A Viasat3 frusztrált kasztráltjai

Az igényesség csak akkor vet gátat a szennynek, ha van demokrácia, van politikai kultúra, van erős, összetartó, de legalább egymás teljesítményét tisztelő szellemi elit, amely elég bátor ahhoz, hogy szubkulturális diktátumoknak ne engedelmeskedjen. S ha nem csak jelképes büntetést kapnak a törvény megsértői

Szombat délután, amikor a gyerekek is ráérnek, nem kell másnapra házi feladatot készíteniük, hangulatos filmet tűzött műsorra a Viasat3 arról, hogyan lehet könnyen, gyorsan, önkezűleg kasztrálni magunkat. E csatorna műsorainak színvonala sosem verdeste az egeket, de ami január 24-én délután adásba ment, az túl volt mindenen. Persze, lehetne a kasztrálásra való buzdítás egy beteg civilizáció ítélete önmaga fölött, amiért tönkreteszi a Földet. De miután a film a Viasat3-on ment, nem lehet kétségünk afelől, hogy itt egészen másról volt szó.
Tudjuk, a televíziózás nem kultúra, hanem pénz és hatalom kérdése. De vannak törvények, írottak és íratlanok, amelyek betartatlanul is törvények maradnak. Friderikusz Sándor nemrég megjelent könyvében beszámol róla, hogy amikor népszerűsített egy fanatikust, aki termékenységre szakosodott nemesebb szerveivel hosszú edzések után képes volt elhúzni egy kocsit, az adás után a nagy ötletet egy gyerek kipróbálta. Maradandó károsodást szenvedett. A showman néhány sorban túltette magát a baleseten, végül is nem vele történt a baj.
Nem gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hogy az ő műsorának bevétele miatt egy gyerek tönkretette a saját életét, hiszen talán sose lesz belőle boldog családfő. Tíz másodperc poénozásért a kamerák tüzében érdemes-e tönkretenni egy gyereket? Gondolom, nem olyan szülei voltak annak a leszakadt heréjű kisfiúnak, akik hatalmas összegre perelték volna a televíziót. Amerikából a kulturális degeneráltságok csak úgy ömlenek hozzánk, de már a jogokat fétisként tisztelő Egyesült Államok stílusa elakad valahol Nyugat-Európa atlanti-óceáni partjainál, de ha ott nem, akkor Hegyeshalomnál mindenképpen.
A filmben megszólaltatottak olyan lazán beszélnek a kasztrálásról, ahogyan én még a mandulaműtétemről sem szívesen. Egy idősebb pár arról számol be, hogy milyen jó érzés ez nekik, új mézesheteiket élik, a hölgy mosolyogva ecseteli, hogy őt ezentúl nem abajgatja nyughatatlan férje. Ilyen hölgyek szép számmal vannak idehaza is, de biztos vagyok abban, hogy párjuk kasztráltatásán kívül azért más megoldást is találnak, és nem csak a pénzszűke miatt. A Viasat3 működtetői alighanem beleszerettek ebbe a szennyfilmbe, s úgy döntöttek, szombat délután a tévé elé ültetik a vödrös nápolyit rágcsáló, sörhasát tovább növesztő hazai intelligenciát, csemetéikkel együtt hadd okuljanak. Lássák meg a progresszió távlatait: egy nyisszantással bárki elkezdheti a másneművé válás lélekemelő folyamatát. Aztán lehet rúzsozni, melleket plasztikáztatni, minden megoldható. A processzustól az elűzött férfilélek a semmibe hull. Kivégezték. Nem kellett senkinek. A meghívott női lélek (az igazi) pedig fényévnyire ijed. Fut, fut az ember kétféle lelke a civilizáció hosszú sarki éjszakájában. Menekülnek a kés élétől, a vér szagától. Ezalatt meggyártódik valami furcsa lény, Frankenstein elképzelései megvalósulnak. Egyetlen álma nem teljesül soha: lelket plasztikáztatni, sem férfiét, sem nőét, nem lehet.
A képernyőn olyan embereket láthattunk, akik úgy bántak társukkal, sőt, saját magukkal is, mint ahogyan a gazda az istálló állataival. De nem, a gazda kicsit azért sajnálja az állatait, ha természetük, teremtett mivoltuk ellenére kell valamibe beavatkoznia. A filmben meginterjúvolt mosolygós szörnyetegek régi elméletemet bizonyították, amely szerint, ha egy ember a másik embert (férfi a nőt, nő a férfit) tárggyá alázza, előbb-utóbb tárggyá válik maga is. Párok és furcsa párok közt a nemiszerv-cseréről úgy folyt a diskurzus, mintha az afrikját vesztett régi karosszék lélegző textilbőr fotelre váltása lenne a téma. Babits még arról írhatott, mit jelent szívet cserélni. Nekünk ez jutott, ezt tukmálják ránk altesti divattervezők: mit jelent nemet cserélni. Gyaníthatóan nem csak mámort és szórakozást. A 18. században divatba jött a paróka, és valószínűleg nem a dús hajkoronájúak ötölték ki. De kötelezővé vált. A parókát az is fejére kényszerült tenni, akinek hajzuhatag omlott alá a vállain. Gondolom, amint az a parókadivatnál történt, úgy a mai altesti divat tervezői sem azok közül kerülnek ki, akik egy nőt a maguk egyszerű eszközeivel boldoggá tudnak tenni. A filmben volt, aki az önkiherélést kifejezett kéjforrásnak állította be, de ahhoz, hogy ezt elhiggyem, egy frusztrált kasztrálttal egyeztetnem kellene definíciómat a kéjről. Lehet, hogy nem ugyanazt értjük alatta?
A nemiséggel kapcsolatos műtéti beavatkozások hatalmas üzletet jelentenek. Mi hát a teendő? Minél több pácienst kell toborozni. Például az ilyen filmekkel. Megnézném, kikből kerülnek ki az ilyen „alkotások” valódi szponzorai. Reklámszakembereik tudják, a legtöbb pácienst az emberi boldogtalanságtól remélhetik. Megígérik tehát a nemváltoztatás vagy a kasztrálás nyomán a boldogságot. Ráragasztják a szabadság címkéjét az abnormitás eszményére. Az embereket igyekeznek ráébreszteni, milyen boldogtalanok. A nők azért, mert nem férfiak, a férfiak azért, mert nem nők. Célszemély: az emberiség. Van ennél nagyobb biznisz?
A „neked mid van”, „nekem még egyelőre ez a régi van, de már találtam egy jó orvost, aki legyártja nekem az ellenkező nemű új kéjcsövet/kéjdobozt”-féle társalgás általános elterjedése, remélem, csak a globális felmelegedés utánra prognosztizálható. Addig meg hátha megjön az emberiség esze. A legnagyobb baj az, hogy a műsort gyerekek is láthatták. Mindössze tizenkét év volt a sárga karikás nézettségi korhatár. Tudom, nem rajtam múlik, de ha e műsor nyomán egyetlen gyerek kárt tenne magában vagy iskolatársában, a Viasat3 összes emberét bíróság elé állíttatnám.
Minden csatorna felelős a gyerekekért. Marsi Anikó, mint értesültünk, gyereket vállalt a párjával, jobbat ki sem találhatott volna magának. Emlékeztetném őt egy sok évvel ezelőtti riportjára, amelyet akkor láttam, amikor az én gyerekem volt óvodás. A riportban egy kisfiút láthattunk, akinek Fókusz-szereplésre vágyó anyja szerint az volt a kedvenc szórakozása, hogy tekegolyókat gurítson. (Hogyan juthatott eszébe? Csak úgy, hogy kivitték a felnőttek saját szórakozásuk színhelyére, a tekepályára.) Mutatták is az apróságot, kicsit nehéz mozgású volt, óvodáskorú ő is. Csontrendszere még igencsak fejlődésben. A hozzá képest hatalmas golyók emelgetése, mozgatása Marsi Anikóból euforikus szavakat váltott ki. Olvasóim tájékoztatására: egy tekegolyó 2,8-2,9 kilogrammnál kezdődik.
Az óvodás gyerek a tekegolyók többrendbeli elgurítása után elpihent az anyja ölében. Pontosabban eldobta magát a kimerültségtől. Gyalázatos műsora miatt a riporternőt akkor egy életre leírtam. Marsi Anikó más állapota idején eszembe jutott: vajon emlékszik-e arra a kisgyerekre, aki azóta talán fűzőben jár a korán tönkrement gerince miatt?
A „mindegy, miről szól a műsor, csak pénzt hozzon” receptje csak kulturálisan meggyengült, morálisan szétesett, védekezésre képtelen országban válik be. Kétségtelenül a legjobb úton vagyunk efelé, de még nem késő megálljt mondani. Az igényesség csak akkor vet gátat a szennynek, ha van demokrácia, van politikai kultúra, van erős, összetartó, de legalább egymás teljesítményét tisztelő szellemi elit, amely elég bátor ahhoz, hogy szubkulturális diktátumoknak ne engedelmeskedjen. S ha nemcsak jelképes büntetést kapnak az íratlan s a televíziózás írott törvényeinek megsértői, hanem akár állásukat is elveszthetik. Szeretnék hírt olvasni arról, hogy felelősségre vonták azokat, akik az önkasztrálás testi gyönyöreiről szóló műsort, gazdagon illusztrálva használt és vadonatúj nemi szervekről készült premier plán felvételekkel 12 éven felüli gyerekeknek szombat délután adásba engedték.