Köznapló

Január 30., péntek
Kercsó Árpád elköszön. A jégkorongedzőt lehetetlenné tette a banktőke Zalaegerszegen. Megvették a fedett csarnokot a feje fölül, ahol a Titán csapatával edzett. A bank hitegette pár napig őt is, az önkormányzatot is. Mintha arra spekulált volna, hogy legjobb lesz, ha megsérti a legjobb magyar edző önérzetét, és akkor majd önként veszi a kalapját.
Így történt.
Sírnak a fiatalemberek, akik fel se szisszentek, amikor a meccs hevében kiütötték egy fogukat, és sírnak a szülők is. Rengeteg áldozatot hoztak a gyerekeikért, hogy ilyen edző keze alatt sportolhassanak.
Kercsó keserű, és készül az elégtételre.
Visszamegy Erdélybe, onnan jött valamikor. Kemény székely srácokat fog edzeni, és biztos abban, hogy sok öröme telik majd bennük. Amikor a román válogatottat edzettem, mondta ma egy interjúban, megvertük a magyarokat. Átjöttem ide, és utána hamarosan megvertük a románokat. Most úgy látszik, ismét az következik, hogy a játékosaim le fogják győzni Magyarország válogatottját. Előbb az ifjak, aztán a felnőttek.
Muszáj ennek így lenni?
Muszáj nálunk elhajtani olyanokat, akik tehetségesek? Akik keserű szájízzel olyan hírünket keltik majd, amely cseppet sem kívánatos? Édes mindegy, hogy egy bank, egy sportág „kaparj, kurtái” vagy a politika buta démonai seprűznek ki valakit. A következmény a lényeg: kevesebbek leszünk valakivel.
Ha csak a sportban lenne így. De így van csaknem mindenütt. És minden időben.
Elűzték az Operából azt a Gustav Mahlert, aki utóbb csodát művelt Bécsben. Nem kellett Otto Klemperer sem. A világszerte ünnepelt rendező, Ljubimov elképzeléseit a Vígszínházban meg akarta buktatni a Bűn és bűnhődés szereplőgárdája.
Sose felejtem el Szomory Dezső mondatát, felemelt ujjal figyelmeztette az ifjú Kellér Andort: „Vigyázzon a testvéremre, nem szereti a tehetséges embereket!”
A múlt század negyvenes éveiben hangzott el a figyelmeztetés. Nem változott volna azóta semmi?

Február 2., hétfő
Ma összeütközésbe kerültem néhány kiflivel. Hogy az elején kezdjem: tegnap vettem az ismert pékáruból vagy ötöt. Terveim voltak: úgy gondoltam, megeszszük őket. A kísérlet nem sikerült. A kifli elképesztő metamorfózison esett át, egyetlen éjszaka alatt megváltoztatta lényegét.
Uzsonnaidőben kicsi lányunk kedvéért karikákra vágtam egyet. Sajtot vagy lekvárt kent rá a feleségem, nem tudom. Lényegesebb, amit a gyerek mondott: a kifli szúr. Szamárságokat beszélsz, adtam az okos apát, de valamiért gyanút fogtam. Kézbe vettem az egyik karikát. Ó, jeleztem fennhangon, ezzel történt valami.
A kifli belseje megszűnt. Pontosabban: olyan lett, mint egy agyonhasznált szivacs. A szememhez emeltem, és átláttam a visegrádi oldalra. A héja megkeményedett, akár billegő szék alá is lehetett volna rakni. És tényleg szúrt.
Úristen, már pékből is importra szorulunk? – ezzel zártam le az uzsonna első részét. Kenyeret hoztam, s a pékárut többé nem neveztem kiflinek. Nem érdemli meg, hiszen csak látszatra volt az. Mint annyi minden ebben az országban.
Magamban sorolni kezdtem.
Hazámnak látszatra van kormánya, de még sincs, hisz nem kormányoz. Műcsontokkal eteti a népet. Azok azt, a kormánytagok a gittet rágják. És várják, hátha valami csoda elhozza a boldog jövőt.
Látszatra van iskolai oktatás is, de a minap arra gondoltam, még sincs. Levelet kaptam egy főiskolás ifjútól, akinek nem volt helyesírása. Amit egybe kell, azt különírta, a folytont j-vel, a rejtélyt két ly-nal.
Látszatra van áramszolgáltatás, de leesett húsz centi hó, és a „szolgáltató” Vasban rögtön katasztrófáról kezdett beszélni. Az ember elgondolkozik azon, hogy öt kilométerrel odébb, a szlovén oldalon éppannyi hó esett, mégsem tört ki pánik, és csak pár percig nem volt áram.
Látszatra gyógyítanak is ebben az országban, mégis több tucat áldozata van a „reformnak”, mióta kitalálták. Nincs mentő, nincs orvos, nincs olyan osztály, ahol segítenének – igaz, hogy felelős sincs.
Látszólag van sportélet, részt vettünk az olimpián, izgalmat mégis inkább az jelent, ami a lelátón történik, nem a pályán. Felnő egy korosztály, és nem érdekli, milyen a vállszélessége, végig tud-e futni pár kilométert, és kedvenc sportja: a „buli”. Vagyis a pia, „az anyag” és a dugás.
E logikai sorba tartozik, amiről Gusztos és Draskovics magyarázott. Hogy az utcai rablások tettesei Miskolcon csak látszatra cigányok, valójában nem azok. Illetve azok, de másként azok. És bár másként azok, arról nem szabad szólni, hogy ők azok. A rendőrkapitány szólt, elmondta, hogy az együttélés nem megy, mire megkapta, hogy rasszista, és leváltották. Azt hagyjuk, hogy hamar visszahelyezték. Van itt sok más, ami fontosabb.
Gusztosról és Draskovicsról tudjuk, hogy – miként Brutusról és társairól mondotta Antonius – derék, őszinte férfiak. Ők igaz ügyben szóltak most is, arról igazán nem tehetnek, hogy szavaik takarásba hoztak egy fontos kérdést. Azt pedig, hogy a sok cigány családot ki helyezte az Avas lakótelepre és miért. Arról is hallgatott Gusztos és Draskovics – akik derék, igazmondó férfiak –, hogy a mindig tettre kész liberálisoktól, míg kormányon voltak, a cigánykérdésről csupán két szóra telt: „megélhetési bűnözés”. Slussz, passz.
Nem csodálkozom hát, hogy szamárságokat írnak egyesek. Petri Lukács Ádám ilyen mondattal állt elő: „Egy napra visszaállította a köztársaság erkölcsi méltóságát Draskovics Tibor azzal, hogy mérlegelés nélkül felállította székéből a kapitányt, és kijelentette, morális döntést hozott.”
Petri Lukács henye mondata az önálló gondolkodásról való átmeneti vagy végleges lemondást jelzi. Aki a mögöttünk maradt két-három-négy-öt év honi történéseit cseppet is ismeri, annak egyértelmű: a Magyar Köztársaságnak momentán nincs „erkölcsi méltósága”. S azért nincs, mert akikre rábízták, nagy ambícióval elveszejtették. E csapat frontembere Draskovics Tibor. Mármost aki a cipőjén közéleti sarat cipel, morális döntést még életgyónás esetén sem hozhat.
A legjobb mégis az volt, amikor a Kossuth rádió tegnap déli híradójában egy riporter – a nevét nem mondom, majd ő csinál magának – azt vetette az országos rendőrkapitány szemére, hogy cigányokról beszél. Ehelyett miért nem mondja például azt, hogy a „nyolc osztályt nem végzettek”.
Ez isteni! Vagyis a hírszerkesztőknek mostantól így kéne fogalmazniuk: a sarkadi Tescót be akarják zárni, mert a nyolc általánost nem végzettek lopnak, és tettlegesen bántalmazzák az eladókat. Vagy így: Nyugdíjas társukat búcsúztató tűzoltókkal verekedtek össze a nyolc általánost nem végzettek Boldogon. Az utóbbiak részt akartak venni a rendezvényen, de az zártkörű volt. Nem engedték be őket. Egy tűzoltó súlyosan megsérült.
Tűz lesz, babám!

Február 3., kedd
Megállapítható, hogy nálunk a hozzáértés hiánya rongálja leginkább az erkölcsöket. Mire gondolok? Arra, hogy a cukrász nem tud jó rétest sütni, állítja, hogy nem a rétes rossz, hanem az én gusztusom. A futballista képtelen a lőtt labdát levenni, elmondja hát, hogy Zidane-tól is elpattant. Látta. Ez akkor is hazugság, ha Zidane-tól tényleg elpattant. Mert arra egy évben egyszer volt példa, emberünknél meg egy meccsen tucatszor. Az előzőeket mostantól ki lehet egészíteni egy szintén látványos példával.
Felújították a Szabadság hidat. Lefektették a villamossíneket, de hogy? Ha két szerelvény találkozik, pár centi híján a visszapillantó tükrök elütik egymást. Mit mond a tervező? Ők jól csinálták. Meg hogy nem is lehetett volna másként. És ha a villamosvezető behajtja a tükröt, nincs semmi baj. Vagyis neki áll följebb.
Elszabadultak az ágyúk a hajón. Irányíthatatlan a fregatt.

Február 4., szerda
Parlamenti zsúrfiúknak és finnyás pesti úri gyerekeknek, akik életükben nem jártak faluszéli cigány telepen, és habzik a szájuk, mert a miskolci kapitányt visszahelyezték, küldök egy történetet. Egy különös olvasóm ajándéka. Talán megbocsátja, hogy továbbadom:
„Nagykanizsán az ötvenes évek legelején vasárnaponként megjelent egy öreg cigány a vasútállomás utcáján. Az út közepén jött, s hangszeréből különös hangokat csalt ki – szinte beleborzongtam. Ilyenkor édesanyám kezembe nyomott egy sárgarézből való tíz- vagy húszfillérest, ki kellett vinnem a cigány muzsikusnak. Az előbb megnézett, majd derékból kissé előrehajolva megköszönte a pénzt. Apám felnőttkoromig kérdezte: »Fiam, honnan tudtad négyévesen, hogy az öreg cigány tárogatón játszott? Mi sose ejtettük ki a szánkon ezt a szót…« Azóta is, ha a tárogató hangját hallom, előttem van a szálfaegyenes cigány ember, akinek befont haja a derekáig ért, és ballag az idők végtelenségében, amíg élek.”