Franciaország visszatér a NATO-ba

Ismét elfoglalja helyét Párizs az észak-atlanti szövetség (NATO) katonai testületében, részt vesz az irányításban, végrehajtja kötelezettségeit – derült ki Nicolas Sarkozy tegnapi nyilatkozatából. A franciák visszatérése a szövetségbe teljes jogú tagként azt mutatja, a NATO feladata már nem ugyanaz, mint megalakulása után volt – igaz, ez már nem is ugyanaz a NATO.

Miközben Európa-szerte a romokat takarították, és kezdték kiépíteni a hidegháborús infrastruktúrát, mélyült a bizalmatlanság, kívülről pedig úgy tűnt, a nyugati és a keleti blokk két oszthatatlan monolit, Párizs az asztalra csapott. Charles de Gaulle államfő ugyanis nem úgy képzelte, hogy a NATO az Egyesült Államok irányításával bele fog avatkozni minden francia külügybe, s befolyásolja az önálló kül- és biztonságpolitikát. A hatszögű ország élére 1958-ban tért vissza a háborús megmentő, Charles de Gaulle, aki ragaszkodott a különutas politikához.
Az is komoly problémát jelentett, hogy az ötvenes évek elején még nem volt tiszta mindenki számára, mire is való a szövetség. Európa békéjét szavatolni? Az amerikai hegemónia kiterjesztésére szolgál? Az egyes tagállamok saját külpolitikai törekvéseinek fegyveres támogatására? Németország elnyomására? A Szovjetunió fenyegetésére? Párizs úgy vélte, hogy háromoldalú irányításra lenne szüksége a NATO-nak, ahol az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egyenlő jogokat élvezne, emellett kiterjesztenék a szövetség érdekeltségi övezetét Algériára, a franciák Vietnamjára. Washington ezt visszautasította, válaszul Franciaország 1966-ban kilépett a katonai szövetségből, és kiutasította az összes NATO-katonát területéről, saját csapatait kivonta a központi parancsnokság alól, igaz, továbbra is együttműködött korábbi társaival.
A franciák ezt a különutas politikát általában támogatták, és ez ma sincs másként. Ezért is fogadta a reintegrációt kétkedés, attól tartva, hogy Párizs elveszíti különállását, ha ismét az amerikaiak mellé áll a NATO-ban. Bernart Kouchner francia külügyminiszter azonban a Figarónak adott interjújában elmondta, minden megváltozott 1966 óta. Bruno Tertrais stratégiaelemző pedig arról beszélt a Monde-nak, hogy Franciaország számára a különállásnál sokkal fontosabb a NATO kulcsfontosságú posztjainak betöltése. Dominique de Villepin korábbi külügyminiszter épp ellentétes véleményen volt, szerinte Franciaország NATO-tagként talán nem tudná ugyanazt a semleges politikát folytatni, mint korábban, Irak esetében.