Csak déligyümölcsöt szabadna behoznunk

Magyarország – természetföldrajzi adottságaiból kifolyólag – mindenkor agrárország volt. A Monarchia korában a Habsburg Birodalom éléskamrájának nevezték. A Kárpát-medence centruma, a mai Magyarország nagy része termékeny alföld. Az ország területének hatvan százaléka kiváló termőtalaj, az egész földgolyóra vetítve ez az arány csupán hat százalék. A kedvező adottságok minden időben arra predesztináltak bennünket, hogy elsősorban mezőgazdasági tevékenységgel állítsuk elő a GDP jelentős részét. Ahogy Horvátország a tengerpartjából, Ausztria a téli síparadicsom mivoltából szerzi bevételeinek jelentős részét, nekünk ezt intenzív mezőgazdasági tevékenységgel kellene megtennünk.
A jelenlegi (kis) Magyarország a legpesszimistább becslés szerint is 15 millió embernek, a legbizakodóbb szakértői vélemények alapján pedig – intenzív gazdálkodással – 30-40 millió embernek lenne képes megtermelni az élelmiszert. Hozzánk importálni a józan ész alapján és mindenféle nemzetközi szervezetek befolyása nélkül működő gazdálkodás esetén csak a déligyümölcsöket és a tenger gyümölcseit szabadna. Ma már tízmillió embernek sem tudjuk megtermelni az alapvető élelmiszereket. Ír sertéshúst, argentin marhahúst hozunk be, továbbá spanyol paradicsomot, kínai fokhagymát.
Soha nem szabad elfeledni, hogy az agrártermelés alaptevékenység, mobiltelefon és autó is kell, de utóbbiak nélkül még most is lehet élni, a mindennapi kenyér nélkül viszont nem. A termékeny folyóvölgyek, legelők, rétek lehetővé teszik nálunk a kérődzők tenyésztését-tartását. Ez az állatfaj az egyedüli, amelyik képes fűből és szénából (melléktermékekből) húst „gyártani”. Ennek ellenére Magyarországon ma mindössze 700 ezer az összes szarvasmarha létszáma. Az 1970-es években még 2,5 millió volt. A Dunántúl nagyságú Hollandiában ötmillió szarvasmarhát és 15 millió sertést tartanak. A Benelux államokban tízszeres az állatsűrűség, nem úgy, mint nálunk! Az állománycsökkenés már a múlt század 70-es éveiben megkezdődött, 1990 után felgyorsult, a 2004. évi EU-csatlakozás aztán végképp betette a kaput. Feltartott kézzel mentünk az EU-ba, ahogy korábban Moszkva felé figyelt, most Brüsszelre néz a rendkívül szervilis hivatalnoksereg. Ugyanis Magyarországon nem a demokráciának, hanem a szervilizmusnak vannak hagyományai.
Szigorú nemzeti érdekérvényesítés az EU legfőbb vezérlő elve, de mi azt hittük, az EU-tanácsadók önzetlen Grál-lovagok, telve segítőkészséggel, és majd képviselik a mi érdekeinket is. Az EU azonban mindent megtett azért, hogy ilyen alacsony állatlétszámmal és ilyen kedvezőtlen feltételekkel írjuk alá a koppenhágai paktumot, mert így egy versenytársat szinte kiiktattak a nemzetközi élelmiszer-kereskedelemből.
Az élelmiszer különleges áru. A gyorsan romló állati eredetű élelmiszereket (hús, tej) csak a szállítás és a folyamatos hűtőlánc fenntartásának magas energiaköltségeivel lehet több ezer kilométerre szállítani. Ha kijózanodik a globalizált világ, az áruk szabad mozgásából bizonyára ki fogja emelni az állati eredetű élelmiszereket. Brüsszeli szakértők szájából is elhangzott már, hogy „az élelmiszert mégiscsak ott kellene döntően elfogyasztani, ahol megtermelik”. Mire ebből az elsóhajtott felismerésből jogszabály, cselekvés lesz – ismerve az illetékes szervek bürokratikus működését és a szabad szállítgatásokban érdekelt kereskedők lobbierejét, – el kell még telnie öt-tíz évnek.
Az állattenyésztés struktúrája, a farmméret tekintetében is különutasok vagyunk. Az EU összes régi tagállamában az állati terméket döntően családi farmokon, azaz kisüzemekben állítják elő. Ugyanis a családi farm megélhetést, munkalehetőséget ad a vidéki embernek, és a demokrácia irányába mutató állattartási szerkezet. Nálunk dél-amerikai típusú nagybirtokok (latifundiumok) alakultak ki, kevés gazdag tulajdonossal – sok-sok volt tsz-elnökkel és vezérrel, akik jókor voltak jó helyen! –, és sajnos kevés alkalmazottal. A falu ma már csak lakóhely, ám az 1950–60-as években még munkahely is volt, mert minden egyes paraszti gazdaság egy önellátó kisvállalkozás is volt egyúttal. Sajnos egyes „szakemberek” szerint a falu egy túlhaladott, megszüntetendő élettér.
Ezzel szemben érdemes felidézni Németh Lászlónak a múlt század 30-as éveiben írt gondolatait a „kert-Magyarországról”, és az általa megfogalmazott jelszót újra zászlóra tűzni: „Gyár helyett kert”-ben teremteni munkalehetőséget a magyar vidéknek. Nem lesz könnyű, mert a 40 évi diktatúrának köszönhetően a paraszti lét pejoratív, lenézett életmóddá vált. Az önellátó mivoltukra büszke parasztemberek utódai egy olyan társadalmi közegben nőttek fel, amely bármilyen gyári, hivatali, városi munkát rangban a primitívnek, trágyaszagúnak tartott állattartási, falusi tevékenység fölé emelt. Az ilyen – máig ható – társadalmi megítélés azt eredményezte, hogy az utódok felemelkedésnek hitték, ha megszabadulnak a lenézett paraszti munkától. Magyarországon a foglalkoztatottak hatvan százalékát a kis- és közepes vállalkozók alkalmazzák. A kis- és középvállalkozók legalább kilencven százalékban magyar tulajdonú cégek. A multinacionális cégeknél viszont az öszszes munkavállalónak csak 10-15 százaléka dolgozik, a multik száz százaléka ugyanis külföldi tulajdonú cég. Ennek ellenére a multinacionális cégek kapják az állam nyújtotta kedvezmények döntő részét, mégis tönkreteszik beszállítóikat. Először a legkisebbeket, de most már a középvállalkozókat fenyegeti agresszív, sokszor a jogszabályokat semmibe vevő üzletpolitikájuk. Nincs esélyegyenlőség a jogalkalmazásban. A multik extraprofitjuk birtokában meg tudják fizetni a legjobb ügyvédeket, ezáltal elbizonytalanítják, esetenként megfélemlítik a velük szemben eljárni akaró kis- és nagy hatóságokat.
A jogszabályok dzsungelében nálunk ezt könynyen megtehetik. A magyar hivatalnokseregnek mindenkor a magyar (kis)vállalkozó mellett kellene állnia. Ez nem jelenthet erkölcstelen engedékenységet, csak egy normális, természetes önvédelmet, hogy a vállalkozó érezze, hogy vele van honfitársa, aki őt mindannyiunk érdekében ellenőrzi. Ha valami isteni segítség folytán újra felível majd a magyar élelmiszer-termelés, nem szabad megfeledkezni az óriási orosz piacról, mert hiába az EU, hiába az áruk szabad áramlásának magasztos eszméje, Vas megyei húsüzemből például Grazba szállítani szinte lehetetlen. A nálunk vázolt viszonyokkal szemben ott olyan erős a nemzeti szolidaritás, a kamarai érdekvédelem, hogy a tényleges piacnyerés nem lehetséges.
Ha visszapillantunk az elmúlt húsz évre, világosan látszik, hogy milyen naiv, már-már ostoba jóhiszeműséggel közeledtünk az EU-hoz. Először a növényolajipar szűnt meg, majd a cukorgyárak, és végül tej- és húsipari üzemek tömkelege csukta be kapuit. Köszönhető ez a hatóságok azon szemléletének is, amely az EU-s jogszabály-harmonizáció során abban nyilvánult meg, hogy a magyar szabályozás enyhébb nem, de szigorúbb lehet, mint az EU-s. Ez az indokolatlan, önkéntes maximalizmus rendkívül ártalmas volt. Így jutottunk ide. Holott minden egyes élelmiszer-előállító üzem és állattartó telep munkahely megmaradásáért közelharcot kellett volna vívni! Legalább a hazai szükségleteket fedező élelmiszert mindenképpen itthon kellene megtermelni, mert mi lesz, ha természeti, gazdasági katasztrófa vagy járvány miatt leáll a szállítás Hollandiából és Kínából, annak analógiájára, ahogy most a gázcsapelzárással más irányból megtörtént?
A II. világháború alatt minden pesti rokonunk szülőfalumban vészelte át a káoszt, az élelmiszerhiányt. Ha falun sincs állattartás, mit lehet ilyenkor tenni? Tudatosítani kell a társadalom minden szegmensével, a falut megszüntetni akarókkal is, hogy az állatállomány a nemzeti vagyon egyik legfontosabb, legértékesebb része, és nem csak vészhelyzetben.

A szerző nyugalmazott megyei igazgató főállatorvos