Varsó kézbe venné az EU keleti politikáját

Ami Magyarország számára a történelmi és társadalmi érdeklődés szintjén a Balkán, az Lengyelországnak a posztszovjet térség. A különbség csupán az, hogy Varsó nem csupán beszél a keleti politikáról. Ennek kulcspontjáról, az Oroszországhoz fűződő viszonyról, a posztszovjet térség Moszkvával szemben álló országainak támogatásából adódó érdekellentétekről, a történelmi terhekről, az ebből is fakadó érzelemdús hozzáállásról, a Magyarországgal kapcsolatosan az utóbbi időben jól kivehető csalódottságról beszélgettünk Jan Malickivel, a Varsói Egyetem kelet-európai kérdésekkel foglalkozó legjelentősebb intézményének tekinthető Keleti Tanulmányi Központ igazgatójával.

Lengyelország keleti érzékenységét jól mutatja egy néhány hete történt eset. Lech Kaczynski elnök Grúziába látogatva vendéglátója ajánlására meg kívánta tekinteni a déloszét határnál az egyik ellenőrzőpontot, s a konvojt levegőbe lőtt sorozattal kényszerítették visszafordulásra. Ez a provokatív kitérő megosztotta a lengyel közvéleményt is, ugyanakkor jól mutatja egyrészt Varsó rendkívüli aktivitását a posztszovjet térségben, másrészt arról árulkodik, hogy Lengyelország meglehetős érzelmi túlfűtöttséggel közelítene e régióhoz. Nem gondolja, hogy adott esetben például Kaczynski elnöknek visszafogottabban kellett volna cselekednie?
– Mindannyian ismerjük a kaukázusi emberek egyfajta vehemenciáját és ravaszságát. Szaakasvili elnök is „ügyesen” komponálja mindezen tulajdonságokat saját politikájában. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy jégre vitte volna a lengyel elnököt, Lech Kaczynski ugyanis tudatosan látogatta meg az augusztusi konfliktuszónát, Dél-Oszétia határát.
– A Kaczynski államfő által a keleti politikában képviselt stílussal Lengyelországban sem ért mindenki egyet. Donald Tusk kormányfő például ugyanazt akarja, mint az elnök, ám az adott esetben nagy valószínűséggel visszautasította volna Mihail Szaakasvili „kirándulási” ajánlatát. Méghozzá azért, mert a keleti politika hatékonyságát csökkenti a túlfűtött érzelmi állapot…
– Igen, a lengyel politika és a társadalom egy része erős érzelmi töltéssel viszonyul Oroszországhoz. Ugyanúgy, mint a magyarok, ha az ’56-os forradalomról esik szó. A lengyel történelem pedig ilyen budapesti forradalmak sorából áll. Tusk miniszterelnök valóban másként lépett volna, s az is nyilvánvaló, hogy közte és a Kaczynski által képviselt erők között jól kivehető nézetkülönbség van a keleti politika folytatásának mikéntjét illetően. Az elnök abból indult ki, hogy itt az egész uniót érintő kérdésről van szó. S ez a fő oka annak is, hogy rászánta magát erre a diplomáciai értelemben meglehetősen furcsa lépésre. Lech Kaczynskit azonban megdöbbenti az a tény, hogy az Európai Unió hallgat a Kaukázus, Grúzia és Ukrajna ügyében is. Nem érti, hogy a háborút elindító, agresszor, Grúzia területéből két államot kihasító Oroszországgal miként írhatott alá (mint ezt Sarkozy tette) az EU olyan egyezményt, amelyet ráadásul Moszkva sem tart be. Kaczynski e furcsa kirándulással semmi mást nem akart, mint felmutatni az EU számára a helyzet drámaiságát. Tusk miniszterelnök ezzel szemben abban reménykedik, hogy sikerül megállapodásra jutni Oroszországgal, és meg van győződve arról is, hogy az EU-t diplomáciai úton győzheti meg a lengyel érvek helyességéről.
– Ön is utalt rá, hogy az EU tagországainak jelentős hányada másképp viszonyul Oroszországhoz, s általában a posztszovjet térséghez, mint Lengyelország. Lát esélyt a két álláspont közeledésére?
– Az augusztusi kaukázusi események egy pillanatra közelebb hozták az álláspontokat. Az Oroszországgal szemben megértő, visszafogott nagy uniós államok, így Franciaország és Németország is észrevehette, hogy nem lehet feltétel nélkül és határtalanul hinni Oroszországnak. A Grúziában történtek megtörték az úgynevezett oroszpártiak magabiztosságát is. Az augusztusi események csak Berlusconi miniszterelnökre nem hatottak, aki úgyszintén érzelmi alapon politizál. A Kaukázusban zajlott események azonban Lengyelország véleményét támasztották alá, Varsó még két régebbi tagállamot, Svédországot és Nagy-Britanniát is meggyőzött arról, hogy Oroszország visszatért a régi pályájára, s hatalmának visszaszerzésére törekszik. De mindez csak egy pillanatig volt érvényes. Jelenleg az a helyzet, hogy Oroszország ugyan nem tett eleget a háború után vállalt kötelezettségeinek sem, de az EU mégis kész a történtekre fátylat borítani. Nem csupán felújítja a tárgyalásokat Oroszországgal, amit még meg is értenék, hiszen esélyt ad arra, hogy hatni tudjunk Moszkvára. De ami még rosszabb, a nizzai találkozón a francia elnökség felajánlotta Moszkvának, hogy egy Amerika–EU–Oroszország háromszögben tárgyaljanak az új európai biztonsági rendszerről. Először került sor arra, hogy Nyugat-Európa Moszkvával vitassa meg saját biztonságának kérdéseit.
– Beszéljünk akkor arról, hogy miként értelmezi Lengyelország a keleti politikát?
– Mindenekelőtt hadd szögezzem le, mi, lengyelek szomorúan látjuk, hogy a keleti politikában Magyarország nem szövetségese Lengyelországnak. A magyarok aktivitása rendkívül csekélynek mutatkozik e téren. Senki sem várja el Budapesttől, hogy élharcos legyen, ezt Lengyelország mint a térség ez ügyben legérdekeltebb állama magára vállalja, de az elvárható lenne, hogy a magyar kormány se legyen közömbös a keleti partnerséget illetően. Ez számunkra azért számít fontos kérdésnek, mert a lengyelek máig nagy szívélyességgel viszonyulnak a magyarokhoz. Mindanynyian jól emlékezünk a magyar októberre vagy ezt megelőzően, az 1939 utáni menekült lengyel katonák megsegítésére vonatkozó nemes gesztusok összességére. E pozitív történelmi tapasztalatok azt eredményezték, hogy a lengyelek ösztönszerűen is a maguk természetes szövetségesének tekintik a magyarokat. Ezt azonban a tények sajnos nem igazolják.
– Ha nem is kormányzati szinten, de Magyarországon is érezhető egyfajta felzárkózás a lengyel törekvések mellé. Az ellenzék vezére például egyre többször veti fel, hogy az energetikai kérdésekben az egyelőre nehezen körvonalazódó összeurópai összefogás helyett reálisabb régiónk hasonló helyzetben lévő országainak együttműködése. A V4-ek soros elnökeként Lengyelország mit tud tenni ennek az előmozdítására?
– Azt látom, hogy egyedül a keleti partnerség lehet számunkra a közös pont. Ez a négy ország ugyanis komoly pénzekre tudna pályázni az EU költségvetéséből. Bizonyos politikai kérdésekben is fel tudnánk közösen lépni. Az energetikai együttműködésről azonban már lekéstünk. Emlékeztetek például arra, hogy Magyarország e tekintetben gyakorlatilag az orosz szállítók markába került. Szlovákiát is a Gazprom zsarolja. Ausztria elérte, hogy nála legyen a Gazprom elosztója, Bulgária új EU-tagországként szintén errefelé kacsingat, mint ahogy Szerbia is. Sajnos, Magyarország e tekintetben már nem lehet a partnerünk, ugyanis amije volt, azt már elveszítette. Lengyelország még harcol a teljes függőség ellen, s nem is sikertelenül. Gondoljon csak bele, hogy két éve még kinevették a lengyel köztársasági elnököt, amikor Brüsszelben („a mindenki egyért, egy mindenkiért” közismert elv alapján) az „energetikai NATO” ötletével jött elő. Az anyatejjel magunkba szívott oroszellenességről beszéltek. Pedig csak azt akartuk, hogy legyünk szolidárisak, s így üssük ki a zsaroló kezéből a fegyvert. Az idén az energetikai szolidaritás elve azonban már bekerült a hivatalos uniós okiratokba. Ez óriási előrelépés, amihez azonban bizonyos tapasztalatokra volt szükség. Ez a szolidaritáselv kulcsmomentum lesz az energiabiztonság szempontjából az egész EU, de főleg a V4 országok számára. Nagyon fontos kérdésnek tartom, hogy e körben mielőbbi megegyezés szülessen az energiabiztonság kérdéseiben. Egyébként két évvel ezelőtt még én is meg voltam arról győződve, hogy a V4 együttműködés már a múlté. A függetlenné válásunk kezdetén a közös sors hozott össze bennünket, s ez a szövetség jelentős mértékben személyes barátságokra épült. Aztán egy idő múlva ez az együttműködés döcögni kezdett. Az EU-n belül azonban – mint ezt az utóbbi fejlemények mutatják – ismét szükség van a regionális összefogásra. Most például nyilvánvaló, ha Lengyelország hatni akar az EU keleti politikájára, akkor a V4 együttműködésben betöltött elnöksége során törekednie kell egy szoros érdekszövetség mielőbbi kialakítására.
– Térjünk vissza ahhoz, milyen elképzelések mentén építené Varsó a keleti partnerségi politikát.
– Kezdjük azzal, hogy miképpen képzeli el Lengyelország a kapcsolatát Oroszországgal. Abból kell kiindulnunk, hogy politikai síkon egyértelműek a nézet- és érdekkülönbségek, mert mi azon országok oldalára állunk, amelyek vitában állnak Oroszországgal. Lengyelországnak egyértelműen hangoztatnia kell, nem ért egyet azzal, hogy Oroszország vissza akarja állítani saját domináns szerepét a posztszovjet térségben. Ez ugyanis az orosz nagyhatalmi elv visszaállítását jelentené. Ezért én azt támogatnám, fogadjuk el, hogy a köztünk lévő vita teljesen természetes. Minden országnak megvan a maga érdeke. Megértem Putyin miniszterelnököt, hogy a saját országa nagyságáért küzd. Én csak azt követelem a saját kormányomtól, hogy ugyanilyen keményen harcoljon Lengyelország érdekeiért. Meggyőződésem, Lengyelország számára elsőrendű fontossággal bír, hogy a balti államok mind gazdasági, mind pedig katonai tekintetben védve legyenek az Oroszországgal folytatott konfrontáció esetére. Olyan összeütközésekre gondolok, ami például Észtországot sújtotta a szovjet emlékmű eltávolítása után. Nagyon fontos az is, hogy Beloruszszia szabadon megválaszthassa a maga útját, s ebben ne gyakoroljon nyomást rá Oroszország. Ami pedig Ukrajnát illeti, itt a lengyel politika célja csak egy lehet, amennyire csak tudja, húzza az EU és a NATO felé. Ukrajnának egyértelmű támogatást kell kapnia az uniótól orosz ajkú keleti területeit és egyben energetikai biztonságát illetően is. Nem zárom ki ugyanis, hogy Grúzia után a Krím-félsziget következik. S természetesen minden áron meg kell védeni Grúziát, s elvezetni a NATO-garancia megszerzéséig. E nélkül ez az ország rövid időn belül ismét komoly veszélybe kerülhet.
– A kaukázusi válság azonban nem igazán erősítette Grúzia pozícióit. Kiderült például, hogy elnöke összevissza hazudott. Ezek után nem tartja taktikai hibának a Szaakasvili melletti kritikátlan kiállást, az ellenzék mellőzését?
– Ezzel teljes egészében egyetértek – egyelőre túl keveset tudunk ahhoz, hogy megállapíthassuk, ki az, aki hazudik. Túl keveset beszélünk az ottani ellenzékkel. Az egész Nyugat, elsősorban Amerika el volt ájulva Szaakasvilitől, a csodálatos, fiatal, jól képzett politikustól, aki a demokrácia reménye. Aztán tavaly Tbiliszi központjában gumibottal csépeltette az ellenzéket. Ezt követően egyébként a lengyel elnök találkozott az ellenzéki pártok vezetőivel. De egyetértek azzal, hogy e területen túl kevés a kapcsolat.
– Ukrajna integrációja sem túl egyértelmű. Nem gondolja, hogy amíg az ukránok többsége elutasítja a NATO-tagságot, inkább az európai integrációt kellene erősíteni?
– E téren bizonyos félreértés uralkodik! Az ukránok többsége valóban nem kér a NATO-ból, de ne felejtsük el, hogy ötven éven át tömték beléjük a NATO- és az Amerika-ellenes propagandát. Az észak-atlanti szövetség pedig még egyszer sem költött legalább egymillió dollárt arra, hogy Ukrajnában egy NATO-támogató akciót szervezzen. Amikor majd kiadnak egymillió röplapot a NATO-ról, vagy egymillió dollárért vesznek a rádióban, tévében csatlakozást támogató műsoridőt, akkor visszatérhetünk erre a témára, s meglátjuk, mit is gondolnak valójában az ukránok erről a kérdésről.
– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy Lengyelország emocionálisan közelíti meg Oroszországot. Ha azonban a külkereskedelmi adatokat vagy az orosz nyelv látványos előretörését tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a lengyelek nagyon is pragmatikusak…
– Ez így van. Attól, hogy érdekeink a legtöbb politikai kérdésben ütköznek, nem folyik köztünk háború. Bizonyítja ezt, hogy az utóbbi hét év során a lengyel–orosz kereskedelmi forgalom megháromszorozódott. Aztán minden vita ellenére Lengyelországban nő az érdeklődés Oroszország iránt. Ugrásszerűen megnőtt az orosz nyelvet tanulók száma. A lengyelek zöme abszolút ellenzi az orosz imperializmust, és védeni fogja az ettől veszélyeztetett kis országokat. Ebben az értelemben tehát valóban oroszellenes a társadalom nagy része, viszont abszolút oroszbarát, ami a kultúrát, az irodalmat és egyáltalán az emberek közötti pozitív kapcsolatokat illeti. A negyven év fölöttiek még mindig oroszul éneklik el önnek Viszockijt és Okudzsavát, s természetesnek tartják azt is, hogy Csajkovszkij zenéjét hallgatják és Bulgakovot olvassák. A Mester és Margarita például két ízben is Lengyelország legolvasottabb könyvévé választották. Az elhangzottakhoz persze hozzátartozik, hogy mindaz, amit magyar barátainknak a fentiekben elmondtam, kizárólag a térség kutatójaként tettem. Szavaim tehát nem valamilyen állami hivatalnoki, még kevésbé politikusi nyilatkozatként, hanem sokkal inkább egyetemi előadói véleményként értelmezhetők.