Tizenkilenc dühös ember

Egy február végi napon a gazdasági válság ellenére nyolcvanan indultak el a munkaügyi kirendeltségre, hogy felmondjanak, mert konyhai hulladék bűzében, hidegben, munkavédelmi eszközök és fizetés nélkül dolgoztatták őket az asztalosüzemben. Mobiltelefonos rábeszéléssel, a pénzkifizetés ígéretével a német gyártulajdonos, Mertschenk Frank megbízottai hatvanegy embert tudtak visszafordítani.

A zalaegerszegi plázában gyűlnek össze azok a bútorgyári dolgozók, akik, mivel az idén még nem kaptak fizetést, február 26-án beadták a felmondásukat. Kocsmába nem akartak menni, itt a pláza emeletén van egy olyan közösségi hely, ahol nem szólnak rájuk, ha üres asztalok mellett ülnek. Van mit megbeszélni, hiszen a napokban a munkaügyi bíróságra mennek jogorvoslatért. Vékony arcú fiatal lányok, meglett férfiak, ősz hajú öreg szakik gyűltek össze. A régi motorosok közé tartozik Tóth Ferenc asztalos is, aki 1969-től dolgozott a gyárban, utoljára felületkezelőként.
– Annak idején ezerhatszáz főt foglalkoztatott a Zala Bútorgyár két műszakban. Komplett lakásfelszerelést: ágyat, szekrényt, asztalt készítettünk, néha rusztikus stílbútorokat is. Szerintem 2005-ig tartott a boldog békeidő. Aztán megjelentek a németek, és fölfordult minden – szögezi le egykedvűen.
Tóth Ferenc felesége a kárpitosrészlegen dolgozott, ennek köszönhetik megismerkedésüket is. Ugyanazzal a vonattal utaztak, a férfi Tófejről, a nő Gutorföldéről. Nyugodt körülmények között tudták nevelni két gyermeküket. Először az asszonyt foglalkoztató kárpitosrészleget adták el. Aztán, amikor a bútorgyárat fel kellett számolni, noha állami bérgaranciából történt, az elmaradt pénzeket nem fizették ki, abból az időből is tartoznak Tóth Ferencnek vagy kétszázezer forinttal. Az utóbbi időben több tulajdonosváltás történt, s a dolgozók csak annyit láttak, hogy megszaporodott az igazgatók száma, a csarnokokban már nem lehetett érezni a munkások megbecsülését. Aztán hamar jelentkeztek a bajok. Októberben félhavi bért kaptak, novemberben pedig a fizetés kilencvennégy százalékát adták oda nekik. Az idén már senki sem kapott fizetést a fizikai dolgozók közül, a januárival meg a februárival is tartozik Mertschenk Frank vezérigazgató, aki az idős férfi leírása szerint a problémák felvetésekor lehajtott fejjel motyog, s nem mer az ember szemébe nézni.
– Mennyivel maradtak adósok összesen? – kérdezem tőle.
– Kétszázötven–háromszáz ezer forinttal. Most az anyósom nyugdíjából élünk. A feleségem huszonhatezer forint ápolási segélyt kap, én meg három hónapja nem vittem haza egy fillért sem. Kőlevesből nem tudunk jóllakni. Megyünk majd a munkaügyi bíróságra is. Gondolom, csak mellénk áll. Ilyen emberek ne dolgoztassanak itt Magyarországon, az ilyen emberek menjenek vissza Németországba! – mondja egyre indulatosabban. – Ott próbálná ezt megcsinálni…
Negyvenhárom évet dolgozott végig Tóth Ferenc, két éve van a nyugdíjig. Valószínűleg nem talál munkát, ötven–hatvan ezer forintos munkanélküli-segélyre számít. A város peremén, az Andrássytelepen élnek egy családi házban. Legalább nem apasztja vékonyka pénztárcájukat a távfűtés költsége. Cserépkályhával fűtenek, s az erdőben szedik a fát. Gázt csak akkor használnak, ha nagyon muszáj.
– És akik visszamentek? Mi történt velük? – érdeklődöm az asztalnál ülők felé fordulva. Matus Gábor, egy szemüveges, középkorú férfi szólal meg.
– Pénteken hálából megkapták a januári fizetésük felét. Aki meg volt szorulva, annak most a harmincezer forint is elég. Végül is nem haragszom rájuk. Amikor pénteken leadtuk a papírokat a gyárban, köszöntünk és intettünk egymásnak, de lehet, hogy nem tudtam volna kezet fogni vagy beszélgetni velük. Én ebből is azt látom, hogy ebben az országban az olyan emberek, mint a mi főnökünk is, azért tudnak aratni, mert mi, magyar dolgozók asszisztálunk hozzá. Ez a kft. 2007 januárjától késve adja ki a fizetéseket, és mára jókora tartozást halmozott fel. Ez egyszerűen csibészség!
Egy harminc év körüli férfi, Matus Ernő már egy hónappal korábban, január végén felmondott. Neki elege lett a tűzoltásból. Abból, hogy amikor a dolgozók lázadoztak, s azt mondták, nem töltik fel bútorral a kamionokat, ha nem kapják meg az elmaradt bérüket, lefutott valaki a műhelybe, s egy borítékból kiosztott egy kis pénzt. Akkor még nem állt mellé senki sem, de mára megváltozott a helyzet.


Beszélgetésünket a plázában működő szexshop hangos hirdetése zavarja meg, aztán a bankoké, amelyek gyorshitelt ígérnek előnyös kamatra. A bútorgyári dolgozók időnként egymás szavába vágva az embertelen munkakörülményekről beszélnek. Előkerülnek a fényképezős mobiltelefonok is. Az egyikben tárolt felvételen jégcsapok lógnak egy műszaki berendezésről. Aki mutatja a képet, elmondja:
– A lakkszóró kamrában vízfüggöny viszi el a felesleges lakkot, enélkül nem szabadna ott dolgozni. Olyan hideg volt a csarnokban, hogy a víz megdermedt, s a reggeli munkakezdéskor lógtak a jégcsapok.
– Nulla és plusz két fok volt a csarnokban, aki nem dolgozott nagykabátban, kesztyűben és sapkában, fagyási sérülést szerzett. A vegyi anyaggal dolgozók nem kaptak maszkot, s a kémiai hulladékot sem szállították el a csarnok területéről. Az ételmaradék hónapokig a csarnok közepén bűzlött – teszi hozzá egy fiatalasszony.
– A neoncsövek hatvan százaléka nem működött, előfordult, hogy otthonról vittünk villanykörtét a mellékhelyiségbe – egészíti ki a szomszédja.
– Csak a jogos pénzünket követeljük – vág közbe az eddig türelmesen hallgató Vajda István, aki huszonöt évet töltött a bútorgyárban. Munkaviszonyát azért szakította meg, mert vállalkozóként próbálkozott, de visszakényszerült a nagyüzemi termelésbe.
– Az emberek tologatják a csekkeket, aki tud, az a családon belül kér kölcsön, hogy ne kapcsolják ki a vizet, villanyt meg a gázt. Nem arról volt szó, hogy nem akartunk dolgozni, de biztosabb pénz a munkanélküli-segély, mint a meg nem kapott fizetés.


Mertschenk Frank, a cég német vezérigazgatója a botrányos napon nem fogadta az újságírókat. A gyárnál várakozóknak azt üzente a portással, hogy nem ér rá. Később az elmaradt bérekről szólva mindössze annyit jegyzett meg, hogy „ilyenkor a tömeg sok mindent mond”. Gondoltam, mára már mindenre találhatott magyarázatot. Gazdasági válságra, értékesítési problémákra is hivatkozhatna. Zalaegerszegre utazásom előtt sikerült beszélnem vele, úgy egyeztünk meg, mivel ő aznap Budapestre utazik, reggel kilenckor felhívom, és valahol félúton találkozunk.
A társaság internetes weblapja elég szűkszavú. A karriervonal linkben nincs semmi sem, a garancia pedig under construction, azaz fejlesztés alatt áll. Szerintük a cég „a hagyományos és a modern európai dizájnt ötvözve a tölgy-, bükk-, cseresznyefa művészi megmunkálásával lép a XXI. századba”. A Zalabútorgyár elődje 1950-től hálószoba-berendezéseket gyártott több zalaegerszegi műhelyben, a jelenlegi, húszholdas telephelyet 1969-ben vásárolta meg, s 1971–72-ben építette meg rajta a nagy termelői kapacitású gyárcsarnokot. A csaknem ezerhatszáz főt foglalkoztató gyárban évente 22 ezer lakószobabútort gyártottak, a termékek Angliába, Svájcba, Németországba és Japánba is eljutottak, s a svéd IKEA beszállítójává váltak. A vállalat 1991-ben részvénytársasággá vált, E-hitelből a munkavállalói résztulajdonosi program keretében 50,5 százalékban a dolgozók tulajdonába került, majd tőkehiány miatt el kellett adni a részvényeket. Értékesítették a cég kárpitosüzemét, amely német tulajdonban Sitform Kft. néven ma is eredményesen működik. A részvénytársaságnál többszöri tulajdonosváltás következett, majd 2003-ban csődeljáráson ment keresztül, de megmenekült.
Öt éve, 2004-ben egy magyar származású bécsi üzletember és egy szlovák pénzügyi befektető jutott tulajdonhoz az akkor már csak néhány száz főt foglalkozó társaságban. Ezt követően revitalizációs program kezdődött, 2006 novemberében azonban a részvényesek a végelszámolással történő, jogutód nélküli megszűnés mellett döntöttek. 2007 márciusában 143 főt bocsátottak el, majd a végelszámolás felszámolási eljárásba fordult. A Zala Bútor Zrt. felszámolása ma is folyamatban van. A márkanév és a szükséges eszközök kivásárlásával jött létre a Mertschenk–Zala Bútor Termelő Kft. Mivel az idén a fizetések elmaradtak, sokan úgy döntöttek, hogy rendkívüli felmondással szüntetik meg munkaviszonyukat a cégnél. Ha ugyanis a munkáltató megszegi a munkaszerződésben vállalt kötelezettségét, a rendszeres bérfizetést, a dolgozókat is megilleti ez a jog, megtartva az elmaradt járandóságaikra vonatkozó követelésüket, és nem zárják ki magukat a munkanélküli-ellátásból sem.
A megbeszélt időben autómból többször hívtam Mertschenk Frankot, ám nem vette fel a telefonját. Miután a zalaegerszegi plázában találkoztam a munkaviszonyukat megszüntető emberekkel, kora délután a gyár kapuján kopogok. A portás kijön a fülkéből, és az autókat vizslatja.
– Igen, jól láttam, fél órája elment – állapítja meg, majd a titkárságra kísér.
Ahogy megyünk felfelé, a lépcsőn vigyázni kell, mert foszladozik a kárpitborítás az éleknél. Lehangoló szocreál a dizájn, de nyilván nem ez a legfontosabb a kisebb-nagyobb likviditási gondokkal küszködő cégnél. Egy hosszú folyosón megyünk, majd ajtót nyitnak előttem. Bent egy középkorú hölgy asztala előtt szállítóleveleket szorongató munkaruhás emberek várakoznak. Nem hívják fel kérésemre Mertschenk Frankot az autójában, mert nem ismerik a telefonszámát. Majd „talán a Péter tudja” felkiáltással egy másik irodába, a számítástechnikai munkatárshoz irányítanak. Ám ő tárgyal, ezért van időm, hogy lopva az asztalokon lévő iratokra kukkantsak. Egy budapesti társaság személyhez szóló Foglalkoztatási ábécé – Munkajog a gyakorlatban és egy Profi titkárság elnevezésű tanfolyam ajánlatát látom.
Végre sikerül beszélnem a német vezérigazgatóval, aki aznapra viszszahívást ígér. Pár nappal később módom van megkérdezni: „Okozott-e zavart a termelésben az, hogy dolgozóik egyötöde felmondott?” A vezér úgy vélekedett, hogy a kérdés nem objektív, ezért majd később telefonon visszahív. Mertschenk Frank jelentkezését azóta is várom.


Simon Lajos is bútoriparban ledolgozott évtizedeket tudhat a háta mögött, 2008 nyaráig dolgozott a Mertschenk–Zala Bútor Termelő Kft.-nél. Neki a munkáltató mondott fel. Ő volt az Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetségének helyi üzemi titkára.
– Már 2008 elején is késtek a kifizetések, gyakoriak voltak a súrlódások, s ezt szakszervezetisként szóvá is tettem. Végül felmondtak nekem és egy üzemvezetőnek. Állítólag nem teljesítettünk idejében egy sürgős határidős munkát. Német piacra rendelt ágyakkal, ifjúsági bútorokkal kellett volna megtölteni egy kamiont, de olyan rövid volt a meghatározott idő, hogy a gyártási feladatot fizikai képtelenség volt teljesíteni – szögezte le az elbocsátott szakszervezetis.
Simon Lajos munkaügyi bírósághoz fordult, és peren kívül megegyezett volt munkáltatójával. Mivel a kártérítést nem kapta meg a határidőig, 2008. december 31-ig, nemrég inkasszót nyújtott be a céggel szemben.
– Várható volt, hogy az emberek fellázadnak – tette hozzá mindehhez.
Szombathelyi központtal működik az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség Nyugat-dunántúli Munkavédelmi Felügyelősége. A Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala megyékben tevékenykedő szervezet igazgatója, Fekete István elismerte, hogy bejelentés nyomán 2007. november 19-én tartott vizsgálatuk során súlyos problémákat tapasztaltak a Mertschenk–Zala Bútor Termelő Kft. üzemének területén.
– A gyárban nem volt fűtés, s melegedőhelyeket sem biztosítottak a dolgozóknak. Mivel gyakorlatilag így nem is működhetett volna az üzem, több százezer forintos eljárási bírságot vetettünk ki rá. 2008. június 9-én saját hatáskörben újabb vizsgálatot indítottunk, de súlyos mulasztást nem találtunk, néhány géppel kapcsolatban hívtuk fel a figyelmet a munkavédelmi előírások betartására – nyilatkozta az igazgató.
Arra a kérdésre, hogy a botrányos felmondás miatt vizsgálódnak-e, leszögezte: mivel ezúttal közérdekű bejelentést nem kaptak, nem terveznek ilyet. Az illetékességi területük három megyéjében évente 3300 munkáltatót ellenőriznek, így egy-egy társaságra csak kétévente tudnak sort keríteni.
Tudomásom szerint a történtek egyetlen hatóságnál sem verték ki a biztosítékot, senki sem indított vizsgálatot. Matus Ernő, Matus Gábor, Tóth Ferenc, Vajda István és tizenöt társuk most a munkaügyi bíróság döntésében bízik: abban, hogy egyszer mégis megkapják az őket megillető pénzt.
Szomorúan búcsúznak a munkával eltöltött évektől. Csellengenek egy ideig a plázában, nézik a csillogó kirakatokat, majd csöndben hazamennek.