Szakítás az elmúlt húsz év gyakorlatával

Jó ideje olvashatók a magyar sajtóban konkrét nevek a számba jöhető budapesti amerikai nagykövetről.
A mai kormányt támogató Charles Gatit, Clinton elnök tiszavirág-életű volt tanácsadóját éppen úgy az esélyesek között emlegetik, mint Tom Lantos, szintén nem a mai ellenzéket kedvelő néhai képviselő lányát, valamint Kati Martont, Richard Holbrooke afganisztáni és pakisztáni különleges nagykövet feleségét.
Legutoljára pedig laptársunk, a Magyar Hírlap adott arról hírt, hogy Robert Haris amerikai–magyar üzletember Budapesten lobbizik a posztért. Ugyanúgy felmerült Kurt Volker jelenlegi amerikai NATO-nagykövet neve is, mint aki szívesen visszatérne Budapestre, ahol 1994 és 1997 között katonapolitikai kérdésekkel foglalkozott, és a hírek szerint magyarul is beszél.
Ami Harist illeti, róla nemcsak a budapesti amerikai nagykövetség nem tud aspiránsként a posztra, de ha a mérnök-üzletember valaha is szeretett volna Budapestre kerülni, vágyát a rossz helyen (a magyar fővárosban) végzett lobbitevékenységével minden bizonnyal végleg elföldelheti. Attól teljesen függetlenül, hogy az Amerikában élő Lipták Béla-féle önfényező Magyar Lobbija arra biztatja tagjait, írjanak Barack Obama elnöknek és Hillary Clinton külügyminiszternek a mellékelt mintalevélben, hol Harisnek, hol Harrisnek írt pártfogoltjuk érdekében.
Az rutinnak számít, hogy elnökváltás nyomán az amerikai nagykövetek távozása után a nagyköveti pozíció több hónapon át betöltetlen marad, és addig az amerikai misszió ügyeit annak második embere „viszi”.
Budapesten ez az ember Jeffrey D. Levine, aki egy jó „brinkernyivel” is Foley-bb April Foley-nál.
Levine egyébként – az amerikai nagykövetségről származó információink szerint – nagyon szívesen maradna Budapesten. És az a tény, hogy Foley nagykövet asszony távozását követően a Washingtonba küldött valamennyi „táviratot” ő látná el kézjegyével, jelentősen növelné „láthatóságát” a tengeren túl.
Jeff Levine a kilencvenes évek elején a külügyminisztérium magyar „desk”-jén dolgozott, ahol, finoman fogalmazva, nem mutatott jelentősebb affinitást a magyar jobboldallal. Most pedig a Szabadság téren a világ többi amerikai nagykövetségeitől eltérően, ahol nem akarják toleranciára nevelni a bennszülötteket, a nevelendő helyiekre tolerancialeckéket dézsával öntő programoknak nagy részben – Jan Krc sajtóattasé mellett – ő a „spiritus rectora”. És felelős azért is – állítja követségi forrásunk –, hogy azokat olyan nyelven fogalmazzák meg, amelyben a térség legkevésbé toleránsabb, legkegyetlenebb erőszakszervezetét működtető mai budapesti kormány, valamint a formálisan volt, de informálisan ma is koalíciós partnere, az SZDSZ örömét lelje.
A Fidesz az utóbbi években mindent megtett azért, hogy mind a Bush-kormánnyal, mind pedig annak budapesti képviselőjével, April Foley nagykövet asszonnyal jó, szívélyes és hasznos viszonyt alakítson ki.
Nem az ország legnagyobb ellenzéki pártján múlott, hogy a „nagy kísérlet” több alkalommal is látványos kudarcot vallott. Hogy e követségnek mennyi része volt a Gyurcsány-kormányt szó szerint a választások pillanatáig életben tartó 20 milliárd eurós hitelcsomag, illetőleg annak washingtoni oroszlánrésze odaítélésében, annak megítélését olvasóink fantáziájára bízzuk. És azt is, hogy ennek visszafizetése mely kormánynak kerülhet idő előtti bukásába.
De a legnagyobb ellenzéki párt arcát nem csak ez a lórúgás érte „hálából”.
Legutóbb az amerikai külügyminisztérium emberjogi jelentésében a Fideszt és a jóérzésű magyar társadalmat súlyosan sértette az az igaztalan, méltánytalan, sőt aljas vád, amikor e párt két képviselőjét, Balog Zoltánt és Lezsák Sándort antiszemitizmussal vádolták. Ami – tegyük hozzá – legalább annyira alaptalan, mint George W. Bush volt amerikai elnököt Bin Laden-pártisággal vádolni (most nem az al-Kaida vezető Szaúd-Arábiában élő Bin Laden iparmágnás családjára gondolunk).
Mindehhez fel kell idézni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma a „térség” országaiban a hidegháború vége óta jóval nagyobb veszélyt látott és lát – noha ez Magyarország kivételével erősen oldódóban van – a jobboldali, „nacionalista” pártokban, mint a volt kommunisták viszszatértében.
A State Departmentnek nem ez volt a legújabb kori történelemben az egyetlen, hatalmas tévedése. Még közvetlenül a berlini fal leomlása előtt is az amerikai külügyminisztériumban szilárdan meg voltak győződve arról – és ezt a Szabad Európa Rádió munkatársainak sem felejtették el tudtukra adni –, hogy a szovjet rendszer talán nem is fog összeomlani, hanem a két világrendszer majd, netán évszázadok alatt, egymásba fog simulni. A politikát is ennek megfelelően alakították ki, beleértve az éles konfrontálódás elkerülését, valamint a reformkommunisták favorizálását.
Aki ezt nem hitte és a szovjet rendszer összeomlásában hitt, az egyébként Münchenben radikálisnak számított.
Az „Új világrendben” szintén e reform- vagy kevésbé reformkommunisták lettek a favoritok, amelynek következtében a Szabadság téri épületben nem csupán a múlt rendszer akár reformálatlan, akár neoliberális vonalra váltott képviselői, valamint a magyar nép jobb érzésű, korábban Amerika-barát része szemében hasonlóan lejáratódott és szívből megvetett holdudvara lett a szívesen látott vendég, ellentétben az elhunyt „pesti srác” Pongrátz Gergellyel vagy a fideszes országgyűlési képviselő, ’56-ban halálra ítélt Wittner Máriával. Azt a kérdést talán ne tegyük fel, hogy egy Ronald Reaganhez hasonló elnök ehhez mit szólna.
Figyelemre méltó azonban, hogy a budapesti amerikai nagykövetség a térség valamennyi miszsziója közül is kiemelkedik nemcsak e vonal túlzott erőltetésével, a volt kommunisták rehabilitásával és több alkalommal választási győzelmükhöz nyújtott hathatós segítséggel, de azzal is, hogy a State Department kapuin túlról jövő amerikai nyomásra Washington ide szinte kivétel nélkül olyan nagyköveteket és sajtóattasékat küldött, akiknek érzületei és világnézete kísértetiesen megegyezik a Szabad Demokraták Szövetsége – a nem kis részben ávós leszármazottak neoliberális csoportosulásának érdekérvényesítő csoportja – meghatározó, legkeményebb magjának ideológiájával és az azt formáló életérzésével. Amit elősegített, sőt ezt az azonosságot szinte a tökéletességig vitte, hogy az amerikai nagykövetség magyar személyi állományának nem jelentéktelen része – akik a kommunista rendszer idején az igen szigorú „káderezésen” sikeresen átjutottak – korábbi, kommunista „vonalas” múltját levetkőzve és természetes hajlamát követve most korábbi vonalhűségét az SZDSZ mentén viszi tovább.
A példák ezrei helyett egyetlenegy példa, ami szinte a bohózat szintjén mutatja a budapesti amerikai nagykövetség értékrendjét és érzelmi irányultságát: míg April Foley a hozzá eljuttatott információk és javaslatok alapján az amerikai hagyományokkal és törvényekkel szemben menetelve egyeztetett és ülésezett magyarországi érdekcsoportokkal egy internetes honlap amerikai szerveréről való lekényszerítéséért (mint kiderült, sikertelenül, sőt további reklámot biztosítva a likvidálandó honlapnak), addig semmilyen szinten még az aggodalmát sem fejezte ki, amiért a Gyurcsány-kormány, leparancsolva rendőrségéről az azonosítási jeleket, szemeket lőtt ki, papot és képviselőt, valamint külföldi, közöttük amerikai állampolgárt vert össze vadállatias kegyetlenséggel 2006. október 23-án, majd törvényileg korlátozta a szabad véleménynyilvánítás gyakorlását. Erről azonban még említést sem tett a minisztériuma kiadásában megjelent és fentebb már említett országjelentés.
Világszerte nagy vita folyik arról, hogy Barack Obama mennyiben jelent új kezdetet, és mennyiben viszi tovább elődje politikáját.
Meglehetős konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a kép igencsak vegyes.
Guantánamo bezárása; foglyok kínzásának megszüntetése; az Irakot megszállva tartó amerikai csapatok zömének kivonása; magas szintű amerikai tárgyalópartnerek küldése Szíriába; Irán meghívása az Afganisztánról folytatandó tárgyalásokra; készség párbeszédre az afganisztáni tálibok nagy részével; Törökország elfogadása közvetítőként az Egyesült Államok és Irán között; a brit kormány megdorgálásának elmaradása, amiért az már hajlandó párbeszédre a libanoni Hezbollah korábban terroristának tekintett politikai szárnyával; az illegális izraeli települések elítélése; a NATO– Oroszország párbeszéd felújítása; Moszkvának nyújtott további engedményként a Lengyelországban és Csehországban telepítendő rakétavédelmi pajzs újragondolása, valamint az, hogy az Egyesült Államok együttműködik Kínával a gazdasági válság, környezetvédelem és az energia témájában, mind azt mutatja, Obama – aki beiktatása után az első külföldi interjúját egy arab televíziónak adta – egyáltalában nem Bush politikájának egyenes ági folytatója. Hogy mindezt mennyiben befolyásolja az Amerikából kiinduló globális pénzügyi és gazdasági válság, valamint az Egyesült Államok kizárólagos szuperhatalmi státusának gyors erodálása, az egészen más kérdés.
Republikánus elődjével ellentétben a demokratapárti Obama elnök azt is pontosan tudja, hogy milyen fontos a Bush-évek alatt az Egyesült Államokkal rendkívül ellenségessé vált világközvélemény áthangolásának kísérlete.
Az említett politikai változások és a népek rokonszenvének megnyerésének tudatosodása nemhogy kizárná, de indokolná, hogy Magyarországon is az új elnök és a külpolitikai apparátus felhagyna eddigi politikájával, és nem korábbi ellenségeit, azaz a volt kommunistákat és azok balliberális támogatóit tekintené fő partnerének.
Ehhez nem szabadna olyan nagykövetet kineveznie Budapestre, akinek már a neve is heves ellenérzéseket váltana ki az egykori antikommunistákban, ’56 valódi örököseiben, valamint mindazoknak szemében, akiknek elege van az MSZP–SZDSZ választási sikereken annyit dolgozó, választások megnyerése után székházaikba gratulálni rohanó amerikai nagykövetekből, valamint az olyan sajtóattasékból, akik beteges gyűlölettel viszonyulnak a politikai jobboldal értékrendjét követő médiumokhoz.
Magyarországon a közvéleménynek abból is elege van, hogy egy egész népet és országot állítsanak be antiszemitának a Balog Zoltán és Lezsák Sándor megbélyegzése esetében is kitapintható hamis, politikai okokból nemcsak a hazai, de a globális nyilvánosság előtt is. Főként akkor, amikor e nyilvánosságnak szó szerint a robbanásig elege van az arabokat faji alapon a tengerbe fojtani kívánó, de Washington által oly szőrmentén kezelt, kijelölt izraeli külügyminiszterrel vagy „mérsékelt” társaival, akik „csupán” emberiség elleni és háborús bűnöket hajtanak végre futószalagon a XXI. század elején Libanontól a megszállt palesztin területekig. Talk about Magyar Gárda.
Az eddigi budapesti amerikai nagykövetek teljesen hiábavaló, felesleges konfrontációt folytattak a hagyományosan antikommunista magyar jobboldallal. Amelyet évtizedeken át brutálisan nyomtak el, majd a fordulat után külföldi alapítványok és az állam gigantikus összegeinek felhasználásával felbérelt gazemberek segítségével aláznak meg és vádolnak percenként hamisan. Az ebben nyújtott konzekvens Szabadság téri segítségen mind az Egyesült Államok, mind pedig a parányi Magyarország csak veszített és veszít.
Ideje a „zéró-zéró” kimenetelű játék befejezésének a mi esetünkben is, hiszen az Obama-adminisztráció erre törekszik a világ minden más országával.
De békejobbot komoly szándékkal még sohasem a hangya nyújtott az elefántnak.
Ha a Szabadság téri új amerikai nagykövet elődjeivel szakítva azzal kezdi, hogy egyszer végre az Egyesült Államokban is oly nagy becsben tartott 1956-os forradalom élő örökösét, Wittner Máriát hívja meg fogadásra, de – szakítva áldatlan hagyományával – a meghívottak köréből ezúttal kizárva egykori kínzóit vagy azok szövetségeseit, e karnyújtás szimbolikus jelentősége senki figyelmét nem kerülné el, ugyanis az emberek ösztönösen tudják: a nyilvános gesztusok mindig a politika lényegét fejezik ki.