Ötszáz év után

A svájci Jean Ziegler új könyvét remélhetően a magyar döntéshozók közül is sokan elolvassák majd. Addig is érdemes feltenni a kérdést, mit üzen Evo Morales a magyar jobboldalnak.

Evo Moralest éltető felirat a bolíviai Sajama nemzeti parkban. A „föld népe” elnököt választott

Jean Ziegler 2001-től 2008-ig az ENSZ különleges élelmezési jogi jelentéstevője volt, ma pedig a világszervezet Emberjogi Tanácsa konzultatív bizottságának tagja. A genfi egyetemen a szociológia tiszteletbeli professzora. Munkájának és számtalan könyvének azonos a tárgya. Az, hogy a maga gyomorforgató valóságában mutassa be az emberek leigázásának mechanizmusát.
Eddig a legnagyobb hullámokat A világ új urai és globális ellenzői címmel megjelent kötete vetette, amelyről lapunkban 2003 augusztusában jelent meg recenzió.
Benne Ziegler üdítően érthető nyelven adott látleletet arról, hogy „a gyilkos világrend urai” miként készítik elő azt a katasztrófát, amely a múlt évben bekövetkezett. „A globalizált finánctőke zsákmányvadászai, a transzkontinentális konszernek bárói, a börzespekulánsok országokat tesznek tönkre, sivataggá változtatják a természetet, és naponta hoznak döntést arról, hogy kik haljanak meg, és kik maradhatnak életben.”
Ziegler tézise szerint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a GATT (a Világkereskedelmi Szervezet – WTO – elődje), vagyis a globális kereskedelem fő szervezete azzal, hogy gátlástalanul liberalizálták az áruk, a szolgáltatások és a munka áramlását, feláldozták az emberi jogokat, az államok szuverenitását és a közösségi életet. Ennek következményei a vállalkozások tönkremenetele, korrupciós botrányok, tömeges munkanélküliség és élesedő társadalmi konfliktusok lettek.
A neoliberalizmusról magáról pedig azt írta, hogy olyan, mint az AIDS, „elpusztítja áldozatának az immunrendszerét”.
A finánctőke világrendje, írja, nem valósulhat meg engedelmeskedő helyi kormányok nélkül. A kiutat abban látja, hogy globális civil társadalom alakulhat ki, amely fellép „a globalizált szörnyeteg” ellen.
Mint látjuk tehát, Ziegler elementárisan „szélsőséges” könyvet írt.
Most is, A Nyugat gyűlölete címmel, amely az év utolsó hónapjában jelent meg a francia könyvpiacon.
A kötet témája Zieglernek – utazásai nyomán – valósággal kínálta magát. Bárhová ment is hivatali munkája során, megdöbbentette az a mélységes ellenségesség, amelyet a Dél népei tanúsítanak az északról jöttekkel, azaz a „nyugatiakkal” szemben.
Ez az ellenségesség és gyanakvás pedig olyan mértékű, hogy esetenként lehetetlenné teszi, hogy meghozzanak bizonyos vészintézkedéseket – éppen azok érdekében, akik a legjobban rá vannak azokra szorulva.
Ziegler véleménye az, hogy ilyen körülmények között a Nyugat feladata a gyűlölet gyökereinek feltárása, valamint el kell gondolkodnia azon, milyen módon lehet kitépni e gyökereket. Sőt mint írja, ennek a feladatnak az elvégzése élet-halál kérdéssé vált a földgolyón élő emberek milliói számára.
A szerző nem ragadt le e feladat fenti megfogalmazásánál. A dolgok „nehezebbik végét” fogta meg, vagyis több országban és földrészen igyekezett feltárni a gyűlölet gyökereit, miközben két országra összpontosított: Nigériára és Bolíviára.
A magyar olvasónak minden bizonnyal az utóbbi az igazán tanulságos. Sőt remélhetőleg szinte kinyilatkoztatáserejű.
Ugyanis a konzervatív táborban igen sokan azt hiszik, hogy „a világot irányító erők” mindenhatók, és nem lehet ellenállni nekik. Amivel egyfajta közvetett felmentést is adnak azon magyar politikusoknak, akik sokak szerint „parancsokat” hajtanak végre, és tesznek eleget olyan elvárásoknak, amelyek nem magyar, hanem idegen érdekeket szolgálnak.
Ezzel az elmélettel azonban van egy baj.
Az, hogy nehezen tud magyarázatot nyújtani azon nem magyar politikusok magatartására, akik ellenállnak és autonóm módon viselkednek. Mert akadnak példák. (És most tekintsünk el attól, vajon maga a politika, amely a Nyugat elvárásaival szemben megfogalmazódott, helyes és követendő-e. Csupán azt nézzük: lehetséges-e a nemzeti érdekek következetes képviselete „ellenszélben” is.)
Hány példát említsünk? Robert Ficóét, Szlovákia miniszterelnökéét, aki minden külső erővel szembemenetelve emelte be koalíciójába az ultranacionalista Ján Slota pártját? Svájcét, ahol a legutóbbi választások győztese a roppant nemzetközi nyomás ellenére a „szélsőjobboldali” Svájci Néppárt lett? Amely a szavazatok 29 százalékával – 1919 óta a helvéteknél ez a legnagyobb arányú diadal – győzött egy Európai Unió elleni, adócsökkentést és a külföldi bűnözőknek az országból való kiutasítását szorgalmazó programmal.
De említhetjük Berlusconit is, aki „neofasiszta” és „szakadár” pártokkal „paktált le” és alkotott koalíciót, mint ahogyan ide sorolhatjuk a Hamászt, amely a Duna–Tisza közén alkalmazott nyomásnál „némileg” erősebb pressziónak áll ellen.
Vagy a nyugati világ haragját kiváltó iráni vezetést. Netán Hugo Chávez venezuelai elnököt is.
Ugye, kedves olvasó, csak a mi politikusainknak „kötelező” a nyomásnak engedni?
Mindez bevezetésként szolgál Ziegler könyve azon nyolc fejezetből álló részéhez, amely azt mutatja be, miként törte meg az Amerika „hátsó udvarában” fekvő, eklézsiaszegény Bolívia az elnyomás, a megaláztatás, a kiszipolyozás ördögi körét, és egyenesedett ki a gerince egy ajmara indián, Evo Morales elnökké választásával.
Tiahuanacu, 2006. január 21.
Dél-Amerika első indián elnökének beiktatása. Ziegler érzékletesen mutatja be az eseményt – és annak szimbolikus üzenetét is.
A vörös, majd hirtelen az Andok nyári aranyának színében emelkedő nap sugarai elárasztják a Titicaca-tavat.
Tiahuanacu megalitjei lassan bontakoznak ki az árnyékból. Több tízezer indián takaró fedi a köves földet, amelyről emberek, asszonyok, gyerekek és kamaszok tápászkodnak fel. Az óriás szobrok lábánál, a bazaltgerendák alatt, a szent város félig romba dőlt piramisainak lábánál sokan töltötték az éjszakát. Sokan pedig több éjszakát.
Nem egy régész olyan gazdagnak tartja Tiahuanacu civilizációját, mint az ókori Egyiptomét. Peruban, Bolíviában az oligarchia kreol családjai mégis „los animales”-nek, „állatoknak” nevezik az inkák leszármazottait, akik köztársaságuk népének törzsét alkotják.
Kifelé persze ők a megtestesült „multikultik”: „Nem létezik se fehér, se indián, se fekete. Mindannyian meszticek vagyunk” – hangoztatják. Csakhogy az utoljára 2001-ben végzett népszámláláson nem ezt az andalító választ adták a megkérdezettek. A felmért tízmillióból arra a kérdésre, hogy fehérnek, indiánnak vagy cholónak (meszticnek) tekinti-e magát, 60 százalék indiánként, 30 százalék cholóként és 10 százalék „fehérként” azonosította magát.
Ez a hatvanszázalékos, magát „a föld népének” nevező többség választotta meg elnökének a szent városban fekete ponchóban megjelenő Juan Evo Morales Aimát, akinek nyakát és vállát vörös-sárga-zöld – Bolívia színei – szalagok díszítették. Lassan közelítettek hozzá a Nap Atya, Taita Inti vörös ponchót viselő papjai, akik a szivárvány hét színéből készült zászlót, a vipalát tartották a magasba.
A papok akkor reggel az Akapana piramis mögött működő kemencéből kivett, pacsamamának, anyaföldnek nevezett kenyeret nyújtottak át „Evónak”.
A megválasztott elnök lassan a fejére tette a kenyeret, hogy mindenki lássa: az „anyaistennő” hatalma alá helyezi magát.
És lőn.
Morales, Dél-Amerika első indián elnöke tízezrek előtt fogadta meg, hogy véget ér ötszáz év megszégyenítése és szenvedése.
Másnap a La Paz-i Murillo téren következett a „fehér” beiktatás, amikor Morales a világ minden tájáról érkezett államfők előtt tette le az esküt az alkotmányra.
Morales ajmara nyelven beszélt.
Bolívia és a világ beleborzadt. Ki így, ki úgy.
Azok a bolíviaiak és latin-amerikaiak a boldogságtól, akik némi hányingerrel emlékeztek vissza a 2000. év elejére, amikor Gonzalo Sánchez de Losada, a bányatulajdonos dollármilliárdos elnök amerikai akcentussal esküdött hűséget új elnökként a Nyugat neoliberális urainak, akik hű szatrapájukként ültették a Quemado-palotába, írja Ziegler.
Losada hűségesen hajtotta végre távoli irányítói privatizációs elvárásait. Kiárusította az országot. A bolíviaiak ezért akasztották rá a jelzőt: „Vende-patria”, vagyis az, aki eladja hazáját.
Amikor már nem maradt privatizálandó ásványkincs, De Losadának az a briliáns ötlete támadt, hogy eladja az ország ivóvízkészletét tíz nyugati koncessziós cégnek. Az új tulajdonosok néhány kisebb javítást végeztek a vezetékeken, majd hatalmas mértékben megemelték az ivóvíz árát.
Ismerős?
Több százezer család ekkor már nem tudta fizetni vízszámláját. A multik által szennyezett folyókból és az arzénnal mérgezett kutakból vettek vizet. Az indián kisgyermekek körében az égig szökött a véres hasmenés. 2000 februárjában tüntetések törtek ki az ivóvíz privatizációja ellen. De Losada elnök ostromállapotot és kijárási tilalmat hirdetett ki. A rendőrség tucatjával lőtte le az embereket, százakat sebesített meg, közöttük nőket és gyerekeket. De Bolívia népe nem adta fel.
Ellenkezőleg: a mozgalom az egész országra kiterjedt.
Kétezer-négy október 17-én több mint kétszázezren vették körül a Quemado-palotát. Sánchez de Losada és hívei Miamiba menekültek, olvasható abban a könyvben, amely azt vizsgálja, miért gyűlöli az elmaradott, leigázott világ a Nyugatot.
De térjünk vissza Morales hivatalba lépésének első napjaira.
Morales három célt tűzött maga elé: ismét nemzeti kézbe juttatni az ország ásványkészletét, a szénhidrogén-tartalékokat és a mezőgazdaságot; küzdeni a szegénység ellen; elpusztítani a gyarmati államot és felépíteni „a nemzeti államot”.
Ziegler szerint a világtörténelemben is alig van rá példa, hogy olyan gyorsan kerüljön át nemzeti tulajdonba akkora vagyon, mint Bolíviában. Az ország földgáztartalékai a legnagyobbak Dél-Amerikában. Kiaknázatlan kőolajkincse egyenlő a szaúdi kőolajtartalékokkal.
Bolíviában húzódik a világ legdrágább földgázvezetéke is, amely San Albertótól a Chaco sivatagon és a Matto Grosso dzsungelein át viszi a gázt a Cuiabá vezetéken az Atlanti-óceánig.
Amikor 2006. május elsején Morales és kabinetje megérkezett a fővárostól 1200 kilométerre fekvő San Albertóba, a berendezés igazgatója a bejárathoz futva megkérdezte, hogy melyik gázmezőt kívánja meglátogatni az elnök.
Az ajmara indián államfő ezt felelte: „Nem látogatóba jöttem, hanem azért, hogy a bolíviai nép nevében átvegyem a teljes létesítményt.” A nyugati igazgató akkor értette meg, miért is toppantak be előző este algériai és norvég mérnökök.
Az állami tulajdonban lévő Yacimientos Petroliferos Fiscales Bolivianos kőolajipari vállalat nevében jött szakemberek azt mondták, hogy a létesítmény biztonságát ellenőrzik. Valójában szupermodern berendezéseket helyeztek el, amelyek lehetetlenné tették a létesítmény szabotálását.
Moralest ezután a norvég állami olajvállalat, a Statoil és a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA jogászai segítették az adásvételi szerződések megfogalmazásában, és folytatták le a tárgyalásokat New Yorkban.
Ziegler könyvét olvasva rémlik fel nekünk Václav Klaus cseh államelnök több éve elhangzott talán legnagyobb mondása: „Nemzeti érdek és hatékonyság!”
És hogy ordítson a didaktikai szándék e cikkből: azok az olvasók, akik ezek után továbbra is azt állítják, „a világot irányító sötét erőknek” nem lehet ellenállni, jobb, ha örökre elhallgatnak az embert és politikust a felelősség, valamint a bátor cselekvés kényszere alól felmentő badarságukkal.
Ziegler nagyon unná őket.
Mi még jobban.