Unterman Teddy bajban (II.)

A kiebrudalt Farkasházy állami pénzzel való táplálása csupán azért érdekes, hogy látva lássuk: a balfertályon még a kegyvesztett kádert is felfogja a szociális háló. Ami dicséretes dolog – az viszont már kevésbé, hogy mindannyiunk pénzéből

Ott hagytuk abba, hogy a Hócipő újabban egy számonként másfél oldalas, Munkaügyi ABC című szellemes összeállítást közölget tizenegy részben, amelyet az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogat a Munkaerőpiaci Alapból. Ha hihetünk Farkasházy Tivadarnak, a botcsinálta főszerkesztőnő többes szám első személyben nyilatkozó férjének, a Hócipő című „szatirikus kéthetilapban” egy oldalt félmillióért lehet kibérelni – az tizenhat és fél oldalra vetítve listaáron 8,250 millió forintot kóstál. Egy darabig reménykedve keresgéltem a közalapítvány pályázatai között, hátha találok valami személyre szabott lehetőséget, hogy sajtómunkásként hozzájárulhassak az ikerválság idején a munkahelyek közérdekű teremtéséhez vagy legalább megtartásához; de például a nyertesek listáján az utóbbi években még elvétve sem találtam sajtóorgánumot. Van ott minden, kulturális szervezettől roma alapítványig – Hócipő és Honderű sehol. Azt még csak elképzelni sem merem, hogy Farkasházy Tivadarné lemutyizta volna a bizniszt a Munkaerőpiaci Alappal. Ráadásul ez a pénzmag is ahhoz a Szociális és Munkaügyi Minisztériumhoz kötődik, amely a legendás jubileumi nőnapi cikket három- (Farkasházy szerint „csak” két és fél) millió forintért megrendelte. A vastag betűs ismertetőből következtetve a munkahelymegtartó képzés támogatási forrásait sikerült megcsapolni, amely „a foglalkoztatás elősegítését szolgáló, a munkaügyi központok által nyújtható támogatások egyike”, feltéve, ha beszuszakolható a szakképzési törvény hatálya alá. Dőlni fogunk a röhögéstől.
Nos, nézzük akkor, miként kell harcolni a foglalkoztatásért világválság idején – állami apanázsból, amúgy Hócipő módra. „Tizenegy részes sorozatunk mindig két ember egymásra találásáról szól, amíg el nem fogy az ABC huszonkét betűje” – kapjuk meg a használati utasítást. Ezúttal a C és a D, Cézár és Dénes van soron. „Cézárt, a Nemráz Villamos Biztonságtechnikai Kft. vezetőjét derült égből villámcsapásként érte, amikor Dénes, a cég legmegbízhatóbb érintésvédelmi szakembere kávézás közben a következő vallomást tette: vannak ezek az új erősáramú berendezések, hát én ezeken már egyre nehezebben tudok kiigazodni, ráadásul az érintésvédelem-szabványossági felülvizsgálói végzettségem érvényessége is lejár a nyáron. Azt hiszem, keresned kellene valakit a helyemre” – szól a nagyon életszerű felütés; aztán így is folytatódik, ebben a termelésiregény-stílusban. Szerencsére a készséges munkaügyi központ megoldja a problémát, különös tekintettel a villámvédelmi tanfolyamra. Nem is értem, miért nem írta alá a szerző e boldog véget érő remekművet. A karikaturista viszont (az ő rajzainak közük nincs a sztorihoz) szignálta munkáit. A hóhért átképzik udvari bolondnak, a sárkányölő királyfit balladaénekesnek, a kutyapecért udvari masszőrnek, térítik a griffmadárra pattanó János vitéz utazási költségét, bedugaszolt palackba zárják a 45. életévüket betöltött varázslókat. A kedvencem azonban az, amikor a rőzsehordó nénike azt mondja a vándorlegénynek: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, ezért megmutatom a kivezető utat, a munkahelymegtartó képzési támogatást.” Nos, a program sikeres: Farkasházyék munkahelyét sikerült megtartani. Az más kérdés, hogy ennél a rizsánál még Karinthy Frigyes reklámriportja is mulatságosabb a szőnyeggyárban.
Farkasházy minapi nyílt leveléből többek között azt is megtudtuk, hogy – ellentétben Pilhál György kollégám meglátásával – nem Aczél György emlőin nevelkedett. Ezt én sem gondolom: vannak itt időben közelebbi elvtársak is. Nem hiába szervezett Horn Gyula hatalomra juttatása érdekében esernyős chartát meg kabaréhaknis „tavaszi hadjáratot”; nem hiába adott kistehenes trikót Medgyessyre: a hálás miniszterelnök már 2002. augusztus huszadikán sietősen kitüntette Vitray Tamás, Bodor Pál, Bolgár György, Selmeczi Tibor, Trunkó Barnabás, Wisinger István és Mészáros Tamás társaságában. Mert ugyebár a humor mindig ellenzéki, a sajtómunkás pedig megvesztegethetetlen őrzőkutya. Farkasházy a Gyurcsány-érában kiszorult ugyan a közrádióból, de az apanázs nem szűnt meg. Korábbi harcostársa, Selmeczi Tibor szerint „Farkasházy kirúgásának hogyan is lenne politikai oka, hiszen ő ennek a mostani koalíciónak a gyermeke”. Ő azonban, akiből „kilépett a rádió”, a legkevésbé sem így gondolja. Még most is vissza-visszalő félreeső internetes fórumokon: „Az sem tűnt fel senkinek, hogy a mostani vezetést oly lelkesen védő MSZP-s funkci, Gellért Kis Gábor miért olyan csöndes az elmozdítása óta. Nekem lennének tippjeim, de nem akarok pereskedni.”
Én sem akarok soha pereskedni, mégis időnként a bírói pulpitus elé citálnak mindenféle balliberális politikusok, s újabban már újságíró kollégák is. Nemcsak a véremet akarják, hanem a pénzemet is. Szomorú, antidemokratikus fejlemény ez, hiszen azt mutatja: nem bíznak az ékesszólásukban, nem bíznak a tollukban. Ugyanakkor halálra sértődnének, ha én perelném őket, mikor elszállt velük a lánckörhinta. Itt van például a Hócipő másik vezérpublicistája, Megyesi Gusztáv, aki az azóta az őszödi vallomásból is megismert hazugságokkal történt három évvel ezelőtti Gyurcsány-diadalt a következőképpen, a szokott álhírek műfajában reagálta le e roppant szatirikus kéthetilapban: „A 2006. évi országgyűlési választások megnyerése alkalmából az MSZP és az SZDSZ kitüntetéseket adott át az elmúlt négy évben, valamint a kampány alatt a koalíció sikeréért dolgozó aktivistáinak. A két párt a Magyar Köztársaság Közép-, illetve Óriásbránerrel Ékesített Érdemrendjét adományozza a Révai-, Horváth Márton-, valamint Csontos János-díjas Magyar Nemzet (…) publicistáinak a magyar nyelv sikeres, egészen az ötvenes szókincsig történő letisztításáért.” Ízlelgessük ezt a tobzódó verbálhumort: még ott a szája szélén az emlékezetes narancsbukta tünékeny édessége. Ne tegyünk most társasutazást az Élet és Irodalomból átránduló Megyesi rózsaszín, végtelen szeretettel teli lelkében: élvezzük inkább e történelmi poén cizellált stílusrétegezettségét! Révai, Horváth, Csontos: minő sztálinista triumvirátus! Csontos-díjas Nemzet: nos, ez egy kicsit bicsaklik, de a rajongó Esterházy majd kicsit félrenéz. Ötvenes szókincsig való letisztítás – nos, ezt nem értem. De ha már mindenképp muszáj, akkor sem lenne benne a bráner, ez az utánozhatatlan stílbravúr, bármily mélységes mély a Megyesi-féle szókincstrezor. És ez még csak a Hócipő vezérpublicistája…
A kiebrudalt Farkasházy állami pénzzel való táplálása csupán azért érdekes, hogy látva lássuk: a balfertályon még a kegyvesztett kádert is felfogja a szociális háló. Ami dicséretes dolog – az viszont már kevésbé, hogy mindannyiunk pénzéből. Farkasházy azt hiszi, hogy a Magyar Nemzet személy szerint ellene folytat bosszúhadjáratot. Nem érti, hogy nem az ő ellentmondásos személyéről van szó, hanem a korrupt államrezonról. Hogy ebbe a Hócipőbe egy demokráciának egyetlen adóforintot sem volna szabad juttatni sem közvetlenül, sem áttételesen. Hogy ne illethessen gyűlöletbeszéd vádjával, kerestem a világhálón egy függetlennek tetsző elemzést, amely egy korábbi állami megsegítés jogosságát vagy jogtalanságát vizsgálja. A Revizor a Nemzeti Kulturális Alap, vagyis szintén egy állami fenntartású szervezet kritikai fóruma. László Ferenc itt Nehéz szatírát írni? című kétrészes írásában a kulturális miniszter keretéből a Hócipőnek nyújtott pénzügyi támogatás ügyében vizsgálódik. De erről majd legközelebb.