Kietlen, sátán-templomforma központi épület köré rendeződött, elárvult ipari víztározó, mellette kopár, lepusztult hegyoldal, és nagyobb körben „kúsza, vad vadon”. Eme nyomasztó földi pokolbugyorban folytatnak egyre nyomasztóbb játékokat gyermekek, akik közül végül hárman is eltaszítják maguktól életüket. Okkal-joggal jut eszünkbe Dante Infernója, maga a cím az Isteni színjáték hetedik pokolkörére utal, amelynek második kis gyűrűjében kínlódnak az öngyilkosok és az Isten személye ellen káromlók. Sopsits e filmben az utóbbi évek Magyarországán megtörtént gyermeköngyilkosságokra próbál brutális és kancsal magyarázatot adni. A két elválaszthatatlan jó barát szörnyű tettét, akik a film fináléjában együtt akasztják föl magukat, motiválja a szülők zavaros és kiegyensúlyozatlan élete, az újkorban reájuk szakadt nyomor, a vidéki Magyarország kilátástalansága, a baráti kör lelki sivársága, a felnőttek értelmetlen haldoklásával, halálával történő szembesülések. S mindenek előtt egy sátánian szuggesztív fiú. E kiskorú rém szinte a semmiből bukkan elő, majd a semmibe, vagyis az erdőbeli mocsárba bukik alá – önként – egy vérfagyasztónak szánt fulladásos jelenetben. E mini Cipolla többiekre kényszerített nyomasztó bátorságpróbái, valamint felnőttesen túlfrappírozott halál-konyhafilozófiája kergeti az önként választott halálba a két kisfiút is. Azért menekülnek Dante hetedik körébe e földi siralomvölgyből, mert a sánta ördögöcske – Sebestyén – csodás hókuszpókuszok, többek között egy tetszhalott galamb feltámasztása közben a halál csodálatos szépségéről szavalgat, majd borzalmas filozófiájának csúcspontjaként kijelenteni, aki gyilkolni vagy önként halni képes, azé a hatalom és a legnagyobb dicsőség e világon.
Eme, realitás és beteg fantázia határán egyensúlyozó jelenetek – az újsághíreknek és a bulvártudósításoknak köszönhetően tudjuk – a valóságban is lejátszódhattak, ám a filmen belül a rendező nem tudja velünk elhitetni, hogy mindez így történhetett. Hiteltelen, ahogyan Sopsits, afféle ateista prekoncepcióval, az istenhitet próbálja az öngyilkosság(ok) végső okaként feltüntetni, abból a faramuci logikából kiindulva, hogy ha úgyis van mennyország, akkor oda kell menekülni a földi kínok elől. A vallásos nevelésben legalább olyan fontosak a jó cselekedetek, mint a hit gyakorlása, sőt, a két dolog egymással nem áll szemben, hanem szorosan összefügg. A film első számú fogyatékossága, hogy egymással nem szemben álló dolgokat ütköztet. Ugyanis a kis sátánfi mellett a bajok másik okozójának feltüntetett fiatal lelkész, akihez a gyerekek hittanra járnak, abszolút tehetetlennek, már-már ostobának, máskor meg túl elvont elméletek imamalommolnárának tűnik. Hogyan kergethette hát a mennyről szóló tévhitekkel halálba éppen ő a gyerekeket, ha annyira tehetetlen, mint amilyennek a film ábrázolja? Ráadásul tudjuk: nincs a világon olyan felkészületlen pap, aki ne tudna választ adni arra a tipikus gyermeki kérdésre, hogy ha Isten abszolút jó és mindenható, akkor miért hagyja, hogy sok jó ember annyit szenvedjen, majd meghaljon? Még egy mezei hitoktató is többet tud annál, mint a filmbeli pap, aki mindenre csak azt szajkózza, hogy semmit sem tudhatunk pontosan, mert Isten szándékai kifürkészhetetlenek. Sopsits Árpád ateista prekoncepcióval manipulálta filmtörténetét, amelynek logikai bukfencei, a motivációk hiányossága, az érdektelenségig önismételt szörnyűségek példázzák a magyar rendezők egyik tipikus hibáját: lebecsülik a forgatókönyv jelentőségét, s – nyilván anyagi okoktól is motiváltan – nem bízzák profi írókra a novella megírását. A film másik alapvető hibája, hogy a rendező nem dönti el, pszichonaturális szociót, vagy látomásos példázatot akar készíteni. Így a mű hol dekoratívan fényképezett parabolába, máskor negativista szociothrillerbe csap át. A valódi történet és az elmélyült létfilozófia hiányát nem tudja elleplezni a film legfőbb erénye, a festői fényképezés sem. A sokkoló üzenethez képest a szépelgő dekorativitás bántó kontrasztot teremt, ezt a rendező sokkoló zenei effektusokkal próbálja olykor sikerrel, máskor sikertelenül ellensúlyozni. Mégis, Sopsits Árpád új filmjének első számú fogyatékossága, hogy nem érti vagy nem akarja megérteni a keresztény humanizmus, a megváltás, a kegyelem, az átlényegülés lényegét. Nem az a rendező fő hibája, hogy gonosz világot ábrázolt, hanem hogy velejéig gonosz filmet készített. S erre a tehetség sem adhatna felmentést.
(Sopsits Árpád: A hetedik kör. 107 perc, Hunnia Filmstúdió, 2008.)
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
