A liberális vetélytárs, Jorge „Tuto” Quiroga volt államfő óriási meglepetésére is Bolívia szavazópolgárai abszolút többséggel választották meg 2005. december 18-án az ország történetének első indián származású elnökét, Evo Moralest. Az egyik legszegényebb dél-amerikai ország történelme egyébként sem szűkölködött váratlan fordulatokban. Ez az ország mondhatja például magáénak azt a kétes értékű rekordot, hogy a függetlenségének kikiáltása óta eltelt 184 év alatt több mint 200 puccsra és diktatúrára került sor. Csak 1825 és 1884 között 176 puccsot és diktatúrát jegyeztek fel, de 1982-ben az ország hivatalosan visszatért a demokrácia mezsgyéire. Addigra az ország eredeti területének a felére zsugorodott, mert valamennyi szomszédja kihasználta gyengeségét, és hol tárgyalással és/vagy háborúval, de végül mindig lecsippentette a kiszemelt területeket. Ezért Bolívia a dél-amerikai földrész egyik olyan országa – a második legszegényebb Paraguay után –, amelyiknek nincs tengeri kijárata. Szomszédai közül egyedül Chilével maradt ellenséges a viszony. Santiago az úgynevezett salétromháborúban (1879–1884) az erősebb jogán elfoglalta tengeri kijáratát, és nem utolsósorban gazdag salétrom- és rézbányáit. Morales kormányra kerülése óta zajlik a területi vita békés rendezése, és nem kis meglepetésre jelenleg úgy áll a helyzet, hogy meg fognak egyezni a bolíviai tengeri kijárat valamilyen biztosításáról. Bolívia ásványkincseinek gazdagsága pótolta az elvesztett salétromot. Itt van a világ legnagyobb ón- és lítiumkészlete is, amely felváltotta a kimerülő ezüstteléreket, és még mindig van bőven bauxit, cink, volfram, réz, vas, antimon, sőt arany. Az ország gazdaságának szerkezete azonban elmaradott, csak a kézművesiparok fejlődtek ki, és az ország nyugati felén, az Andok magaslatain, völgyeiben elegendő kukorica, burgonya és búza terem, és láma- vagy alpakanyájak legelésznek, ám az alakjukról keleti félholdnak nevezett trópusi tartományokban minden megterem, ami hiányzik a szegény magaslati tartományokból. Itt bőven van cukornád, dohány, kakaó, kávé, jukka, a szója világméretű elterjedésével pedig tovább nőtt a különbség a két országrész között – Bolívia a világ nyolcadik legnagyobb termesztőjének számít –, különösen akkor, amikor a kilencvenes években még földgázt is találtak Santa Cruz és Tarija tartományban, Dél-Amerikában – Brazília nélkül egyelőre – a második legnagyobb mennyiséget.
Itt kell szót ejteni a kokacserje leveléről, a földrészen két évezrede termesztett hagyományos növényről, amelyet a helyi rituális szertartások és orvoslás alapvető részének tekintenek, habár egy részét felhasználják a kokain előállítására. Bolívia a világ harmadik kokatermesztője, és az ország jelenlegi államfője, Evo Morales nagyrészt a termelők érdekében kifejtett tevékenységének köszönheti hírnevét. A karizmatikus fiatalember eredményesen és leleményesen védte ágazatának érdekeit a kormány „zéró kokapolitikája” ellen, és helyette a „zéró kokainpolitikát” javasolta. Csak idő kérdése volt, mikor használja fel népszerűségét a politikában. Ez a pillanat 2002-ben, az akkori elnökválasztások idejével érkezett el, amikor nem várt segítséget kapott magától az Egyesült Államok bolíviai nagykövetétől, Manuel Rochától. A belügyekbe avatkozást rendkívül kedvelő, és ezért „alkirálynak” is nevezett nagykövet közölte az éppen elnöklő Jorge Tuto Quirogával, ha beiktatják Evo Moralest, akkor a washingtoni kongresszus nem szavazza meg az évi 90 millió dolláros támogatást kormányának. Evo Morales népszerűsége azonnal megugrott, és csak alig – 1,6 százalékkal – maradt alul a végül nyertes Gonzalo Sánchez de Lozadával szemben.
Az ország a hidegháború vége felé, 1982-ben lezárta az 1964 óta tartó utolsó diktatúra korszakát, de a gazdasági és politikai stabilitás nem érkezett el, mivel a transznacionális cégek – amelyek a menekülő tőke megállítására bizonyos kiváltságokért cserébe megtelepedhettek az országban – kihasználták az ország tetemes külső államadósságát, akárcsak az 1985-re már évi 25 ezer százalékos hiperinflációt. A következő húsz évben – tehát Morales megválasztásáig – a kormányok nem tehettek mást, mint hogy kövessék a Világbank neoliberális politikát sugalló utasításait, hogy a szervezet folyamatosan folyósítsa a hiteleket az országnak. Így került magánkézbe a bolíviai telefonhálózat, a vasút, a nemzeti légitársaság, több bauxitbánya, aztán 2000-ben kitört az úgynevezett vízháború, mert a kormány úgy privatizálta az egyik legnagyobb bolíviai várost üzemeltető vállalatot, hogy csak egy multinacionális vállalat felelt meg a feltételeknek (brit, olasz, amerikai, spanyol és még két bolíviai befektetővel). Cochabamba lakosai azonban fellázadtak, és véres küzdelem árán, de meghiúsították az egyik, ha nem a legfontosabb közszolgáltatás tervezett magánosítását. A multik nem adták fel, és néhány évvel később megpróbálkoztak a nyomott árú földgáz külföldre való olcsó szállításával, és nem törődve a nemzeti sérelmek felszakításával, de a költséghatékonyság szigorú szempontjait szem előtt tartva a rövidebb útvonalon, az akkor még ősellenségnek tekintett chilei Antofagasta kikötőjéig – tehát Bolívia egykori területén – építették volna ki a vezetéket. A költségeket különös módon részben az egészségügyi és az oktatási kiadások lefaragásával tervezték meg.
Morales és 1995-ben alapított szocialista pártja, a Mozgalom a Szocializmusért (MAS) sorra szervezte a tüntetéseket, a sztrájkokat és blokádokat, végül 2005 decemberében célhoz ért, és megnyerte a választásokat. Ezzel azonban fordult a kocka, és a karizmatikus baloldali indián elnök azóta tanulja a kormányzást. Helyzete egyáltalán nem könnyű, mivel több tűz közé szorult. Nemcsak saját türelmetlen, főleg a túlnyomóan többségi őslakos indián híveinek követeléseit kellett kielégítenie – a szénhidrogénkészlet és a nagyvállalatok államosítása, földosztás, a korrupció visszaszorítása –, hanem a most ellenzékbe szorult, többségében liberális pártok nyomását is állnia kell. Bár Morales a második legnagyobb dél-amerikai földgázkészlet birtokában stratégiai helyzetben volt, de ez csak ideig-óráig tartott, mivel a földgáz ára tavaly az olajjal együtt visszaesett, ráadásul az a veszély fenyegeti, hogy az eddig jórészt Bolíviától függő Brazília hamarosan önellátó lesz földgázból is. Mivel belpolitikában Bolívia egyébként is számos konfliktus forrása lehet, stratégiai fekvése miatt bármilyen, Moralesnek és programjának kedvezőtlen változás veszélybe sodorhatja a formálódó, sőt egyre erősödő dél-amerikai integrációt is. Az államosításra adott válaszul a jómódú tartományok egyoldalúan népszavazáson biztosították maguknak a nekik megfelelő autonómiát. Ez a köztük egyre mérgesedő konfliktus lényege: Santa Cruz és Tarija tartományban összpontosul a földgázkészlet túlnyomó többsége, amit Morales még 2006. május elsején államosított. Ha elérték volna céljukat, hasonló helyzet állhatott volna elő, mint Jugoszlávia szétesésekor, s a külgazdasági szerződésekre is jogosító föderáció révén ott folytatódhatott volna a külföldi cégek tevékenysége, ahol a gázháború idején abbamaradt.
Morales a pénzszűke, a tapasztalatlanság és a belső feszültség szinte folyamatos oldási kényszerének nyomása miatt képtelen elérni a kormányzáshoz szükséges nyugodt körülményeket. Az ellenzéki tartományok vezetőit és a kisebbségi, egyes számítások szerint legfeljebb 7 százaléknyi fehér lakosságot – a külföldi befektetőkkel együtt – a hideglelés kerülgeti Morales szocializmushoz közelítő programjától, az indián elnök és többségi – mintegy 70 százalékos – őslakosság viszont egyelőre nem bír a befolyásos ellenzéki tartományokkal.
origo.hu
Gázolt a vonat Székesfehérvár és Dinnyés között
