– Miért van szüksége itt és most a művészeteknek szakrális találkozóhelyekre?
– Majdnem húsz éve vagyok a színészi pályán, gyakran tapasztaltam – főként korábbi munkahelyemen, a Vígszínházban, nyílt napokon –, hogy az emberek várnak a csodára, s nagyon szeretnek bennünket, színészeket. Ez egyrészt megtiszteltetés, másrészt hatalmas felelősséget ró ránk, amelynek illik minden szempontból megfelelni. Az utóbbi öt-hat évben egyre több szó hangzik el az emberek és az ország katasztrofális állapotáról, már-már közhellyé válik, s eközben semmi nem változik. Ezért nagyon fontos, mit mondunk, az még inkább, hogy hogyan, s az sem közömbös, hogy hol.
– Úgy érti, nem elég a jót választani, azt színvonalasan is kell képviselni?
– Mindkét dolog egyformán fontos. Az embernek előbb-utóbb el kell döntenie, hogy milyen úton akar járni. Istent vagy a sátánt választja. Az én gondolkodásomat, életutamat erősen meghatározza a piarista gimnáziumtól kapott erkölcsi muníció és a megkövetelt tudás. Nem azt akarom állítani, hogy szent ember vagyok, hogy életem minden pillanatában a jó erkölcs szabályai szerint éltem, nem vagyok se bigott, se képmutató. Azt viszont meg kell adni az emberek számára, hogy a hitüket tudják tartani, reményüket ne veszítsék el. A karácsony, a megváltó születésnapja arra figyelmeztet többek között, hogy az életnek igenis van szakrális küldetése, s ez mindennél előbbre való. Ekkor találtam ki: milyen jó lenne, ha volna egy olyan hely, ahol mindezekről lehet nyíltan és őszintén beszélni. A színház erre nem alkalmas, olykor még azt a szerepet sem tudja betölteni, amire rendeltetett. Vannak nagy csinnadrattás előadások, nagyon is modern színdarabok, de mindig megússzák azt, hogy kimondják a legfontosabb dolgokat.
– Tehát hisz abban, hogy a művésznek foglalkoznia kell a közélet dolgaival. Mások nem osztják ezt a nézetet, vallják: az író húzódjon be a dolgozószoba, a színész meg a színház mélyére.
– A barátaimmal viccesen így szoktuk eljátszani, milyen is az ön által megnevezett tipikus mentalitás: az utcán elterjed, hogy kitört az 1956-os forradalom. A tipikus mai színész erre azt mondja: jó, jó, de mi most próbálunk. De hát fiúk, valamit tenni kéne, bejöttek az orosz tankok – feleljük neki, mire ő, a tipikus: nem érünk rá, premier lesz egy hét múlva. Bizony, a valóságos forradalom és az orosz újramegszállás korában is voltak effajta reagálások, ahogy sokan ma a homokba dugják a fejüket. Tudjuk, hogy a kultúra soha nem tud teljesen politikamentes lenni, vannak, akik mégis semlegesek akarnak maradni. Mások pedig, amikor a kultúra ennyire átpolitizált, mint most, hol ide, hol oda hajlanak, s ezzel mérhetetlen rombolást végeznek. Ezen túl kellene lépnünk. Fontosak azok a helyek, ahol akár szakrális kérdésekről is beszélgethetünk, profán körülmények között, méltón a karácsonyhoz.
– Nem túl profán dolog a piaristákhoz képest egy szórakozóhely?
– Talán piarista kötődésem révén is, kaptam annyi bizalmat, hogy az Erzsébet híd pesti hídfőjénél létrejöhetett a Pilinszky János irodalmi kávéház. Névadója nem lehetett más, mint ő, a szakrális, katolikus magyar költészet óriása. Idén nyár óta az irodalom, a versek, a költészet magasrendű gondolatai teremtenek méltó keretet az őszinte vitáknak, beszélgetéseknek. Akár hiszik, akár nem, minden hátsó szándék nélkül szeretnénk fórumot teremteni a magasirodalomnak és a hozzá kapcsolódó kötetlen beszélgetéseknek, amelyek mindenki számára nyitottak, ahogy a karácsonyi istálló a betlehemi jászollal mindenki előtt nyitva áll.
– Tulajdonképpen öné a kávéház?
– Nem. Maga az épület és a vendéglátó- ipari egység is a piaristák tulajdona, negyedmagammal béreljük, s azért kaptuk meg, hogy magasztos tartalommal töltsük föl, ami nem esik nehezünkre. Mind a négyen piarista öregdiákok vagyunk. Én „csak” a tartalmi dolgokért vagyok felelős, „művészeti vezetője” vagyok a kávéháznak. Két társam a gazdasági, egy harmadik a vendéglátó-ipari részéhez ért, s van egy rendezvényszervezőnk. És értelemszerűen a vendégek rendelkezésére áll egy kávéházban, étteremben szükséges kiszolgálószemélyzet.
– Hogyan működik az irodalmi kávéház egy fél év után?
– Augusztusban nyitottunk, hogy a külföldiek érdeklődését is szondázzuk, s kiderült: nem lehet rájuk számítani. Bár a város szívében vagyunk, kicsit szerencsétlen, eldugott sarkon, sokan elmennek mellettünk anélkül, hogy észrevennék a kávéházat. Elsősorban a rendezvények színvonalával tudjuk elérni, hogy az emberek megtanulják, hogy létezünk. És vannak könyvbemutatók, önálló előadóestek, színházi előadások, koncertek – ezen a nyomvonalon szeretnénk jövőre is haladni. A nagyrendezvények mellett komoly jelentősége van a kluboknak, belőlük alakulhat ki a rendezvények törzsközönsége. Itt működik a gyógyult rákbetegek klubja, moldvai táncház szerdánként, egy vállalkozóklub, a Regnum Christi egyes rendezvényei, együttműködünk a Képmás magazinnal, amely kéthavonta tart gyertyafényes esteket Schäffer Erzsébet vezetésével. Mind a négy adventi vasárnapon délelőtti program várta a gyerekeket. Az utolsón a karácsonyi népszokásokat elevenítettük fel; gyermektáncházat, viselet- és hangszerbemutatót rendeztünk, s mindebben a BaHorKa énekegyüttes és a Rekontra zenekar volt segítségünkre.
– Mire számíthatunk a jövő évben? Ön mivel szerepel majd színművészként?
– Sinkovits Imrére emlékezünk január 18-án. A pinceklubban operasorozatra készülünk, s lesz Regnum Marianum-koncert. Én a Szamarakkal a paradicsomba című önálló esttel készülök, Réti Anikó zongoraművész közreműködésével. Nagyon fontosnak tartom, hogy bátorítsuk egymást a hitben, abban, hogy van remény, és élni szép. Nagy baj, ha álláskérdéssé válik a világnézeti hovatartozás, ha hazáját szerető hívőnek lenni nem jó ajánlólevél. És mégis, nagyon nagy öröm, hogy ennek dacára egyre többen merik nyíltan vállalni a hitüket és a világnézeti hovatartozásukat.
origo.hu
Ki lehet a Soros-ügynök Magyar Péter mellett? - 6/2: Kulja András
