Szamuely és a hírhedt Lenin-fiúk

Lehet azon vitatkozni – bár felesleges –, hogy volt-e rendszerváltás, s ha nem volt, akkor minek nevezzük azt, ami ezen az álnéven történt, vagy a végtelenségig folytathatjuk a disputát arról, hívhatjuk-e felszabadulásnak az ország megszállását, netán az a megszállás valójában felszabadulás volt. Ezekkel szemben tanácsköztársaság vitathatatlanul volt, s minden kétséget kizáróan az volt, ami: kegyetlen, vérgőzös, elmeháborodott „prolidiki”, ahogy meghitt pillanataikban szerették egymás közt becézgetni a gyilkolással és fosztogatással töltött „dicsőséges 133 napot” azok, akiknek a diktatúra pozitív kicsengésű, kellemes hangzású, bensőséges kifejezés volt.
A Tanácsköztársaságot 1919. március 21-én, pénteken késő délután vagy kora este kiáltották ki, miután a börtönből kiengedett kommunista vezérkar parancsára a fővárosban fellelhető személyautókat gondosan rekvirálták. (Kommunista vezető már 1919-ben is kizárólag szolgálati automobilon közlekedett.) Az új hatalom első rendelkezése a statárium és a teljes szesztilalom volt, ami a tanácskormány talán egyetlen bölcs és tisztességes döntésének bizonyult, hiszen legelszántabb híveik között kevés öntudatos munkás, annál több lumpen, iszákos, munkakerülő és bűnöző akadt, akik ha leisszák magukat, olyan hatalomátvételt rendeztek volna, hogy kő kövön nem marad. Másnap, szombaton reggel, amikor kinyitottak a boltok, valami titokzatos módon rögtön érvényesültek a szocialista gazdaság törvényszerűségei, jelesül, azonnal kitört a totális áruhiány, úgyhogy még a legelőkelőbb hotelek éttermeiben is csak cikóriakávéhoz és felesborsó-főzelékhez lehetett hozzájutni. A gazdasági sikereken túl – például: új, csak az egyik oldalán nyomott bankjegyeket adtak ki, amelyeket főbe lövés terhe mellett köteles volt mindenki elfogadni, mégsem fogadott el senki – egyéb hangulatjavító intézkedésekről is gondoskodtak. Április 2-án kihirdették a részleges és ideiglenes alkotmányt, a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. számú rendeletét, amely az ország első, írott alkotmánya volt. Ebben proklamálták, hogy „a proletárság minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett”. A hatalomgyakorlás eszközéül a diktatúrát hirdették meg. Az ideiglenes alkotmány még nem, a június 23-án kiadott „végleges” – szerencsére másfél hónapig sem érvényes – változat deklarálta az alapvető szabadságjogokat. Eszerint az alapvető szabadságjogok, így: a gondolat-, szólás- és sajtószabadság, a gyülekezési, egyesülési, szervezkedési szabadság, a művelődési jog, a lelkiismereti és vallásszabadság nem állampolgári alapon, hanem osztályalapon jártak, megillettek minden dolgozó, társadalmilag hasznos munkát végző embert, a Magyarországon dolgozó külföldi munkásokat is. Nem jártak jogok azoknak, akik bérmunkásokat alkalmaztak, munka nélkül húztak jövedelmet, a kereskedőknek, a papoknak és a szerzeteseknek. Az első, ideiglenes alkotmány a jogok közül a választójogról rendelkezett, természetesen a fenti alapelvek szellemében, bár a külföldi proletárok szavazójoghoz nem jutottak. Április 7-én lezavarták a községi, illetve a városi kerületi tanácsok megválasztását. Az itteni választottak delegálták a magasabb szintű, járási, megyei, városi, fővárosi, országos tanácsok tagjait. A Károlyi vezette polgári kormány rettegett a választásoktól, a Tanácsköztársaság merészen vállalta a megmérettetést. 4,5 millió ember kapott választójogot, a felénél kicsit kevesebb élt is vele, és a korabeli jelentések szerint közel 5 millióan szavaztak a kormányra. Azokon a helyeken, ahol nem az elvárt eredmény született, ott a pártvezetők azonnal korrigálták a „népakaratot” a proletár osztályszempontoknak megfelelően. Ám még így sem voltak elég biztosak a mindenkori győzelmeikben, ezért a választási törvénybe beépítették a visszahívás intézményét.
Ám a Tanácsköztársaság nem arról híresült el, hogy kínosan ügyelt volna a törvényességnek akárcsak a látszatára is. A terrort mindenféle választásnál, legitimációs maszatolásnál többre tartották, s ennek megfelelően alkalmazták. „Az a kisebbség, amely csak katonai erővel tartja magát uralmon, hajlik arra, hogy ellenfelét vérengzéssel szorítsa le, s mészárlással megtizedelje” – írta Karl Kautsky, aki túl sokat megsejtett a szocialista gyakorlatból, így nem véletlenül lett renegát. Ezen az elven működött a proletár „igazságszolgáltatás”. Rákos Ferenc, a Budapesti Forradalmi Törvényszék elnöke írta április 16-án a Vörös Újságban: „A forradalmi bíróságok kezében van a vörösterror és kíméletlenül alkalmazzák ezt a proletár állam minden ellenségével szemben. Ha a burzsoá szabotál, útba áll, súlyosan fogja érezni a vörös terror kemény öklét.” Egyértelmű szavak, bár a burzsoá kifejezést elég tágan értelmezték – mindenki burzsujnak minősült, akit agyonlőttek, felakasztottak, vagy csak szándékoztak kivégezni. Az első bizonyított és dokumentált terrorista gyilkosságot április 7-én, Sárospatakon követték el. Becker András és Riskó József vezetésével néhány gazda összeállt és a fosztogató, erőszakoskodó vörösőrséget elkergették. A visszatérő katonáknak Becker keményen ellenállt, egyet lelőtt közülük, többeket megsebesített. Elfogása után azonnal összeült a forradalmi törvényszék, amely a következő „tekintélyes jogászokból” állt: Galamb József cipészsegéd, törvényszéki elnök, Morvai Ede géplakatos és Hencz Miklós kádársegéd, bírák. Egy Láng István nevű joghallgató volt a vádló, védőre nem volt szükség. Ítéletük alapján Beckert a sárospataki városháza kapujának vasrácsára akasztották, Riskót áthurcolták Sátoraljaújhelyre és ott a Kossuth-szobor előtt felállított akasztófán végezték ki. Megjegyzendő, Beckert valószínűleg a világ minden táján halálra ítélték volna, természetesen hivatalos bíróságok, törvényes eljárás után. A sebtében összerántott forradalmi törvényszék működése semmiben nem különbözik a lincseléstől. Vonatkozik ez a forradalmi törvényszék összes ítéletére, amelyek között nem csak ellenforradalmárok elleni halálbüntetések szerepeltek (más büntetési formát nem nagyon alkalmaztak), kivégeztek rabláson ért vöröskatonákat is. Bárhogy is vélekedjünk róluk, nekik is járt volna a tisztességes törvénykezés. Ám az esetek nagy többségében a vöröshóhéroknak bírósági komédiára sem volt szükségük. Május elején, Poroszlón Lukács György népbiztos minden vizsgálat és jogi hercehurca nélkül lövetett agyon hét, a budapesti rendőrségtől bevonultatott vöröskatonát, mert (parancsra!) visszavonultak a túlerőben lévő románok elől. Jellemző módon Lukács népbiztos éppen úgy visszavonult, mint gyávaságért kivégzett katonái.
Lukács azt tartotta, hogy a proletárforradalom idején nem az az etikus magatartás, ha saját életünket kockáztatjuk vagy feláldozzuk, hanem az az igazán bátor és etikus, ha merjük mások életét feláldozni. Hasonlóan nagy humanista, bár kevésbé filozofikus alkat volt Cserny József, a kezdetben „politikai terrorcsapat”, később „Lenin-fiúk” elnevezésű különítmény parancsnoka. A nevüket Kun Béla jóindulatú tanácsára változtatták meg, aki kioktatta őket, hogy „a terrort nem kiírni, hanem csinálni kell”. Egyébként Kun Béla bízta meg Csernyt a terrorkülönítmény megszervezésével, még a proletárdiktatúra kikiáltása előtt. Cserny nagy műgonddal válogatta össze legényeit, lehetőleg barna hajúakat és barna szeműeket, mert azokat tartotta a legvérengzőbbeknek. Seidler Ernő, a belügyi népbiztosság egyik vezetője megnyugtatta őket: „Annyi burzsujt tehettek el láb alól, amennyit csak akartok, én mindent elsimítok.” Ez a biztatás hatott a legényekre, mert félelem nélkül kínozták meg, gyilkolták le a nekik nem tetsző embereket. A 200 fős banda rettegésben tartotta a főváros lakosságát, de ők kísérték el Szamuely Tibort a vidéki tisztogató körútjaira is. Szamuely oktatási népbiztos és a rokkantügyek teljhatalmú intézője sajátos módszert gyakorolt a rokkantság elkerülésére. Akit agyonveretett, lelövetett vagy felköttetett, az biztos, hogy nem kért rokkantsági segélyt. Június 20–24. között a Szamuely vezette Lenin-fiúk 128 embert gyilkoltak meg Kalocsán és környékén.
Amikor az utolsó este Szamuely vacsorához készülődött az érseki palotában, azon élcelődött, hogy ideje lenne megmosni a kezét, mert hullaszagú. A Lenin-fiúkat megpróbálták bevetni a fronton is, de az első puskalövéstől megfutottak és dezertáltak. Ők, akik fegyvertelen civilekkel szemben vérengző kegyetlenséggel mutatták ki bátorságukat, a fronton a leggyávább senkiknek bizonyultak. Hasonlóan „derekasan” állt helyt a tucatnyi többi terrorkülönítmény is (Fabik-csoport, Petzkay-zászlóalj, Gombos-féle terrorcsapat, Grega-különítmény, különféle internacionalista, karhatalmi különítmények stb.), amelyek több mint négy hónapon keresztül megfélemlítették, rettegésben tartották az ország lakosságát. A vörösterrornak 590 áldozata volt, köztük egy tízéves kislány és egy nyolcéves kisfiú is. Kun Béla a Tanácsköztársaság bukásának legfőbb okát a proletárdiktatúra lágyszívűségében, engedékenységében látta. Kevesellte a terrort, mondván: a burzsoáziának csak a tyúkszemére léptek, pedig a nyakára kellett volna. Augusztus 1-jén, a Munkástanács ülésén roppant kritikusan értékelte az elbukott Tanácsköztársaságot: „Ebből a mocskos, ebből a ronda kapitalizmusból nem lehetett mást csinálni, mint azt a mocskos és ronda rendszert, amely ebben az országban volt.”
Kun, jó kommunista módjára, az általa összegründolt mocskot és rondaságot hátrahagyva, még aznap elhagyta az országot.
Továbbiak a Hétvégi magazin 25. oldalán