Vér, verejték, ingyenebéd – és a féltudású gazdaságpolitikai elit

Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Mert ez erkölcsi parancs, és nem az akkor ismeretlen általános hadkötelezettségnek engedelmeskedünk kényszeredetten. És akkor is megyünk, ha szinte biztosra vesszük, hogy a nagyon közeli jövőben muszkavezetőként vagy Bach-huszárként fényes karrier várna ránk, így meg halál csatatéren, bitón vagy kivégzőosztag golyójától, ha meg túléljük, fogság vagy száműzetés. És Kossuth Lajos azt üzente …
Ha a miniszterelnök vér, verejték és könnyek árán ígér győzelmet, akkor vérrel, verejtékkel és könnyekkel fizetünk a győzelemért, mert ezt a háborút megvívni erkölcsi kötelesség. Bár nem muszáj. Lehetnénk továbbra is birodalom. A második számú. És az első számú első szövetségese. Nem lennénk holmi alávetett főkormányzóság. És vérünket, verejtékünket és könnyeinket megtarthatnánk magunknak. De Winston Churchill elszántsága és a győzelembe vetett hite azokat is magával ragadta, akik meginogtak. És nem kevesen voltak.
Ha a magyar miniszterelnök azt mondja, hogy az ország nagy bajba került, amelyből csak vér, verejték és könnyek árán kerülhetünk ki, ha azt mondja, hogy mindnyájunknak el kell menni…, nos, akkor magamra nézve kötelezőnek tartom a személyes áldozathozatalt. Azon viszont megütközöm, hogy ezt éppen az a Gyurcsány Ferenc kéri tőlem, akit ugyan nem terhel felelősség a ránk zúdult bajért, de azért feltétlenül, hogy az legyengített helyzetben ért minket. Azt a híres beszédet Neville Chamberlain, a Hitlerrel szemben megbékélés politikáját hirdető, 1938-ban a müncheni egyezményt megkötő miniszterelnök nem mondhatta volna el. Csak az a Churchill, aki mindig is tisztában volt azzal, hogy elkerülhetetlen lesz háborút vívni Hitlerrel, és aki 1939-től a Chamberlain-kormány lojális tagjaként a legnagyobb erőfeszítéseket tette, hogy a britek készen álljanak a háborúra.
A világgazdasági válság
és államadósságunk
Az Egyesült Államok jelzáloghitel-piacának 2007-ben napvilágra került problémái fokozatosan pénzügyi válsággá szélesedtek, ami 2008 késő őszén világgazdasági válságba csapott át. Ezt a világ összes országa megérzi, és könnyen lehetséges, hogy a világ egyetlen országa sem tudja elkerülni a recessziót (legalább két egymást követő negyedévben a gazdaság zsugorodását). Nem pusztán arról van szó – különösen nem Magyarország esetén –, hogy egy időre némileg összébb kell húzni a nadrágszíjat; erre volt már és lesz is még példa, a kapitalizmus már csak ilyen, mondhatjuk, konjunktúra és dekonjunktúra követi egymást.
Arról van szó, hogy az államháztartás súlyos eladósodottsága miatt a finanszírozás egyrészt roppant megdrágul, másrészt fennáll a veszély, hogy ellehetetlenül. Míg az előbbi csupán terheinket fokozza, utóbbi egy pillanat alatt kiszakítja a magyar gazdaságot az európai, illetve a világgazdaság vérkeringéséből. És attól kezdve nem arról lesz szó, hogy 2,5 vagy 5-6 százalékkal zsugorodunk-e, hanem arról, hogy 15 vagy 20-25 százalékkal. A Gyurcsány-kormány történelmi bűne (de ne feledkezzünk meg hivatali elődjéről, Medgyessy Péterről sem), hogy a hatalom 2006. évi megtartása érdekében oly mértékű osztogatásba kezdett az eladósodás terhére (az államháztartás hiánya a GDP tíz százalékát is megközelítette), hogy bár a választások után azonnal adót emelt és kiadást csökkentett, még a GDP-arányos államadósság növekedésének megállítására is képtelen volt. A 2009. január végi adatok szerint központi költségvetésünk bruttó forintadóssága 11 238,6 milliárd forint, hosszú hónapok óta gyakorlatilag nominálértéken stagnál. Ellenben a devizaadósság lendületesen növekszik, most 7649,5 milliárd forint (a hónap utolsó munkanapjának hivatalos MNB-középárfolyamán), míg fél évvel ezelőtt (július végén) még csak 4403,0 milliárd forint volt. A fő ok a forint gyengülése. Még szerencse, hogy az IMF 25 milliárd dolláros készenléti (standby) hitele biztonsági kötélként szolgál, és az EU segítségére is számíthatunk. Sokak szerint ha ez nem lenne, már bekövetkezett volna pénzügyi összeomlásunk. Az államcsőd.
Kérdés, hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni. A válasz végül is roppant egyszerű. Növelni kell az állam bevételeit és csökkenteni kiadásait, hogy így csökkentsük a hiányt, vagy egyenesen többletet érjünk el, hogy minél nagyobb ütemben csökkenteni tudjuk az államadósságunkat, ezzel az államháztartás (re)finanszírozási igényét. Vagyis csökkenteni tudjuk pénzügyi sebezhetőségünket. Ez áldozatot kíván. Vagy azért, mert magasabb adót kell fizetni, és így kevesebb marad a zsebben, vagy azért, mert a költségvetési kiadáscsökkentés érint kedvezőtlenül.
A világgazdasági válság és a reform
De nem csak erről szól a Gyurcsány-csomag és még durvábban a Reformszövetségnek nevezett nagytőkés-nagyvállalati ad hoc érdek-képviseleti szervezet szombaton nyilvánosságra hozott javaslata. Bauer Tamás, a Szabad Demokraták Szövetsége gazdaságpolitikusa szerint a fő cél az, hogy „az üzleti szektor növekedési feltételeit javítsák, mégpedig a foglalkoztatást terhelő adók és járulékok (a tb-járulékok és a személyi jövedelemadó) mérséklésével” (Reformok és válságkezelés, Népszabadság, febr. 6.). Vagyis hogy a munkavállalóktól jövedelmeik egy részét elvegyék, és a tőketulajdonosoknak adják. De, természetesen, nem arról van szó, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, hogy nekik nagyobb házra, drágább autóra, exkluzívabb üdülőhelyeken hosszabb nyaralásra-telelésre teljen. Arról van szó, mint Bauer Tamás magyarázza, hogy javuljanak „az üzleti szektor növekedési feltételei”. Mert megnőtt profitját a tőkés nem elfogyasztja, hanem – kénytelen-kelletlen – befekteti, és abból csurran nekünk gazdasági növekedés, munkahely, emelkedő bér, európai felzárkózás stb. Előbb szegényebbeknek kell lennünk, hogy utána gazdagabbak lehessünk. Csak ezt mi, egyszerű jótét lelkek nem értjük, ezért elszánt és felvilágosult reformereknek kell ellenünkben, de értünk gazdagabbakká tenni a gazdagokat. A kormányfő bejelentette, hogy ennek köszönhetően évi 1,5 százalékkal gyorsabban nő majd a gazdaság. Hallottunk már ilyet: az 1997. évi nyugdíjreform idején újsághirdetésben mondta ezt a kormány. Nemzetközi divat a matematikai közgazdaságtani modellekkel visszaélni. Gyurcsány Ferencet átverik.
Nézzük, miről is van szó. A hozzáadott értéken a tőke és a munka osztozik, közöttük lévő konkrét jövedelemhatár a piacon alakul ki, amelyen alulról az állam a minimálbér meghatározásával tesz erőszakot, és melyre a közszféra béreinek megállapításával gyakorol pressziót. Erőszak az erőteljes munkáltatói járulékemelés, de erre Magyarországon még sohasem volt példa, de ha lett is volna, azt a piac egy-két-három év alatt megemészti, és helyreáll a piac rendje. A munkáltatói járulékcsökkentés közgazdasági értelemben az állam munkavállaló-ellenes piaci beavatkozása. És én piacpárti vagyok, aki általában – ez esetben feltétlenül – ellenzi az állami beavatkozást. Amit egy cég ötszázalékos járulékcsökkentéssel elérhet, azt úgy is el tudná érni, hogy két évre – évi 2,5 százalékos inflációval számolva – befagyasztja a béreket. Pénzügyileg ugyanott van. Vajon miért nem teszi?
Mert a kormány öt-, a Reformszövetség tízszázalékos munkáltatói járulékcsökkentése lényegében annyit jelent, hogy egy megreformált nyugdíjrendszerben ennyivel kevesebbet teszünk félre időskorunkra. Ha nem akarunk idősen nyomorban élni, ugyanennyit adózott jövedelmünkből kell félretenni. Ez a vadászat a bőrünkre megy. És megjegyzem: most nemcsak Gyurcsány Ferenc, hanem Orbán Viktor ellen is érvelek.
A médiában szakemberek nyilatkoznak a munkára rakódó terhek csökkentésének felettébb szükséges voltáról, valójában azonban – mint láttuk – a jövedelemelosztási arány tőke javára történő módosításáról van szó. A média kedvencévé vált szakember, a világ négy legnagyobb („Big Four”) könyvvizsgáló, de adó- és egyéb tanácsadással foglalkozó cége közül a másodiknak magyarországi elnök-vezérigazgatója. E cég és vezetője azzal keresi kenyerét, hogy ügyfeleinek, döntően nemzetközi nagyvállalatoknak tanácsokat ad, hogy miként érhetnének el minél nagyobb profitot (és miként fizessenek minél kisebb adót). Ez tökéletesen rendben van. Az viszont már nincs, hogy a nyilvánosság előtt mint „szakértő” nyilvánul meg, aki szakértelmét az ország javára, közgazdászként mozgósítja. Pedig nem. Ő magángazdász, és ekkor is azt teszi, amit mindig: megbízóit igyekszik nagyobb profithoz juttatni. A harc az ingyenebédért folyik, ami annak jár, aki meg tudja indokolni, hogy miért nem szabad levágni az aranytojást tojó tyúkot.
A Reformszövetség, amelynek nevéhez a kormányénál is durvább munkajövedelem-csökkentő-profitnövelő „reformjavaslat” fűződik, a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyével is vértezi magát. Annak elnöke – az alapító gróf Széchenyi István eszmei örökségének legfőbb őre – állt szíves rendelkezésre. Az elnök úr akkor lett volna méltó elődjéhez, ha Széchenyi arról értekezett volna a Hitelben, Világban és Stádiumban, hogy Magyarország felemelkedéséhez az úrbéri terhek fokozása szükséges, mert a feudumok urai nagy terveiket csak így tudják finanszírozni.
A féltudású (gazdaság)politikai
elit alkonya
Publicus Hungaricus, az Indexen néha, de akkor hosszú és tartalmas írásokat közreadó szerző január végén esélyt látott, hogy a válság következményeként, negyedszázad után a féltudású – mármint az 1980-as évek szintjén megrekedt – politikai elitnek bealkonyuljon. Csakhogy ezt kiterjeszteném a féltudású gazdaságpolitikai elitre is. Ennek egyik tagja, a már idézett Bauer Tamás azt írta, hogy „a nyugdíjreform iránya helyes volt, de eleve korlátozott mértéke … nem érte el azt a kritikus szintet, ami mellett már jótékonyan hatott volna a biztosítottak járulékfizető hajlandóságára és a megtakarítások hatékony befektetésére” (uo.). A szerzőnek nem tűnik fel, hogy írása többi részében arról szól, hogy a korlátozott mérték még korlátozottabb legyen, és a kevesebb járulékért még annál is kevesebb nyugdíj járjon. Így, persze, csökken a fizetési hajlandóság.
Az 1997. évi, a nyugdíjrendszer második pillérét létrehozó nyugdíjreform úgy él a féltudású gazdaságpolitikai elit hiedelemvilágában, mint a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb reformja, amelyre az akkori (és mai) kormánypártok joggal lehetnek büszkék, bár azóta semmire.
Nos, a féltudású gazdaságpolitikai elit még ezt is elrontotta. Nem csupán arról van szó, hogy a pénztár intézménye technikai értelemben a harmadik világ színvonalán sikeredett. Arról van szó, hogy feleslegesen és jelentős mértékben fokozták az ország pénzügyi sebezhetőségét, ami jelen helyzetben akár végzetes is lehet számunkra. Két hónapon belül eldől az ország sorsa, nyilatkozta Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke. És ez kizárólag az ő saruk. Mert bedőltek egy közgazdasági divatnak.
Ha minden mást változatlannak tételezünk, az államadósság ma annyival magasabb, amenynyi nyugdíjjárulék a nyugdíjalap helyett tagdíjként a magánnyugdíjpénztárakba került, sőt kissé magasabb, mert az időközben kamatokkal gyarapodott. Ez 1998–2008 között (kamat nélkül) körülbelül kétezermilliárd forintot jelentett. A 2009. évi költségvetés 365,3 milliárd forinttal számol. Az idén ennyivel lesz nagyobb a hiány, mint lennie kellene.
Ez a plusz államadósság nem veszélyeztetné napjainkban az ország pénzügyi stabilitását, ha a tagdíjak nem pénztárba, hanem egyéni nyugdíjszámlára kerültek volna, mely úgy kamatozik, mint azok az állampapírok, melyeket az állam azért volt kénytelen kibocsátani, hogy pótolni tudja a nyugdíjalap hiányát. És mely állampapírokat a pénztárak egyébként is megvásároltak. Vagyis az egyéni nyugdíjszámlák épp úgy működnek, mint egy olyan pénztár, amely kizárólag állampapírt vásárol. Csak éppen sokkal olcsóbban, mert nem kell fenntartani ügyfélszolgálatot, nem kell fizetni ügyvezető igazgatót, könyvvizsgálót, nem kell közgyűlésesdit játszatni, működtetni igazgatótanácsot és ellenőrző bizottságot, megfizetni vagyonkezelőt, letétkezelőt, aktuáriust, jogászt, állni a banki költségeket stb. A tagok is jobban jártak volna, mert a pénztárak hozama minden évben jóval alulmúlta az állampapírok hozamát, és még hosszabb távon sincs reális esély, hogy ez ne így legyen. És jó, ha tudjuk: a pénztárak egy-másfél százalékkal magasabb hozamról számolnak be, mint amit valójában elértek.
A második pillér létrehozása, kimenetelét tekintve, sikeres járadékvadászat volt, a klientúra egy részének kifizetése. Mert nemcsak féltudású politikusoknak van homokozója – mint Bokros Lajos szokta volt mondogatni –, hanem féltudású gazdaságpolitikusok is létrehoznak homokozókat játszótársaiknak.
Mivel nagy a baj, és kétségtelenül az, erélyes takarékossági intézkedések szükségesek. De ezt nem okvetlenül, és különösen nem brutális lépésekkel a közeljövő nyugdíjasain kell kezdeni – bár nekik is a zsebükbe kell nyúlniuk –, hanem a második pillér felszámolásával. Rohamtempóban létre kell hozni az egyéni nyugdíjszámlákat, és akár már májustól, de júliustól feltétlenül a pénztárak helyett ide kerülhetne a tagdíj, és innen fizetnék ki nyugdíjakra. Ez csak az idén akár 200 milliárd forintos hiánycsökkenést jelenthet, 2010-ben pedig 350-400 milliárd forintot. És így tovább.
A pénztárak állampapír-állományát „államosítani” kell, így csökkentve az államadósságot. (Ez a GDP 5-6 százalékát jelenti.) Az így befolyt összegeket az egyéni nyugdíjszámlákon kell jóváírni. A pénztárak kezelnék tovább állampapír nélküli portfóliójukat, ezt likvidálni a jelenlegi helyzetben nem célszerű; érdemes megvárni a jobb időket.
A történet végül is arról szól, hogy a kormány az ország pénzügyi stabilitása érdekében szembe mer-e fordulni a pénztárak valódi gazdáival (akik számára ez az üzletág már régen visszahozta a befektetett pénzt). Hogy Gyurcsány Ferenc mer-e ujjat húzni a pénztárak menedzsmentjével, a Stabilitás Pénztárszövetség nagyhatalmú vezetőivel, a PM és a PSZÁF néhány nagymoguljával. Hogy meri-e azt tenni, ami nemcsak az ország, de a pénztártagok érdeke is.