A Gyurcsány-kormány unióbeli támogatása és a nosztalgia

Amennyiben lenne olyan magyar bulvárlap, mint például a brit konzervatív nézeteket valló, erősen euroszkeptikus Daily Mail, akkor az talán úgy jellemezné az Európai Bizottság – az Európai Unió kormányának – tagjait, mint egy volt maoista vezetése alatt működő egykori szocialistákkal, kommunistákkal és trockistákkal túlsúlyos, működésének eredményét tekintve igen gyenge, anyagilag viszont mesésen eltartott csapatot.
Melyiküket emeljük ki? José Manuel Barrosót, az Európai Bizottság elnökét, aki egykor a földalatti Proletariátus Pártja Átszervezési Mozgalmának (később a Portugál Munkások Kommunista Pártja/a Portugál Proletariátus Forradalmi Mozgalmának) egyik tagja volt?
Vagy Joaquín Almunia gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztost, aki hazája parlamentjében a Szocialista Munkáspárt tagja volt? Amely pártról köztudott, hogy a marxizmus forradalmi elveiből táplálkozott?
Vagy említsük a magyar ügyekben szintén oly sokszor a Gyurcsány-kormány érdekeit elősegítő lengyel Danuta Hübner asszonyt, a regionális politikáért felelős biztost, aki dicshimnuszokat zengett Bajnai Gordonról, a budapesti kabinetben uniós pénzek elosztásáért felelős miniszterről? Hübner asszony 1970 és 1987 között a marxista–leninista LEMP, azaz a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagja volt. Akkor is tehát, amikor Jaruzelski miniszterelnök 1981-ben szükségállapotot hirdetett ki, elsősorban Lech Walesa Szolidaritás mozgalmának megfojtására.
Kovács László adóügyekért és a vámunióért felelős biztos pályáját közismertsége miatt ismertetnünk sem kell.
Annak nyilván szintén örülhetünk, hogy az észt Siim Kallas, az Európai Bizottság egyik alelnöke, az igazgatásért, ellenőrzésért és csalás elleni ügyekért felelős biztos, 1989 és 1991 között a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja volt. (Vastaps.)
A cseh Vladimír Spidla Kovács László biztos és a magyar szocialisták kiváló barátja. Ő tőlük most, március 7-én Budapesten a nemzetközi nőnap alkalmából vehetett át kitüntetést. (Szintén vastaps.) A hazájában volt miniszterelnök szociáldemokrata színekben került a brüsszeli gépezet egyik irányító emeltyűjéhez.
Spidla biztos – csak hogy emlékeztessünk – annak az Eduard Benesnek, Csehszlovákia volt elnökének honfitársa, aki a II. világháború után egy koalíció élén uralta az országot úgy, hogy annak miniszterelnöke a kommunista Klement Gottwald volt. Talán ezek után nem véletlen, hogy az Európai Bizottság – de az Európai Parlament is – elfogadta a prágai kormány azon ismételt biztosítékait, hogy a nálunk inkább Drakulával, mint a demokratákkal képzettársított Benes dekrétumai ma már nem érvényesek.
Az az Európai Unió, amelyet a fentebb felsorolt emberek is irányítanak, lapunk olvasóinak – mint az unió minden tagjának, beleértve a csecsemőket, mint néhány napja azt a brit Adófizetők Szövetsége kiszámolta – fejenként és évente majdnem kétezer fontjába, azaz mintegy 660 000 forintjába kerül. Vagyis egy jellegzetes, három tagból álló magyar családnak évente kétmillió forintjába.
Az Európai Bizottság ethosza („az a magatartás, amely vállalja a jó iránti feltétlen elkötelezettséget”) és munkamódszere kísértetiesen hasonlít tagjai, egykori példaképei által fenntartott intézményrendszerekéhez. Ami kínos, arról nem beszélünk, aki kínosakat kérdez, azt igyekszünk elhallgattatni, trükkökkel kifárasztani vagy kicselezni.
E bizottság így ma már mélyen hallgat arról a programjáról, amely kidolgozásakor és utána az Európai Unió legfontosabb törekvéseit foglalta magában, mondták akkor. A lisszaboni napirendről (más nevén lisszaboni stratégiáról vagy lisszaboni folyamatról) van szó, amely akcióterv célja, hogy az EU a világon a legdinamikusabb és versenyképesebb, tudásalapú gazdasága legyen, amely [másoknál] több és jobb munkahelyeket, valamint nagyobb szociális összetartást hoz létre 2010-ig. Az egyre kínosabb hallgatás egyetlen oka: nyakunkon 2010. Erre az évre Európát neves közgazdászok egymásra licitálva festik sötétebbnél sötétebb színekkel, míg a kommunista Kína gazdasága akkor még a pekingi kormány szeretetével eddig nem vádolt londoni globális kötelező heti olvasmány, a The Economist előrejelzése szerint is hat százalékkal nő majd. Azt pedig hagyjuk a Gyurcsány-kormány fizetett közgazdászaira, hogy kiszámolják, Magyarország versenyképessége mennyivel esett vissza a világranglistán uniós tagságunk óta.
Hogy közben mi foglalkoztatja az Európai Bizottságot, arra ha nem is éppen előnyös, de mindenesetre éles fényt vet a Párizsban szerkesztett globális napilap, az International Herald Tribune tegnapelőtti címoldalának fő helyét elfoglaló cikke, amely arról szól, hogy az olasz La Cimbali kávégépgyártó cég és az Európai Bizottság együttműködésének hála a méregdrágán beszerzett, de gyanús vízzel főző kávégépek helyett szállított új gépek üzemeltetésére a vállalat minden egyes biztosi hivataltól képviselőt fogad oktatásra. Feladatuk az lesz, hogy elmélyítsék „kávéismereteiket a kávészemtől a csészéig”.
Bontakozik az új lisszaboni stratégia, mondhatnánk. A bizottság tagjainak ilyen háttere mellett talán érthető, hogy az EB-nek az OLAF nevű, állítólag a csalások kivizsgálására felesküdött szerve eddig soha nem talált és nem fog találni példát az uniós pénzek budapesti elsikkasztására.
Ami pedig Magyarország gazdasági és pénzügyei szempontjából kulcsszerepet játszó Almunia biztos jóindulatát illeti a budapesti kormány iránt, arra a példáknak se szeri, se száma. Nem csak az, hogy a pénzügyi biztos a Gyurcsány-kormánynak a legalkalmasabb pillanatokban jelenik meg „angyali” üdvözleteket hordozó üzeneteivel a kormány szolgálatában álló közszolgálati televízióban, míg lapunknak válogatott harapófogók alkalmazása után ad csak olyan válaszokat – az igen egyszerűen megfogalmazott kérdéseket gyakran szándékosan félreértve –, hogy a bizottság mely korábbi anyagát olvassuk el. Kísértetiesen úgy, mint egykor a Szovjetunió Kommunista Pártjának agitpropkái utaltak az érdeklődőknek az SZKP korábbi téziseire.
Idézzük fel, hogy a néppárti, fideszes Becsey Zsolt – a magyarok közül az unió működését kétségkívül a legbátrabban bíráló európai parlamenti képviselő – a 2006-os helyhatósági választások idején írásban fordult Almuniához, miután szeptember 17-én kitört belpolitikai botrány során nyilvánosságra került Veres János pénzügyminiszter kijelentése, amely szerint „Feri telefonjával el lehetett azt intézni, hogy Almunia és munkatársai… megadták azt az esélyt, hogy szeptember 1-jéig lehet kiegészíteni a konvergenciaprogramot”. Vagyis a saját határidejük felrúgásával, politikailag, hathatósan és aktívan segítve a Gyurcsány-kormányt. Nem véletlenül írta az országos választások előtt a Financial Timesban George Parker, hogy Almunia biztos nem hivatalosan nagyon reménykedik Gyurcsány Ferenc politikai túlélésében.
Talán nem csoda, hogy a biztos hivatala Magyarország gazdasága esetében az idén januárban csupán 1,6 százalékos csökkenést jelez előre, míg a The Economist – amely jószerint programatikusan és propagandisztikus méretekben túlozta el eddig a magyar gazdaság teljesítményét – is háromszázalékos csökkenéssel számol. Almunia biztos szociáldemokrata kollégája, Vladimír Spidla a napokban „csupán” a magyar nép egészét bélyegezte „szervezett rasszista támadások” végrehajtójának anélkül, hogy lapunk követelésére ennek bizonyítékával tudott volna szolgálni.
Az Európai Unió és a szovjet idők KGST-je közötti párhuzam vonásától óvók fő érve, hogy míg az előbbi önkéntes szervezet, az utóbbi nem volt az. Ami igaz: a párhuzam valóban helytelen, de azt azért talán szabad megjegyezni – hiszen az EU vezetői naponta hangsúlyozzák az „európai értékeket”, közöttük a szólás szabadságáét –, hogy az Európai Unió kartájából a kilépés lehetősége és módozata feltűnően és érthetetlenül kimaradt. Hogy ezt az utat a magyarok milyen arányban választanák, ha ma lehetőségük lenne rá, annak felmérésére – hasonlóan oly sok, alapvetően lényeges vélemények feltérképezésére – eddig még egyetlen közvélemény-kutató sem vállalkozott. Nyilván jelentéktelen ügyről van szó.