré. A Ferencváros labdarúgója percre pontosan végigizzadja a penzumot, vált néhány szót a Honvéd szintén sérült focistájával, Palásthy Norberttel, hozzá érkező csapattársával, Dragóner Attilával, majd kis türelmet kér, amíg megmosdik. Ezután beszélgethetünk.
– Alig bírtunk időpontot egyeztetni, de most látom, tényleg nagyon komolyan veszi a rehabilitációt.
– Így van, a többieknek vége az idénynek, de mi, sérültek, nem állhatunk le. Heti három gyógytorna, mellette rengeteg erősítés, folyamatos a munka.
– Még javában pihenhetne, ha augusztus 25-én, a Békéscsaba elleni NB II-es bajnokin nem megy bele abba bizonyos kényes helyzetbe. Azóta lepergette maga előtt szerencsétlen ütközését a kapussal?
– Többször végigjátszottam a szituációt. Megcsináltam a cselt, a kirobbanó kapus pedig elvitte a jobb lábamat, s egyből tudtam, hogy nagy a gond. Azóta is sokan kérdezték, minek mentem oda így 5-0-s vezetésnél, de erre csak azt mondhatom, a szívem vitt előre.
– Mennyire hasonlított ez a sérülés ahhoz, amit az FC Portónál szenvedett el 1995-ben, s amely gyakorlatilag megakadályozta abban, hogy legalábbis Európa-szintű karriert fusson be?
– Ott edzésen ragadt le a bal lábam és elszakadt a keresztszalagom. Huszonhárom éves voltam, s nagyon bíztam benne, hogy meggyógyulok. Másnap meg is műtöttek, öt nap múlva kikerültem a kórházból, s már gépen erősítettem. Itthon, Magyarországon mások a módszerek, csak napok múlva műtöttek, gépen nem dolgozhatok, viszont intenzívebben megy a gyógytorna. De ezzel nincs is semmi probléma, sokkal inkább a lelki dolgokkal.
– Mármint azzal, hogy folytathatja-e a pályafutását, vagy sem? Mert utóbbi is szóba került közvetlenül az esetet követően.
– Porcleválásom lett, elszakadt a kereszt- és a belső oldalszalag a jobb térdemben, súlyosabban megsérültem, mint annak idején Portóban, ráadásul harminchat évesen. Ám annyi támogató, jóakaratú SMS-t és e-mailt kaptam, no meg a családom is mellettem állt, hogy úgy döntöttem, megmutatom, nem járt le még az én időm.
– Ha 2008-ra visszagondol, ez a sérülés az év fő csalódása?
– Nemcsak ez, hanem hogy a Fradi nem jutott fel másodszorra sem az NB I-be. Az előző idényben talán jobb csapatunk volt, de most is sikerülnie kellett volna. Nehezen emésztettem meg.
– Érdekes kettősség, hogy mégis éppen ebben az esztendőben menekült meg a klub, hiszen most érkezett meg a régóta várt befektető. Milyen érzés volt átasszisztálni a vészterhes időszakot?
– Végig a vezetők és a játékosok között őrlődtem, hiszen 2000, Csank János edzősködése óta én voltam a csapatkapitány, sőt, már 1998-ban Nyilasi Tibinél is, amikor először tértem vissza a Fradiba. Valahol az elnököket is meg kellett értenem, de még inkább a társaimat. Volt időszak, amikor a fiatalokat néha nekem kellett kisegítenem pár ezer forinttal, hogy legyen nekik kajára. S a vége felé már jöttek az abszolút kudarcok, a hatodik helyről visszaminősítés a másodosztályba, aztán az, hogy kétszer sem jutottunk vissza. Hála istennek, most úgy néz ki, megoldódott a helyzet, csak a játékra kell koncentrálni, s a mezőnyben sincs olyan erős rivális, mint amilyen korábban a Nyíregyháza vagy a Kecskemét volt.
– Mit szól az új idők új Ferencvárosához?
– Nehezen szoktam hozzá a sokszínűségéhez, a Fradit soha nem az jellemezte, hogy tele van idegenlégióssal. Ráadásul szerintem zömében nem olyan játékosok érkeztek, akik érdemben segíthetnének. Persze Shaw vagy Ashmore jó futballista, s egyetértek azzal, hogy jöjjön csak Ferenczi Pista, rúgjon 25-30 gólt, s akkor kit érdekel, hogy mennyit keres?
– Manapság a klubhűség egyre inkább elfeledett fogalom, ön viszont megszakításokkal 1990 óta szolgálja az FTC-t, s a legnagyobb válság közepette sem hagyta ott.
– Kár, hogy kevés ilyen akad, mondjuk Sándor Tamás debreceni pályafutása példaértékű a számomra. Én személyesen annyi sok szépet kaptam a Ferencvárostól, hogy hiába hívtak máshová, úgy gondoltam, annyival tartozik az ember, hogy marad, és teszi a dolgát.
– S még szebb, hogy fiaiba is átplántálta ezt a felfogást, pedig nem az a kitárulkozós, rádumálós típus.
– Valóban, nem szeretek szerepelni, s őket sem erőltettem semmire, mégis rájuk ragadt valami az én érzéseimből. A szüleim elváltak, én is apámmal mentem annak idején a meccsekre, s a gyerekeim sem hiányozhatnak a hazai pályáról. Péter 16 éves, egy sérülés után már abba kellett hagynia a focit, Krisztián 11, ő még bőszen csinálja, olyan, mintha felhúzták volna. Szeretik a csapatot, minden meccs után ott vannak az öltözőben, haverkodnak a játékosokkal. Aztán várják a következő találkozót.
– S ön mit vár 2009-től?
– Úgy érzem, túljutottam a nehezén, meg akarok gyógyulni, s visszakerülni a kezdőbe. Nagy vágyam, hogy az NB I-ből vonulhassak vissza.
Végszónak ez kiváló, de hozzáfűznénk, hogy Lipcsei a beszélgetés után kocsiba pattant, s az erősítőterembe hajtott. Nem egyedül, s nem először: egy szintén sérült, utánpótláskorú csapattársát csapta a „hóna alá”. Ezt hívják személyes példának. Minden szónál fontosabb.