Gyermekeink két hosszú zöld levelű, pálmaszerű virág között szorongtak a Polski Fiat hátsó ülésén, így érkeztünk meg Lengyelországból a parassapusztai határállomásra 1988 tavaszán. Majdnem tíz év után végleg haza. Csak hónapokkal azelőtt is komoly határőri és vámellenőrzésre számíthattunk volna, ám ekkor már a kutya sem törődött az akkori kommunista állampolgársági viszonyokhoz képest kissé bonyolult jogállású, de mégiscsak magyar családdal. Valami már volt a levegőben. A bolsevizmus végelgyengülésének utolsó hónapjait éltük, jóllehet én ezt korábban már abból is éreztem, hogy egyre sűrűbben jelentek meg különféle lapokban meghúzatlanul azok a tudósításaim, írásaim, amelyek témájukban, hangnemükben, szóhasználatukban egyáltalán nem illettek az akkori sajtóstruktúrába. Magyarán: nem a fennálló rendszer szája íze szerint íródtak.
Némi lengyelországbeli szolidaritásos előélettel, s ezt nyíltan vállalva is, helyet kerestem magamnak a hazai sajtóban. Állást persze nem találtam. Kevéske kenyérkeresethez akkor jutottam, amikor decemberben felhívott apám korombeli ügyvédje, Ruttner György, hogy szeretnének egy országgyűlési – természetesen „ellenzéki” – lapot indítani. „Kossuth után szabadon!” Tudja, hogy állástalan újságíró vagyok, ha van kedvem, menjek, segítsek. Örömmel vágtam neki, annál is inkább, mert ekkor vehettem részt először a magyarországi rendszerváltoztatás közvetlen eseményeiben.
Ruttner doktor irodájában, majd Sóvári Zsuzsa budai lakásában gyűltünk össze néhányan az Országgyűlési Tudósítások című lap szerkesztésének és megjelentetésének első megbeszélésére. Felelős szerkesztőnek közfelkiáltással rögtön megválasztottuk Ruttner doktort. Volt ebben némi félelem és önzés. Mert ha valami balhé adódik, ő legalább jogász, majd csak kimossa magát, esetleg bennünket és az újságot is, hiszen még a lapengedélyt sem kaptuk meg. Igaz, hogy a „céget”, a lapot kezdetben finanszírozó Haas György tanácsára egy isten háta mögötti őrségi faluba jegyeztették be adóügyi megfontolásokból. De nem számított semmi, akkor ilyen apróságokkal, hogy lapengedély, senki sem törődött. A csapat pillanatokon belül összeállt, az olvasószerkesztést a volt Ifjúsági Magazin-os Schreiber Gyuri (később a HVG munkatársa) és jómagam végeztük felváltva, hiszen a parlamenti ülések alkalmával naponta jelent meg az újság. Én még a tördelést is irányítottam, úgyhogy alvásról ezeken a napokon alig lehetett szó.
Az első lapszám impresszumának névsora: Aradi Béla, Dávid Gyula, Kiss Zoltán, Korányi G. Tamás, Kovács Judit, Kun Tibor, Nagy István, Pálffy Katalin, Sóvári Zsuzsa, Szabó György István, Szakonyi Péter, Szép Ildikó, Szilágyi Gábor s jómagam.
A beharangozó vezércikket természetesen Ruttner György írta. Íme, szóról szóra:
„Reformidőket élünk. A jelenhez a múlt segítségét is hívjuk, amikor életre keltjük az Országgyűlési Tudósítások kiadványt. Az 1832–1836-os diéta a magyar reform első jelentős mérföldköveként vonult be történelmünkbe, de arról is nevezetes, hogy kézzel másolt »kiadvány«-elődünk alapításával ekkor lépett az országos politika színterére egy fiatal ügyvéd, Kossuth Lajos, aki a nemzet egyik valódi vezetőjévé vált. Az országgyűlési ifjakkal összefogva arra vállalkozott, hogy a diétán történtekről tudósítsa az országot, és ezzel mind a képviselőket, mind a vármegyéket felrázza.
A Fiatal Ügyvédek Klubjának tavaly ősszel létrehozott Képviselői Tanácsadó Szolgálata ugyanezt a célt tartja szem előtt: ifjú újságíró kollégákkal összefogva hű és objektív tudósítást, dokumentumértékű tájékoztatást adni a parlamenti ülésszakon történtekről.
Amit a T. Olvasó most a kezében tart, nem »lap«, hanem »tájékoztató alkalmi kiadvány«.
Ami az Országgyűlésben elhangzik, az szó szerint szerepel kiadványunkban, csak az esetleges bántó nyelvi képtelenségeket javítjuk ki. Néhol olyan megjegyzést fűzünk az elhangzottakhoz, ami az érthetőséghez, az olvasó eligazodásához feltétlenül szükséges. Ezeket azonban a parlamentben elhangzottaktól jól felismerhetően elkülönítjük.
Vállalkozásunkkal a hiteles tájékoztatás iránti igény kielégítésén keresztül a reformtörekvések sikeréhez és a társadalmi megújhodáshoz kívánunk hozzájárulni.”
Az országgyűlési jegyzőkönyveket folyamatosan kaptuk, futár hozta, de még ma sem tudom, hogy a lap kiadója, Haas György miképp tudta ezt elintézni, kibundázni a még gyakorlatilag bolsevik parlamentből. Mint ahogy azt sem igen értettem, honnan, kitől, mitől volt erre az egész vállalkozásra pénz, pénze. Igaz, nem is érdekelt különösebben. Örvendtem, hogy egyszeri megbízásokkal ugyan, de van munkám, némi jövedelmem. És a feladat is igen izgatott. Lenyűgöző volt, ahogy egyrészt a lap által szembesíthettük az akkori kommunista képviselőket, kormánytagokat, pártvezetőket saját szövegeikkel, sok esetben sületlenségeikkel, agyrémeikkel, magyartalanságaikkal, hiszen az volt a szerkesztési elvünk, hogy az ülésteremben elhangzottakon nem változtatunk semmit, mindössze, ha hét ö-t nyög valaki, abból csak hármat hagyunk meg, ez is épp elég kifejező. Másrészt lubickolhattunk a körülöttünk hirtelen felforrósodott közéleti levegő szívet-lelket melengető hangulatában, közegében.
Ha jól emlékszem, a második vagy a harmadik számot szerkesztettük egy Szabadság tér környéki kis utcában bérelt magánlakásban, amikor a Híradó akkori riportere, Juszt László rontott stábjával a szerkesztőségbe, tudósítást forgatni a lap megjelenéséről. Lámpáikkal mindjárt ki is vágták a biztosítékokat, a számítógépek lefagytak, Haas és Juszt pedig majdnem ölre ment, hiszen a lap reggeli megjelenése forgott veszélyben.
Szóval hősi idők voltak.
Mindaddig, amíg, a fene tudja, honnan, egyre újabb és újabb arcok és nevek bukkantak föl a lap környékén. Az eleinte húszezer példányban megjelent és gyakorlatilag remittenda nélkül az utcán eladott Országgyűlési Tudósítások tájékán, no és magában a szerkesztőségben is a következő emberek tűntek fel: Manchin Róbert és felesége szállította közvetlenül Amerikából a Macintosh számítógépeket – amelyek akkoriban még igencsak újdonságnak számítottak –, állították fel és be a rendszert, szedték és tördelték képernyőn az újságot. A közvélemény-kutatással foglalkozó Gallup Intézet magyarországi képviseletének későbbi vezetője más szerepet is vállalt, de erről majd a továbbiakban. Föl-fölbukkant a már a Wesselényi utca egyik üzlethelyiségét bérelő szerkesztőségben Hankiss Elemér, Bányai Gábor, Tölgyessy Péter (alkotmányjogi dolgozatát le is adtuk egy alkalommal), Schlett István, Magyar Bálint, Pető Iván, Fényi Tibor (később, a Horn-, Kuncze-kormány idején a bécsi Collegium Hungaricum vezetője lett, de 1999 elején menesztették), Fischer György szocdemes (később Manchin mellett bukkant fel a Gallupnál) és még sokan mások. De hogy igazából mit kerestek ott, mit akartak (hiszen nem írtak a lapba, nem dolgoztak velünk), senki sem tudta. Legfeljebb az igen-igen beavatottak. Sejteni azért lehetett. Volt a szerkesztőségben egy zöld pamlag, amelyen szinte óránként cserélődtek a „vendégek”, nem is emlékszem már mindannyiukra, csak azokra, akik később aztán egészen másutt, de úgymond befutottak, fontosabb közéleti szerephez jutottak. Pörgött az élet, pörögtek az események.
Mindenesetre akkortájt kezdett az ügy, illetve az egész dolog egyféle intézménnyé válni. Meg mássá. Igaz, a magyarországi politikai élet is változott. Már Németh Miklós volt a kormányfő, elkezdődött a bős–nagymarosi kérdés boncolgatása, később napirendre vétele. És a spontán privatizáció. Érződött a rendszer bukásának az előszele, az Országgyűlési Tudósítások pedig ebben a közegben és, ahogy szaporodtak körülötte a „bábák”, egyre jobban veszített kezdeti varázsából, sikeréből. A kifulladás jelei mutatkoztak.
Ezt én pontosan érzékeltem, és mivel erdélyi származásomat, elkötelezettségemet soha nem titkoltam senki előtt, a falurombolás és az ellene született tiltakozó akciók pedig akkor már javában zajlottak, azonkívül, ha a menekülők áradata nem is érkezett még hazánkba, azért az áttelepült erdélyiek – köztük írók, újságírók – egyre többen lettek Magyarországon. Előhozakodtam hát a kiadónak ötletemmel, az Erdélyi Tudósítások laptervével. Haas György áttetsző, világos szeme felcsillant vöröses szemöldöke alatt, de egyelőre nem történt semmi. „Jó, – mondta – majd beszélünk róla.” Én azért közben fölvettem a kapcsolatot a már akkor áttelepült Csiki Lászlóval, Mátyás B. Ferenccel, a Sepsiszentgyörgyről érkezett Czegő Zoltánnal, az Aradot Budapestre cserélő Znorovszky Attilával, másokkal, és szóltam egy-két régebbi barátomnak, kollégámnak, Ugró Miklósnak, Kiss Karcsinak például, jönnénk össze, erről és erről lenne szó.
Nem túlozok, ha azt mondom, repestek az örömtől, a tettvágytól, tele voltak azonnal ötletekkel, tanácsokkal, elképzelésekkel, tématervekkel. Jómagam is erősen felvillanyozódtam, végre szabadon hasznosíthatom erdélyi ismereteimet, kapcsolataimat, élményeimet, információimat. Talán csak Csiki Laci volt visszafogottabb, érthető családi okokból, meg hát ő akkoriban már elég elismert írónak számított végre hazánkban is. A szépirodalmat nem cserélte fel az „acélhegyű ördöggel”. De sokat segített ő is. Czegő Zoli valami üzemi lapnál, Znorovszky Attila pedig a Közművelődésnél tengődött méltánytalan helyzetben, megtűrt flekkdíjasként. Mámorunk az egekig szállt tehát, végre összeterelhetjük a határon túli tollforgatókat, végre tehetünk valamit az otthon maradottakért, Erdélyért vagy a hazai közvélemény hiteles tájékoztatásáért ezekben az ügyekben. Terveztünk, fröccsöztünk, euforikus hangulatban új sajtót álmodtunk…
De valami történt.
Valami történt, mert ekkoriban már Manchin Róbert és Hankiss Elemér is kiadóként, „munkaadóként” viselkedett, ők hívatták be a munkatársakat honoráriumuk újratárgyalására, és hogy miként tovább… Természetesen külön-külön. Béralkura – mondanánk ma.
Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőségének élete pedig annyiban változott, hogy szinte már nem volt olyan napszak, hogy ne tengett-lengett volna ott rengeteg ember. Fiatalok, idősek, ismerősök, ismeretlenek. Fiúk fénymásoltak, a lányok meg le sem szálltak a telefonról. Schreiber Gyuri ott is hagyott csapot-papot, de nemcsak ezért, szerintem a béralkuban sem engedett. Ruttner ügyvéd is lemondott felelős szerkesztői tisztségéről, miután ő meg Manchin visszajött Amerikából, ahová a kiadó utaztatta őket. Megsértődött valamiért, azt hiszem, egy írását nem akarta megjelentetni Haas. Hosszabb könyörgés után a nevét továbbra is az impresszumban hagyta, de már nem vállalt szerepet semmilyen érdemi munkában, döntésben.
Jöttek új munkatársak is. Fölvettek többek között egy Heltai Péter nevezetű erdélyi diákot (ma az MTV egyik főguruja), aki amolyan zöldfülűként át akarta írni a parlamenti jegyzőkönyveket, habár nem volt túl jóban az alany-állítmány szövedékekkel. Miután erről nem kis fáradsággal sikerült lebeszélni, korrektorként ténykedett továbbra is, mert önálló írásai nem voltak. Mindenesetre több alkalommal hozta a szerkesztőség tudomására, hogy ő Kányádi Sándor keresztfia, amit néhányan igen komolyan is vettek. Odacsapódott fizetett alkalmazottként még Bányai Gábor, a későbbi tévéalelnök Hankiss idejéből (Schreiber Gyuri helyére), valamint egy Kiss Csaba nevű, szintén erdélyi fiatalember. Ez utóbbi egyébként évek óta a televízióban tűnik fel, olykor kulturális műsorok vezetőjeként, máskor mint színházi rendező, ám a tárgyalt időszakban jobbára csak fénymásolással foglalatoskodott. Egy Hogyan vásároljunk nyugati autót? című, igen hasznos és fontos művön dolgozott, amelyben elsősorban néhány nyugat-európai ország használtautó-kereskedőjének esetlegesen összeállított (remélhetően nem „megszponzorált”) címjegyzéke volt található. Más se igen.
Tehát valami történt. De hogy pontosan mi is zajlott azokban a hetekben és a háttérben, az én orromra legalábbis nem kötötték. Azóta sem tudom, de nem is érdekel különösebben. Akkor csak azt vettem észre, hogy az Erdélyi Tudósítások kezdő csapata valahogy kezd kirekesztődni. Egy alkalommal aztán Haas főkiadóként boldog-boldogtalant összekürtölt az Erdélyi Tudósítások ügyében, mert ugye a dolog még nem volt eldöntve. A fojtogatóan és nevetségesen tragikomikus megbeszélés a következőképpen zajlott: Haas krétával húzott egy függőleges vonalat a szerkesztőségben lévő zöld iskolai tábla közepére. Balra fölírta: „Ellene”, jobbra pedig: „Mellette”. „Na most, gyerekek, mindenki mondja meg, hová írjam a nevét! De meg is kell ám indokolni!”
Na, ebből a lapból se lesz semmi! – gondoltam.
Ám mégis lett.
Csak hát hogyan?
Mindenesetre nem velem, nem velünk, a kezdő csapattal. És „természetesen” az eredeti elképzelések sutba dobásával. Történt ugyanis, hogy miután azon a bizonyos „pszichodrámán” az ötlet gazdájaként engem bíztak meg mégis az Erdélyi Tudósítások első és néhány következő számának a megtervezésével, öszszeállításával, a kéziratok beszerzésével, megszerkesztésével, mindazzal tehát, ami egy lap elindításához szükséges, és miután mindezt el is végeztem, a kiadó bekérte a teljes anyagot. Micsoda? Cenzúráznak? Itt és most? Engem és barátaimat, erdélyi kollégáimat? Mi történt itt? Egy annyira áhított új kor hajnalán. Ezért küzdünk a rendszerváltoztatásért?
Nagyokat nyeltem, de az ügy érdekében eleget tettem a kérésnek, annál is inkább, mert főszerkesztőként az én nevem szerepelt a lapengedélyen. Rossz lépés volt. Másnap Heltai Péter és Kiss Csaba vezetésével össztűz zúdult rám, ránk, amelynek egyetlen lényegi pontja volt: miért nem fordultunk Bodor Pálhoz? Mert ő mindent tud, vezércikket is ír nekünk. Bodor már korábban áttelepült Erdélyből, és a Magyar Nemzetben Diurnus néven publikálta napi egyflekkeseit, fejtette ki véleményét. Belekotyogott mindenbe, olyan hazai, magyarországi dolgokba is, amelyekben nálánál sokkal tájékozottabb újságírók sem láttak színtisztán. De erdélyi kérdésekben mindenképpen csak ő lehetett az első számú szakértő, nélküle még a Nemere sem fújhatott. Hát így. Nos, nem is csodálkoztunk igazán, amikor Heltai meg Kiss így támadott: miféle írásokat akarunk ebbe a lapba tenni, mi ez a magyarkodás, kik ezek a szerzők, és így tovább, jó mélyen bele a húsba, ne kíméld, forgasd meg májában a tőrt…
Haasnak mindenesetre kínos lehetett a dolog, mert fehér asztalhoz invitált egy Wesselényi utcai étterembe, beszélnénk meg a helyzetet. Pszichodráma hál’ istennek nem lett belőle, s mivel az általam kiötlött, később az említettekkel együtt megteremtett lapot nem hozhattuk össze, nem volt miről tárgyalni vele sem. Így hát érzékenynek egyáltalán nem mondható búcsút vettünk örökre a társulattól, annál is inkább, mert Manchin mindenféle csehszlovák meg román ügynököknek titulált bennünket.
Végül aztán az Erdélyi Tudósítások első száma néhány nap múlva ugyan mégis a nevem alatt jelent meg (nyilván a lapengedélyt nem merték kockáztatni), de tartalma teljes átalakuláson ment át. A vezércikket természetesen Bodor Pál írta. Semmi közünk nem volt már hozzá. Még két számot valahogy összelapátoltak (lapengedély módosítva, Kiss nevére íratva), aztán a lap csendben kimúlt. Valamivel később az Országgyűlési Tudósítások hasonlóképpen.
Szegény Znorovszky Attilát annyira megviselte az eset, hogy néhány hónap múlva meghalt. Elvitte az a nagy erdélyi szíve. Koporsója követte az alig élt eredeti Erdélyi Tudósításokat a legnagyobb főszerkesztőhöz.
A budapesti Országház erkélyéről 1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, Romániában pedig hamarosan kitört a később műanyag forradalomnak is nevezett nem tudni, mi, a diktátor házaspárt mindenesetre kivégezték. És bekövetkezett a márciusi marosvásárhelyi pogrom is.
Lett volna miről írni, tudósítani…
origo.hu
Ennyi vizet kell innod naponta, hogy üde legyen a bőröd
