De hát nem jogainkért harcolunk most,
Hanem hogy szem legyen szemért,
És fog legyen fogért?
Berde Mária: Erdélyi ballada, 1929
evés múzeumban látni olyan pompás római sisakot, mint a nagyenyedi vártemplom helytörténeti kiállításán. Kedves román asszony kísér bennünket a poros tárlók között, amelyek bronzkori szekercéket, cserépedényeket, egy „szkíta” harcos komplett csontvázát, valamint római fürdő maradványait rejtik. Magyar anyag nem fért el a dák harcos szobra mellett. A tájékoztató táblán azért megjelenik a háborúskodást provokáló Habsburg-ármádia (1704) és a csupasz évszám, „1849. január 8-a etc.”, anélkül hogy egy szó esne az ősi épületben bűnösökről és áldozatokról. Pedig ha kinézünk a múzeum ablakain, nem csupán a főteret és a kollégiumot pillanthatjuk meg, de éppen alattunk van a meggyilkolt nagyenyedi polgárság „nyughelye” is. A világ kevés városa mondhatja el magáról, hogy utcahálózata elkendőzött tömegsírban összpontosul.
Találkozási pontok.
– Mi történt 1849-ben? – kérdezzük a román asszonyságot, aki értetlenkedve rántja meg vállát. Idősebb kolléganője többet tud: mentegetőzve mondja, hogy vegyes házasságból származik, ezért töri a magyart.
– Sok probléma volt a magyarok és a románok között – magyarázza. – Bejöttek a románok Nagyenyedre, mások szerint a Habsburg-katonák jöttek be, és a revolúció idején sok magyart megöltek.
– Ön szerint mi az igazság: románok vagy osztrákok tették?
– Szerintem vegyesen van az igazság: volt itt osztrák és román is, és az iskolában is ezt tanítják. De lehetséges, hogy az osztrákoké az egész felelősség. Az is megesett, hogy például Magyarbece magyarjai románokkal együtt támadták meg a katolikus templomot.
A vártemplom túloldalán középiskolás kollégiumi diákok ácsorognak a buszmegállóban. A fiúk történetesen a még mindig színmagyar Magyarbecéről valók, a lányok a 60-70 százalékos magyarságú Lőrincrévéről.
– Mit gondoltok, miért van márványtábla a kollégiummal szemben álló várfalon? – faggatjuk őket.
Mindannyian hümmögnek, fogalmuk sincs róla.
– Mit tanultatok a szabadságharcról?
– Az régen volt, még 5–8. osztályban – mosolyog bizonytalanul az egyik becei kamasz –, de arra emlékszem, hogy a románok felgyújtották a kollégiumot, Avram Iancu pedig bántatlanságot ígért a várba zárkózott magyaroknak, ám amikor kijöttek, végzett velük.
Túlélők a híd alatt
Ha magyarországi diákokat kérdeznénk, valószínűleg fogalmuk sem volna arról, milyen véres események zajlottak Erdélyben és a Délvidéken a szabadságharc időszakában. A honi tankönyvek szégyenlős szűkszavúsággal emlékeznek meg a pusztításokról, azok szervezettségét és tisztogatásjellegét nem hangsúlyozzák. A diákság körében használatos öszszefoglaló munkák „kisebb-nagyobb” nemzetiségi ellentétekről, móc gerillaháborúról, ne adj’ isten vérengzésekről szólnak, de azok dimenzióiról mélyen hallgatnak. Úgy tetszik, kísért a múlt: „Mi seperjünk a saját portánk előtt, és bízzunk abban, hogy a román marxista történészek is meg fogják azt tenni” – olvasható a Századok szakfolyóirat 1957-es évfolyamában a román vérengzések kapcsán kialakult román–magyar történészvitában.
Mi alaposan kisöpörtük a kényes kérdéseket, a románok mitológiát építettek belőlük.
– Magyarigenben, az erdélyi-hegyaljai szórványfaluban most is úgy élik meg 1848-at, mintha ma történt volna – mondja Gudor Botond református lelkész, aki egyetemi évei alatt az Alsó-Fehér vármegyei román betörések történetét kutatta, ezért folyamatosan támadták egy nacionalista folyóiratban. – A magyarországi magyarok hajlamosak igen romantikusan látni a szabadságharcot, március 15-ére, a pilvaxos ifjakra emlékezve; ezen a vidéken inkább az ükanyák jelentik negyvennyolcat, akiket agyonvertek, vagy a híd alatt húzták meg magukat, amíg az öldöklésnek vége nem lett. Nem véletlen, hogy amikor 1918-ban megjelent a román katonaság, ugyanaz a rettegés fogta el a hegyaljai, nagyenyedi magyarokat, mint a szabadságharc időszakában.
Mélylélektan, fűzi hozzá magyarázatképpen Gudor Botond, pszichológia és sztereotípia, amely akkor vérengzéshez vezetett, ma meg akadályozza a tisztánlátást. A fiatal lelkipásztor szerint a XVII. században, Mihai Viteazul korában alakult ki az erdélyi történetírásban a románság azonosítása a bocskoros, primitív parasztokkal és a magyarságé a fennhéjázó nemességgel, amin még a XXI. században sem tudtunk könnyen továbblépni. Horea, Closca és Crisan XVIII. századi magyarpusztító vérengzéseit követően, illetve Avram Iancuék 1848–49-es pogromjakor élte virágkorát ez a pusztító történelmi sablon: a román felkelők egybemosták a gyengén felfegyverzett, kisszámú nemzetőrséget a civil lakossággal, és ugyanúgy ölték a cukrászokat, kerekeseket, kántorokat, lelkészeket és gyermekeket, mint a hadviselésre alkalmatlan, kivénhedett polgári fegyvereseket. A román történészek pedig a magyar nemesség megleckéztetéseként, esetenként reguláris katonai csapatok összetűzéseként értékelték e vérgőzös és manipulált népmozgalmakat.
– Mi a helyzet a mai román történetírással?
– Már az is szemléletváltozást jelent, hogy szóba hozzák a történteket. De akkor lesz igazi változás, amikor Nagyenyeden a magyarok nappal koszorúzzák meg a tömegsírt, méghozzá a román polgármester jelenlétében; és ha a történelmi relativizálás végül tiszta képet ad saját bűneinkről és a románokéról egyaránt.
Három napig alszik az Isten
A magyarigeni lelkész szerint gyakran elmondjuk, a mócok mennyire tönkretették az enyedi kollégiumi könyvtárat, de arról mélyen hallgatunk, hogy Balázsfalván egy neves román nyelvtudós professzor könyvtárát hordták szét az 1849-ben beszállásolt honvédek. Vagy hogy amikor Bem körülzárta az osztrákok megszállta Gyulafehérvárt, azonmód megkezdődtek a magyar visszaütések, amelyek igazságosztó szerepük mellett túlkapásoktól sem voltak mentesek. A románok pedig a tömegsírokról hallgatnak, jóllehet elfogadják, hogy ott magyarok vannak eltemetve, de ehhez ortodox babona is társul: e területekre még ma sem mernek építkezni, rettegve a visszajáró halottak bosszújától.
– A közös ünneplésnek előfeltétele az ok és az okozat közötti összefüggések feltárása és bemutatása – fűzi hozzá Gudor. – A másik szemszögéből is tudnunk kell szemlélni az eseményeket, vagy legalább meg kell próbálnunk.
Ennek példája lehet az igeni lelkipásztor nemrég megjelent vaskos Bod Péter-monográfiája – román nyelven. Gudor Botond kérdésünkre elmondja, hogy a könyv visszhangja jó a román sajtóban, amely azt emeli ki, hogy e régióban eddig kevesen használtak olyan érveket, amelyek alátámasztják, nem pedig cáfolják egymást, illetve hogy a könyv „az erdélyi valóságnak megfelelően” mutatja be a népek viszonyát. És hogy miért román nyelven jelent meg az első monográfia XVIII. századi irodalomtörténetünk kimagasló alakjáról? Mert a románok bátorították a kiadást, a témában érdekelt magyarok kevésbé, mondja Gudor Botond.
De keservesen nehéz egymás szemével látni és láttatni.
Szállingóznak az emberek a felenyedi református templomba szombat reggel, a nagyenyedi megemlékezés harmadik, legmegrázóbb napján. A templom udvarán, a régi sírok között új kopjafa: „Az 1849. január 8-i áldozatok, köztük: Török Ferenc felenyedi ref. lelkész, neje, két kisgyermeke emlékére” – áll rajta a felirat. „A nagy, erős felgyógyi oláh pópa […] szegény atyámon súlyos sebeket ejtett; puskatussal verte a fejét, pedig mi térden állva kértük, védelmezne meg bennünket. Ő látszólag nevetve ütött a korbácsával emberei közé, közben szemeivel intett nekik, és egy nagy fűrészt hozatott a mi kínzásunkra” – írja Török Ferenc megmenekült leánya, Amália könyörgő levelében Ferenc Józsefnek.
Lassan megtelik a templom, a szószék alatt református, unitárius lelkész és katolikus plébános várakozik az ökumenikus istentisztelet megkezdésére. Külön az asszonyok, külön a férfiak – az ablakokon bezúduló, tűhegyes januári napfény és a hófehér falak egyszerű tisztasága mintha megemelné a gyülekezetet. Ott lebeg az emlékező nagyenyedi magyarság a három felekezet papjainak igéin, de lábát megvetheti a kemény szavakon, amelyek a gyászról és a számonkérés gyötrelmeiről szólnak.
– „Emlékezzél meg, Uram!” De nem bosszúra, nem kárpótlásra várunk: a felhívás arra vonatkozik, hogy ne feledkezzen meg rólunk az Úr, s elvegye gyalázatunkat – mondja Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész.
– „Aki pedig gyűlöli testvérét, az gyilkos.” Nemcsak gyásznap, de a megdicsőülés napja is a mai, mert áldozatot hoztak azok, akik százhatvan éve meghaltak magyarságukért. Bár kis nép vagyunk, ezekért az áldozatokért ismer bennünket a világ. Nevezzük ezt a győzelem napjának, ne pedig gyásznapnak! – indítványozza Szabó Dénes nagyenyedi esperesplébános.
– „Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől ragadozó farkasok.” Ma is bántalmaznak bennünket a leszakadt részeken azok, akiket keblünkön neveltünk, s akikről kiderült, hogy kígyók. Ugyanakkor a piros-fehér-zöld emlékkoszorú mellett vegyük észre a mezők tarka virágait is. „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts, szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Történelmünk során sokszor maradtunk egyedül, amikor vigasztalónk egyedül az Isten volt – szól Sándor Botond nagyenyedi unitárius lelkipásztor, megemlékezve Abrudbánya, Verespatak, Torockószentgyörgy, Alsójára meggyilkolt unitárius magyarságáról is. Ne a politikai hatalmaskodás, ne az anyagi érdek irányítsa a vezetőket, hanem a nép szolgálata – hangsúlyozza, majd elmondja Reményik Sándor Vigasztalásul című versét.
– Mindig a nagy vereségeinket ünnepeljük egyedüli túlélőként, írja Ottlik Géza, tegyük hozzá: sokszor éppen legyőzőinkkel együtt. Ma megint magunkban ünnepelünk, nincsenek itt azok, akik a vérengzést elkövették. Az örmények és a zsidók holokausztjuk után is talpra tudtak állni: meg kellene tanulnunk tőlük ennek mozgatórugóit – vélekedik Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő.
– „Három napig alszik az Isten.” Nagyenyedet feláldozták. Az osztrák Puchner generális és a vérengzéseket végrehajtó Axente Sever között titkos kapcsolat volt. Amikor Axente Sever a Maros jegére vezette embereit, azt mondta nekik, három napig alszik az Isten. Ekkor megfordult istenhit és nemzeti érzés sorrendje – zárja az istentiszteletet és a megemlékezést Krizbai Jenő Bethlen-kollégiumi tanár előadása, majd Kovács Jenő szombathelyi mérnök szavalata.
A kopjafa megkoszorúzását követő emléktúra meggyötri az ember testét, lelkét a dermesztő hidegben. Olyan falvakba látogatunk, amelyekhez évek óta elzarándokolunk káprázatos Árpád-kori templomaik és szívszorítóan fogyatkozó magyar közösségeik miatt. Egykor jelentős, sokszor városi rangú településekre, amelyek művelődéstörténetünk kiemelt emlékeit rejtik, hajdan erőteljes és tevékeny magyarsággal bírtak, de 1849 után többé nem tértek magukhoz. Kalauzunk a tömegsírokhoz Gudor Botond magyarigeni lelkész.
Az első állomás az Enyedtől délre, a nevezetes hegyaljai borvidéken fekvő Boroskrakkó, ahol Erdély egyik legszebb és legrégebbi középkori temploma nyújtott ideig-óráig védelmet az oda húzódó magyarságnak. Ma a hatalmas református istenháza oldalhajói lebontva, boltívei befalazva: az öldöklés után már nem volt szükség ekkora térre, a gyülekezet elfért a főhajóban is. „A foglyokat kettesével-hármasával kivezették a pinczéből, s mindjárt ott a gádornál agyonbunkózták őket. Az idő már alkonyodott, s mégsem voltak készen. Pedig sietniök kellett, mert híre jött, hogy a foglyok kiszabadítására honvédcsapatok közelednek. Istállólámpások fényénél folytatták tehát az öldöklést” – szól a korabeli forrás. A román történetírás szerint valójában a magyar nemzetőrök támadták meg Krakkót, ahol Axente Sever csapatai táboroztak, s ezzel a lakosságra vonták a felkelők haragját. Mindenesetre 300 magyart öltek meg ’48 őszén, akiket csak ’49 februárjában hagytak eltemetni – ebben a négy hónapban Erdélyi-hegyalja országútjait, falusi tereit temetetlen hullák százai borították. Legtöbbjüknek a nevük sem maradt fenn. Axente Sever, aki Habsburg állami kitüntetéssel és rendszeres anyagi juttatással rendelkezett, 1866–92-ig ide húzódott vissza – hiába, a nosztalgia nagy úr –, nevét ma emléktábla őrzi boroskrakkói lakóháza falán.
Krakkónak több mint a fele magyar volt 1848 előtt. A nagyja ma a rendőrség melletti tömegsírban fekszik, amelyet nem jelöl semmi, csak némi háztartási hulladék. Gudor Botondnak két híve van a faluban a papír szerinti hat magyarból.
Kutyaól és játszótér
Kovács Jenő szombathelyi útépítő mérnök és lelkes csapata – amint arról hírt adtunk (Margittai Gábor: Harapófogóban. Magyar Nemzet Magazin, 2003. július 12.) – 2002-től rendszeresen járta Fehér és Hunyad megye elhagyatott községeit, hogy kiássa a pusztuló magyar vonatkozású műemlékeket, temetőket a törmelékhalomból és a gazból. Kovács egyébként a napokban nagy hatású előadást tartott Nagyenyeden a mészárlásokról és ezekről az emlékekről. Most itt állunk a magyarigeni 1848-as tömegsírnál, amelyet ugyancsak hat éve tettek rendbe a helybéliek és szombathelyiek az akkor még létező Illyés Közalapítvány segítségével, de a borostyán kiirthatatlanul borítja be a szabálytalan halmot. Azoknak a holttestén, akik szintén a vártemplom falai mögött kerestek menedéket, készültek családjuk fegyveres védelmére, ám engedtek az ígéretnek, a főtéren szépen gúlába tették le a fegyvert, és ki-ki otthonába távozott. „A város végére a lóoskolába kivitettek és agyonlövettek, némelyekre 3, 5 vagy 7 golyóbis is lövetvén, irtózatos merészség és irtózatos látvány, amellyel az árvák és özvegyek kénytelenek valának nézni” – azaz a románok kényszerítették a hozzátartozókat, hogy végignézzék szeretteik leölését.
– A magyarigeni lelkész legfőbb gondja 1850-ben, hogy mit kezdjen 300 özvegyasszonnyal – mondja Gudor Botond. – Ez ma is komoly lélektani, gazdasági, érzelmi és pasztorációs problémát jelentene, hiszen nem volna kihez férjhez menni, nem volna, aki igazgassa a gazdaságot.
De ez már nem lehet kérdés: az egykor ezerfős magyarigeni gyülekezet kilenc főt számlál, ebből öt lélek a lelkész és családja.
Sárdon kutyaól, az egyik legnagyobb vérengzés színhelyén, Ompolygyepűn (Preszákán) román nemzeti színekre festett buszmegálló, a gyulafehérvári várárokban EU-kompatibilis játszótér őrzi a magyarok vesztőhelyét. Preszákán a polgármester értetlenkedni szokott, ha magyar zarándokok jelennek meg az Ompoly völgyében, ahol 700–800 zalatnai magyar nyugszik. Az emlékművön még ott éktelenkednek a gyutacsnak fúrt lyukak: az impériumváltás után a románok eltökélték, hogy felrobbantják (Piskin például sikerrel jártak). Magyarigenben ma is láthatók a golyónyomok a tömegsír obeliszkjén: a rendőrök arra lőttek célba. Az áldozatok holtukban sem nyugodhatnak.
Miért kellett az Erdélyi-hegyaljának, a bányavidéknek és Nagyenyednek elpusztulnia, magyarságának mára rohamosan fogyatkozó szórványközösséggé válnia? Az bizonyos, hogy itt a múlt alapjaiban határozza meg a jelent. Még az erdélyi – főként a tömbben magát nagyobb biztonságban érző székelyföldi magyarság – sem néz szembe azzal, hogy Enyed kérdése valójában az erdélyi magyar kisebbség megmaradásának minden veszélyét magába foglalja.
– Alsó-Fehér vármegye és különösen Nagyenyed lakossága kiöregedőben, a fiatalok nem jönnek vissza a városba – sorolja a problémákat Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök, önkormányzati képviselő. – Folyamatosan csökken a magyarok lélekszáma, így a szavazatszám is: tudomásom szerint 2008-ban például 46 temetés jutott hat keresztelőre az enyedi református gyülekezetben. Szórványmegye vagyunk, alacsony létszámunk miatt nem tudunk beleszólni a megyei és az országos politizálásba; ezért már az is eredménynek számít, hogy 2005-ben kiharcoltuk a háromnyelvű (román, magyar, német) helységnévtáblát (ez csak 20 százalék fölött kötelező, mi pedig nem érjük el a városban a 16-ot), illetve hogy évtizedek után újra magyar alpolgármesterünk van 2004 óta.
– Mi az oka annak, hogy ilyen érdektelenség övezi a nagyenyedi genocídiumot?
– Bár a Bethlen-kollégium a város és a megye magyarságának legfontosabb intézménye, és mindent meg kell tennünk, hogy megmentsük a leromlástól, sajnos a tanárai nem támogatják eléggé a munkánkat, nagy részük kivonja magát a közéletből. Szórványban nincs helye a politikai sokszínűségnek, mert már így is eléggé szét vagyunk töredezve. Ezért álltunk ki következetesen az erdélyi magyar közösség politikai egysége mellett, amire nem sokan figyeltek oda. Sok a vegyes házasság, már a kollégiumban is előfordul, ami a legvadabb kommunizmusban soha: a magyar diákok között akadnak olyanok, akik románul beszélgetnek egymással. Esetenként román pártok keresnek meg magyar egyházi embereket, hogy leaszfaltozzák a falujukba vezető utat, vagy központi fűtéssel látják el templomukat, ha őket támogatják magyar szavazatokkal. Efféle gesztusokra, politikai súlya folytán, az itteni RMDSZ-nek egyre kevesebb lehetősége van, különösen ellenzékben. Gond továbbá, hogy a Székelyföldön nem igazán értik meg a mi szórványhelyzetünket, és külön országnak tekintik magukat, pedig ez a felfogás még náluk sem működik – mutat rá Rácz.
– Nincs mód arra, hogy a román városvezetést is bevonják az 1848-as megemlékezésekbe?
– Ez folyamatos dilemmánk, mert ha meghívjuk őket akár csak egy gulyásfesztiválra is, azonnal igyekeznek kisajátítani rendezvényeinket. Meg kell érteni, hogy Erdélyben két párhuzamos társadalom létezik, és mindenki a maga fajtájával jár társaságba, hiszen komoly kulturális különbségek vannak közöttünk. Mi meg nem akarjuk feladni önazonosságunkat. Az együttlét ára pedig ez lenne. Március 15-ére mindig meginvitáljuk a románokat, el is jönnek – január 8-a már egy következő fázis. Az igazi toleranciát az jelenti Erdélyben, hogy a magyarok élik a magyar életüket, a románok a románokét, a szászok a szászokét. Számunkra a kulturális autonómia jelenthet hosszú távú és megnyugtató megoldást, ha saját magyar intézményeink életét mi magunk alakíthatnánk úgy, ahogy legjobban tudjuk.
Csak reménykedhetünk abban, hogy a távoli jövőben így lesz. Sok erdélyi szerint ott a legtoleránsabbak a románok, ahol már csak néhány magyar lézeng. Ahol már nincs tétje a toleranciának. A kolozsvári Házsongárdi temető közelében emléktábla figyelmeztet arra, hogy a magyarok 1848–49-ben 40 ezer románt gyilkoltak meg, 270 helységet pusztítottak el. Valósabb – osztrák – adatok szerint 4000–5000 móc felkelő halt meg a harcokban, szemben a 10 ezer magyar civil áldozattal.
„Itt románul susognak a tölgyek. Indulunk, jövünk hozzád Avram Iancu! Örökké a naptárban áll a neved. Éljen szellemed, Avram Iancu, mert Iancu mi vagyunk!” – énekelték lelkes hazafiak Románia-szerte az 1970-es és 80-as években. Az egykori ügyvédbojtárnak, aki a forradalom után megtébolyodott, s magyar parasztok kegyelemkenyerén tengődött a havasokban, ma minden jelentősebb romániai településen szobra van. Kolozsváron is utca van elnevezve róla. A régi Petőfi Sándor utca.
Vége
origo.hu
Európa a poszt-liberális világrend kapujában
