Tönk szélén

Ott áll-e az ország karácsonyfája a Parlament előtt – díszszázad, vigyázz! –, avagy már elszállították tetemeit? Kérdésemre Pilhál György (Tollhegyen, Magyar Nemzet, 2008. december 30.) már válaszolt. Elárulta, hogy az ország karácsonyfája már akkor sem állt. Még szombaton, azaz 2008. december 27-én, névnapomon, János-napon ledöntötték talapzatáról. Tűzifaként végezte, de szociális felhanggal, mert egy négytagú család kapta meg. Olyan ez, mint a szociális érzékenységű forintautodafé. Egy kis magyar faluban, a Baranya megyei Geresdlakon a szociális érzékenység olyképp tombol, hogy a Magyar Nemzeti Bank forintbankjegy-zúzalékával tüzelnek, emitt meg az ország karácsonyfája hamvad el szociálisan feltüzelve. Most már csak az hiányzik, hogy a hamvadó cigarettavéget is az esélyegyenlőségi minisztérium (ha még volna ilyen) finanszírozza meg, mondván, van itt ám dohány.
Tehát 2008. december 6-tól december 27-ig állt – helyt – az ország karácsonyfája a Parlament előtt önmagáért és a világ dicsőségére. Élt huszonegy napot, mondhatnánk sommázva, jóval kevesebbet, mint a Tanácsköztársaság, ha ez élet lett volna. De halál volt valójában. A karácsonyfák mint karácsonyfák halva születnek, mert csak fenyőként éltek. Tudni való igazság ez, amely a természetkedvelő szíveket évente rendre megdobogtatja, és az irodalmias lelkeket megérinti, ennek ellenére mégsem kérdéses, hogy az, amit felállítottak az Országház elé, az egész ország karácsonyfája volt. Csak nekem kérdés ez? Nekem kérdés, bizony. Állítható-e vajon egy karácsonyfáról, hogy egy ország nevében áll? Olyasféle kérdés ez, mint hogy lehet-e Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnöke, és lehet-e Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Minden oroszok cárja? Gáz nincs. Karácsonyfa volt. Kezeket föl, praclikat a magasba! Ki szavazta meg ezt a karácsonyfát? Én nem.
Kérdem én, milyen alapon tettek bűnrészessé egy természetkárosításban? Ha magyar állampolgár vagyok, akkor elvileg ez a karácsonyfa az enyém. Igen ám, csakhogy én nem adtam parancsot a kivágására. Répáshutáról, a szent Bükkből származott az ország fenyőfája. Nesze neked, ökológia! Nesze neked, környezet- és természetvédelem! Szerintem kár volt kivágni. Nagy hiba volt kivágni az ország karácsonyfáját. A csillagszóró elpislan, a tönk viszont marad. Javaslom, júliusban mindenki vándoroljon el Répáshutára tönkszemlélőbe. Álljon ott a tönk szélén. Ahol az ország. Karácsonyfája állt. Bámulja csak meg az ország karácsonyfájának hűlt helyét! Nézze meg az ember!
Mondhatják persze, hogy álszent vagyok. Miért épp az az egy fenyő fáj nekem, amikor sok százezer köbméternyi fa végzi évente földi pályafutását a környezetbarát hőerőművek tüzelőjeként? Egy fecske nem csinál nyarat, egy fenyő hiánya még nem kiáltó üresség, legföljebb aprócska lyuk. Ami pedig a fenyőünnepet illeti – Kádár alatt ez volt a karácsony mozgalmi neve –, sokak szerint a betlehemi fa-gyermek gyilkosság miatt sem kell hogy fájjon a fejünk, hisz a búzát is azért vetjük, hogy learassuk. Fontos részigazságok ezek, én mégis úgy gondolom, hogy a világ nem a karácsonyfa felé halad. Való igaz, hogy a Szent Péter téren avagy a budapesti Országház előtt felállított fenyőfa ökológiai lábnyoma vajmi csekély, nem ettől döglik a légy. Az is igaz, hogy nem a faültetvényekről évente kitermelt karácsonyfák hiánya fog ökológiai katasztrófához vezetni. A deforesztáció, a természetvesztés már-már geológiai arányú folyamatai mellett – hatásait tekintve – eltörpül a mi kis karácsonyi szórakozásunk. A karácsonyi fenyőfamészárlás nem azért felháborító, mert ezen múlik a Föld sorsa. Azért felháborító, mert azt sugallja, hogy a mészárlás mögötti szemléletmód az új évszázadban még mindig megengedhető.
Új keletű ökológiai kultúránk egyre nagyobb súlyt fektet a használat után eldobható tárgyak elleni harcra. Nos, kérném, a karácsonyfa ennek eklatáns példája, prototípusa, csakhogy a fogyasztói lényeget a hagyománytisztelet láthatatlanná teszi. A kettős látás a Vatikánt is jellemzi. II. János Pál pápa és XVI. Benedek is sokszor beszélt a környezetvédelem fontosságáról. Legutóbb XVI. Benedek pápa például azt fejtegette, hogy a homoszexualitás és az őserdők pusztulása az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély. Ugyanakkor a Szent Péter térre karácsonyfát küldeni változatlanul a legnagyobb kiváltság, megtiszteltetés egy településnek. A Vatikán azzal tehetné a legtöbbet a természetvédelemért, a valódi, szó szerint gyökeres szemléletváltásért, ha szakítana az élő karácsonyfa teológiailag semmiképp sem szükségszerű, inkább újpogány „dogmájával”. A boszorkányüldözésen sikerült túljutni, akkor ez miért volna lehetetlenség?
Az Országház fenyőjéről azért kell beszélnünk, mert szimbolikus jelentőségű. Azért kell beszélnünk erről a karácsonyfáról, mert hál’ istennek az országban immár akadnak emberek, akik nem hajlandók a saját karácsonyfájuknak tekinteni. Akik nem fogadják el, hogy ilyenképp kell ünnepelnünk. Ahogy a szőrme is egyre több ember számára ciki, egyre több ember érzi úgy, hogy a valódi karácsonyfa szintúgy ciki. Ciki, miképp a cigi. Ciki, mint a megalázott állat. A Colosseum világából hosszú időbe telt eljutnunk a legújabb cirkusztörvényig, amely immár tiltja vadállatok szerepeltetését. Az egykor népszerű medvetánc is egyre brutálisabb, egyre anakronisztikusabb a szemünkben, noha nemrég még álltunk a tömegben vihogva, s dobtuk be a kalapba a pénzt. Ma egyre inkább úgy érezzük, hogy egy tigrist pitizésre kényszeríteni pitiáner szórakozás, általában állatokat etológiai adottságaiknak ellentmondó mutatványokra kényszeríteni pusztán a mi élvezetünk és mulatságunk végett primitívség, ám még mindig nem látjuk át, hogy a növényeket szórakoztató célra használni ugyancsak embertelenség. Primitívség. Növénykínzás, igen. A kínzás lényege tudniillik nem a fájdalom okozása, hanem a méltóság elvétele. Méltósága márpedig annak is lehet, ami a szó abszolút értelmében nem cselekvőképes, tehát állat vagy növény.
Az ünnep és az áldozat fogalma szinte a kezdet kezdetétől fogva összefügg. Beavatás nincs vér nélkül. Az azték vagy az ószövetségi emberáldozatok verejtékes lassúsággal alakultak át állatáldozatokká. Mivé fog vajon átalakulni verejtékes lassúsággal a karácsonyi növényáldozat? Bárcsak már ott tartanánk! Elképzelem, ahogy 2200-ban egy történelemtanár elmeséli, miképpen vágták ki az ember szívét az aztékok a nagy vallási ünnepek idején, majd szól arról is, hogy miképpen karácsonyoztak rituális fakivágással és faállítással azok a primitív huszonegyedik századi civilizáltak. Azt is elmondja majd a tanár bácsi, hogy az efféle civilizációk előbb-utóbb összeroppannak önellentmondásaik súlya alatt.
Valaki egyébként nyilatkozott, hogy nagyon környezetbarát a kétmillió kivágott karácsonyfa, mert majd januárban mindet elégetik. Érdekes, az elégetett benzin szén-dioxidja környezetkárosító klímagáz, az elégetett karácsonyfák szén-dioxidja meg nem. Oppá! A tanár úrnak igaza van. Efféle önbecsapásokba valóban civilizációk szoktak beleroppanni, de sebaj, egy négygyermekes családnak legalább addig is lesz mit aprítania az idén. No, nem a tejbe, csak fát.